marlen

A héten három kulturális élménnyel találkoztam. Elsőként a Pesti srácok cimű musicallel, melyet Harsányi Gábor irt és rendezett. Az 1956-os eseményeket egy fiktiv túszdráma keretei közé illesztette be, melyben egy gólyatábor hallgatóit ejtik  foglyul, akik történetesen épp szinészek. Életben maradásukért cserébe előadják a betanult 1956-ról szóló darabot, s közben átélik az olyan fontos erkölcsi fogalmakat, mint hazaszeretet, barátság,szerelem, bajtársiasság. Még a vámpirok is felbukkanak, s mindent erős szexualitás leng be.

Számomra érthetetlen, hogy mit akart a szerző ezzel a művel. Mert nekem inkább tűnik 1956 kiparodizálásának, semmint komolyan vehető, a tanitásban megkérdőjelezhetetlen értéket képviselőnek. A dalszövegek nagyon egyszerűek, néhány vezérmotivumra felfűzhető a szerkezet, szinvonala rendkivül változó.  A szinészek többsége azonban jó volt, pár emberrel szerintem fogunk még találkozni.

A második élmény  George Clooney filmje volt, az Utódok. Nagy meglepetés volt, mert akármennyire jó szinész is Clooney, azért minden filmjében kihasználja sármját, s inkább a férfi lesz a dominánsabb.  Ebben a filmben ez nem történik, eszembe sem jutott igy nézni rá, főleg a strandpapucsban futásos jelenet győz meg minket erről. Megható, torokszoritóan szép film az Utódok,  mely igazi társadalmi dráma is, mely bármelyik nagyvárosban is játszódhatna. Ám meglepő módon itt a környezet: Hawaii. Clooney monológjával kezdődik, melyben elmondja, hogy a barátai szerint aki Hawaiin él, annak nincs joga panaszkodni, mert örökös vakáción van. “Ehhez képest huszonhárom napja dekkolok egy kórházi szobában.” -mondja, s benne is vagyunk egy család válságában, mely önmagán túlmutatva a társadalom válságát is jelenti.

Clooney minden manir nélkül, olyan természetességgel játszik, mintha nem is játszana. Visszafogott, érett szinészi játékkal döbben meg  élete fordulatain, s vonja be lányait a változások könnyebb átélésébe,  s értelmezi át a család hagyományos fogalmát.

Érdemes megnézni, szép és jó film. 

A harmadik: Brad Pitt Pénzcsinálója (Moneyball).  Húztam a számat, hogy megint egy sportos film, biztos a bajtársiasságról, a fair play-ról szól, didaktikus lesz. Nem, nem erről szól, hanem a másik oldalról. Ha az előző filmben Clooney pocakos kacsázása a strandpapucsban  volt meglepő, akkor ebben Pitt hatalmas táskái a szeme alatt, idétlen haja, és állandó köpködése egy papirpohárba. 

Lassú film ez is, szűkszavú. Pitt is öregszik, és ez egyre jobb lesz. Hitelesen játssza el az önmaga igéretét soha beváltani nem tudó, csalódott managert, aki valami újat akar: matematikai, statisztikai módszerekkel, algoritmusokkal, képletekkel felépiteni egy sikeres baseball csapatot, mindenkivel szemben. 

Hogy sikerül-e neki? Igen, de mégsem. Nem úgy, akkor és ott, és azokkal, akikkel.

Az országban egyetlen falu van elvágva a külvilágtól, az is természetesen szülőfalumtól három kilométerre található. A szomszéd faluban meg a buszok akadnak el folyton. Nem csodálkozom, tudom mit jelent, ha a völgyben fekvő településekre hó hull. A legkisebb feltámadó szél a hegyekről ide fújja le még az összes többi havat, s akkor nincs az a hófogó rács, mely útját állná. Bár, manapság már nincsenek is a környéken ilyen rácsok, mert azonnal ellopják őket.

Hó van tehát. Rengeteg. Tegnap mi is örültünk neki, Pöttyös gyárthatott hóangyalokat. Csend lett végre, és tisztaság. Pár napig tartó megtisztulás.  Tegnap kezdődött, s még jelen pillanatban is esik. Belegondoltatok abba, hogy ha ez a mennyiség eső lenne, milyen következményei lennének?  S állitólag, holnap jön az utánpótlás. 

Mikor kicsi voltam, reggelente hóesés idején mindig a hólapát hangjaira ébredtem. Nagypapám és apa hajnaltól tolta el a havat. Mindig ragyogó napsütés volt a havazások másnapján. 

A hólapát hangjait most is hallom, a nap is ragyogóan süt….csak nagyapám nem él már.  S én sem vagyok Hidvégen.  Egyre jobban hiányzik a falu.

Valamiféle csodavárás jellemzi ezt a hó-mizériát, s bennem a karácsony előtti időszakot idézi fel. Hihetetlen, hogy mennyire él az emberekben az igény arra, hogy napokra bekuckózzanak, s ha nem muszáj, az orruk se dugják ki. Sok ismerősöm például napok óta gyűjtögeti a filmeket, amit majd a családjával fog megnézni ezen a beigért havas, fagyos hétvégén. A kisboltban tegnap már kora délután elfogyott a péksütemény, a nagyobb boltban hosszú sorok kigyóztak, a kosarakban alapvető élelmiszerekkel.

Mintha valami cezúra, ünnep jönne.

Én megértem. Mindenki vágyik arra, hogy legyen egy 1987-es tele.

Mindenhol arról szólnak a hírek, hogy milyen hideg (már érzékeljük), de legfőképpen mekkora hó lesz pár napon belül. Észak-Magyarországon sok helyen már tanítási szünetet rendeltek el, szüleimnél – Miskolc környékén – is farkasordító hideg van.

Azt mondják, olyan hó lesz, amilyen huszonöt éve volt, 1987-ben. Emlékszem, olyan hó volt, hogy napokig nem jártak a buszok, a kenyeret és tejet tankokkal szállították a faluba, nekünk pedig semmi más dolgunk nem volt, mint a szánkókkal lecsúszni a téesz tehénóljánál. Mindent félméter vastagon borított a hó, eltűntek az utak, kristálytiszta lett a táj, metsző, hideg levegővel. A hatalmas hóval a mínusz 22 fok is járt.

Ma már elképzelni sem tudom, hogyan bírtuk ki. S épp ezért félek, mi lesz, ha tényleg akkora hó esik, mint amit jeleznek…

Hogy fogja papám eltakarítani?!

Kicsi koromban nemcsak a babák haját nyírtam le, s vágtam fazonra – hanem a cicák bajszát is. (Akkor  még nem tudtam, hogy az egyensúlyozásban van szerepe.) Azt hittem, minél rövidebbre vágom, annál nagyobb és fényesebb nő a helyére. 

Nem így lett persze, legnagyobb megdöbbenésemre. Lujzinak is szép, nagy bajsza van ám.

Egyébként a macska le sem tagadhatná, hogy lány. Nemcsak a bugyik iránti szerelme van meg, hanem imádja a virágokat is. De legnagyobb szenvedély a táskák iránt fűti: ki-és bepakol belőle, majd belefekszik. 

Azt hittem, rosszabb lesz K. nélkül, de az iránta érzett dühömbe már sokszor a felszabadultság érzése is keveredik, melyért  persze lelkiismeret-furdalást érzek. Hiányzik persze, és kudarcként fogom fel barátságunk megromlását, de úgy gondolom, annyi sok hülyeségének elviselése, annyi engedmény után, melyet neki és érte tettem/tettünk – nem ezt a zárlatot érdemeltem. Olyat, hogy búcsú nélkül kizár valakit az életéből, leveleire nem válaszol,  csak egy végletekig önző, udvariatlan és gyerekes ember képes. Ha pedig így viselkedik, akkor tényleg nincs egymás mellett semmi keresnivalónk. 

Én is fenn akarok állni a színpadon, és táncolni!

Tudom, hogy igénytelenség és öregszem is,  de én legjobban már esténként a szobában, félhomályban és teljes csöndben érzem jól magam. Jó, a rádió halkan szólhat a háttérben. 

Arra pedig nagyon büszke vagyok uszkve 160 darab (eddig) felvételi dolgozat kijavitása után, hogy azok, akik jártam hozzám előkészitőre, kivétel nélkül mind meg tudták csinálni a szintagmás feladatot. Mikor anno rájöttem, hogy erről a fogalomról még sosem hallottak, nagyon megtanitottam nekik, és jól begyakoroltattam. Ez látszik most, mert csak ők szereztek pontokat, a többieké szinte mind nullpontos. S jó volt annyit gyakoroltatni a fogalmazást is, mert jók lettek, bár annak idején vért izzadtam a sok-sok javitással.

Tetszik egyébként az, hogy eltérően az előző évektől, a megoldókulcs pontos, preciz, kitér a kivételekre, és azt is megadja, hogy ha ott a helyes megoldás, de mellette van rossz is, akkor nem jár pont. Hihetetlen, hogy mennyi vitának veszi ez az elejét!

Most, hogy láttam ezt a filmet, komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem kellene-e ide visszatérnie a mozinak. Olyan jó volt, hogy másfél óráig egyetlen vaskos káromkodás vagy mély jelentéstartalmú mondat sem hangzott el, csak szép képek és csodálatos zene.

embedded by Embedded Video

Vajon miért veszi a fáradtságot a macska arra, hogy saját súlyának 80 %-át először két és fél méter magasságból lerántsa, majd kb. nyolc méteren keresztül vonszolja, küzdve, kinlódva húzza a nappali kellős közepéig, ahol megeszi? A tökmagos-tönkölybúzás egy kilós kenyér negyedét???És miért eszik a macska kenyeret, amikor lefekvés előtt kapott konzervet, és éjszakára pedig szárazat? Most mi csináljak ezzel az idiótával?!

Azon gondolkodom, hogy a saját bevallásuk szerint a konzervativ ideológiában hivő ismerőseim közül miért nincs egyiknek sem családja? Pedig az ő értékrendjük szerint is a társadalom alapegysége a család, ezt követi a haza/nemzet, melynek összekötését a nyelv biztositja. “Nyelvében él a nemzet.”

Lehet, hogy nekik a haza a család? Vagy ma már nem kell ilyen szigorúan venni ezeket a kategóriákat? 
Nem merem megkérdezni tőlük.  

A remekműveknek az a sorsuk, hogy mindig van olyan idő, mikor ismét aktuálisak. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, mikor egy Tartuffe, A walesi bárdok, vagy egy Respublika nemcsak image mort, hanem mély medrű, bővízű szemantikai folyó lesz.

Új szokásokat kezdek felvenni. A kávét immár csak sok tejjel felgőzölve tudom meginni, és minden nap friss kenyeret, vagy más péksüteményt veszek. Mondjuk itt könnyű, ötven méteren belül három pékség, plusz egy Spar vár, napi kétszeri friss áru szállítással. Paradicsomos sprotnit is eszem, melyet utoljára egyetemi év alatt, mikor kollégista voltam. Péntekenként a Helene és a fiúk soron következő része alatt rendszeresen, a 18.45-ös vonat hazaindulása előtt. Jó volt. Mondtam már, hogy a koliszobában minden éjjel bekapcsolva hagytuk a Duna TV-t, melyen ekkoriban éjjel egy akvárium ment?

Még az is eszembe jutott, hogy a férfiak előszeretettel készítenek olyan kaját, amelyben parizer, tojás és sajt van. 

Annyi furcsa irodalmi alak, kalandor hős után sosem gondoltam volna, hogy Petőfi Apostola, szegény Szilveszter fogja kivágni a biztosítékot drága tanítványaimnál. Már azt sem értették, hogyan merülhet fel olyan kérdés egy emberben, hogy választani akar köz-és magánélet között. Azt sem, hogy képes lenne valaki a közért feláldozni nemcsak a boldogságát, hanem az életét is akár.

De mikor a történetben előre haladva, döntése következményeként gyermeke éhen halt, családja nyomorgott, körülötte széthullott minden – nos, akkor jött csak a java. Hősként, mártírként alig tudott valaki rátekinteni, (a családot sokkal inkább mártírnak tekintették) felelőtlen, szívtelen, a családot meg nem érdemlő férfiként annál inkább. 

Igen, más a kor. Két nagyon fontos következtetés vonható le jövőnkre vonatkoztatva  a fentebbi történetből. Az egyik felemelő, a másik elkeserítő. 

Zseniális ötletet láttam ma. A mindösszesen 170 ft-os gyűrűalapra diszgombot ragasztott az illető, és ezzel csodálatos ékszert hozott létre. Egészen elbűvölt a látvány, ezt biztosan meg fogom csinálni én is. Remélem, csak ragasztó kell hozzá.

Mindig is tetszett, de mióta belefutottam a Sex and the City 2.-be az HBO-n, nekem ő az abszolút stílusikon. 

Az a pluszmunka, melyet anyagi jobblétünk érdekében végeztem körülbelül egy féléven keresztül, most belegondolva, csak arra volt jó, hogy legyen miből finanszíroznom a pluszmunka miatt legyöngült immunrendszerem okozta betegségek anyagi hátterét.

Nem tudom, hogy megérte-e. Ráadásul feleannyit kaptam, mint amire számítottam. Pont annyit, amennyi a gyógyszerekre és az orvosra elég volt.

Milyen furcsa! Ma délután azzal a szándékkal ültem le az msn-hez, hogy törlöm végre.  Két emberen kivűl mással nem tartom ezen keresztül a kapcsolatot, cimem pedig még egy régebbi házasságkorszakhoz, s egy körülbelül hét éve megszüntetett postafiókhoz tartozik. Sok értelme nincs tehát. Mig ezen gondolkodtam, csoda történt! Egy olyan kedves ismerős kezdeményezett velem beszélgetést, akiről évek óta nem hallottam már. 

Igy ezt jelnek tekintve, egyelőre nem töröltem az msn-t.

Tegnap – mivel állapotom nem túlzottan javult – ügyeletre mentünk, ahol a doki azonnal megállapította gyógyszereim listája  és manduláim állapota alapján, hogy nem rossz, csak éppen nem megfelelő hatékonyságú gyógyszert kaptam. (Ergó ettől elég sokára gyógyulok meg.) Majd lemondóan sóhajtotta, hogy kár, mikor kiderült penicillin allergiám. Azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy bizonyított-e a rezisztencia vagy csak én gondolom magamról. Ezután leszidta azon kollégáit, akik olvashatatlanul írnak – jelen esetben a másik orvos, aki a kórlapomat felvette. 

Nagyon jó fej volt, de a meglepetés akkor ért, mikor szerettem volna megköszönni a munkáját. Én mindig adok hálapénzt,  úgy gondolom az országnak szégyen, hogy adni kell, s eddig mindenki el is fogadta. Tegnap találkoztam először olyan orvossal, aki nem volt erre hajlandó, hanem visszanyomta a kezembe azzal, hogy nekem valószínűleg nagyobb szükségem van rá jelen helyzetben, mint neki. 

Mindezek után a gyógyszertárban derült föl a patikus arca, a receptet aláíró orvos nevének láttán, mert mint kiderült: évfolyamtársak voltak.  Kicsi a világ, ugye. 

S mára egy jó hír. Az előző posztokban emlegetett “tisztánlátó” szemüveget az előbb, a könyvespolc alatt megtaláltam. Megvan az imádott szemüvegem!

Öt nap után az első, hogy meg tudom inni a kávét, és még az ízét is érzem, csodás! Öt nap kegyetlen szenvedés után az első, amikor nem ébredek hajnali háromkor a fájdalomra, illetve mikor el tudok aludni, és nem virrasztok kettőig, hogy háromkor ismét ébredhessek az előző fájdalomra. Öt nap hosszú idő, sok minden is történt közben.

Ott tartottam ugye, hogy a zoknikkal együtt kidobtam a szemüvegemet is, illetve tüszős mandullagyulladásom lett. Ha lelki síkon értelmezem a két jelenséget, azt kell megállapítanom, hogy a) elveszítettem a tisztánlátásomat, b) annyi ki nem mondott szó, szorongás, elfojtás gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, hogy ezek érzelmi, energetikai gátat képezve testi tünetekbe fordultak.

Poénkodhatnék ezzel persze, és a józan eszemre  hallgatva a streptococcus-fertőzés a dominánsabb tényező, de ha jobban  belegondolok, tényleg így van, nem véletlenül ezen a két területen sérültem.

Tényleg elvesztettem a tisztánlátásomat, viszonylagos arányérzékemet, az elmúlt hetek gyors közéleti változásai közben , melyek reagálást kívántak, s engem sem kíméltek. Ennek következtében elvesztettem azt a személyt, akiről írtam. Valószínűleg régen érett már ez, természetünk különbözősége miatt, mégis fáj. Az is ahogyan tette. Egyetlen szó, elköszönés nélkül, suttyomban. Talán ez fáj a legjobban. Hogy szóra sem méltatott, meg sem próbálta. A tette önmagában logikus volt, de a módszer, ez a stílustalanság nem vallott rá. A nagy paradoxon az egészben az, hogy velem együtt a férjemet is törölte az életéből, azt az embert, aki az első szóra ugrott – saját munkáit félretéve – ha neki segítségre volt szüksége, s aki állandóan engem korholt, hogy ne mondjak ellent neki, nem kell nekem mindig mindenre rámutatni vele kapcsolatban,  ennyit nem ér a barátságunk, s egy idő után meg fogja unni, és megszakítja ezt a kapcsolatot. Neki lett igaza, mégis nehezen térek fölötte nyugvópontra. 

Főleg, hogy gyakorlatilag ez a minta másol egy kb. tíz évvel ezelőttit. Akkor is ellenkező oldalon álltunk, ott is volt ezotéria, vallás is, s ugyanilyen hirtelen lett vége. Azóta sem voltak velem hajlandók leülni, tíz éve nem beszéltünk, hagyják, hogy hordozzam magamban a sok keserűséget, a sok feldolgozatlan, meg nem értett dolgot, mely megmérgez mindent előre. 

Az fáj még ebben, hogy tucattörténet lettünk. Egy a sok közül, ahol emberek közé állt a politika. 

Nem tudok ezzel mit kezdeni. Következtetésként annyit vonok le, hogy soha többé egyetlen baráttal sem fogok politizálni, s nem próbálok rámutatni senki “fogyatékosságára”. Mindenki legyen boldog úgy, ahogyan tud.

Innen folytatom majd, csak most nagyon elszomorodtam.

Éles, hasitó fájdalom, aludni nem hagy, üvölteni tőle ideális.

Rég volt már, hogy tüszős mandullagyulladásom volt, nem emlékeztem, hogy ez ilyen magas lázzal és ekkora fájdalommal jár együtt. Tegnap a lázam nem tudtuk lehúzni 39,5-ről, (furi nem, hogy csupán három foknyi eltérés a normálistól milyen nagy bajt tud csinálni) az előbb pedig a C-vitamin akadt fenn a mandulámon úgy, hogy majdnem megfulladtam. Ez kegyetlen, amennyire tud fájni, basszus…

“Hány lejárt szavatosságú jelképet és gyilkos ideológiát fognak még itt kiásni és újra elrejteni? Vajon mit rejtegetnek még a föld alatt és az emberek zsigereiben megbúvó kazamaták? Képesek leszünk valaha elmesélni egymásnak a közös történelmünket úgy, hogy mindenki megtalálja benne a helyét? Vagy hajtogatjuk tovább a magunkét, mutogatunk egymásra, és forog tovább a történelmünk körbe-körbe, ész nélkül, ahogy a bolondok szoktak…”

                                                                                                                                                                                                       Kepes András

A múlt heti nagy zokniselejtezés óta hiába keresem a kedvenc, vagány, kisvirágos szemüvegemet. Valószínűleg kidobásra került ő is, a zoknikkal együtt. Ó, hogy az a ….!

Egyébként pedig a tegnapi, újabb magánnyugdíj-pénztári  döntés óta ismét úgy érzem magam, mint a híres nyuszika a sapkájával. 

Az Ország Verse szavazáson Radnóti verse lett az első. Érdekesség, hogy az első három helyezett csak Radnóti-vers: Nem tudhatom…, Két karodban és Tétova óda. Az első tíz helyezett között van két-két József Attila és Ady Endre-költemény (Tiszta szívvel, Óda ill. Őrizem a szemed, Karácsonyi rege), egy-egy vers Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc tollából (Akarsz-e játszani, Lélektől lélekig, Semmiért egészen).

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Vajon meddig maradhat meg két ember barátsága, akik teljesen eltérő politikai-és világnézettel rendelkeznek, kiélezett közéleti és gazdasági helyzetben? 
S vajon érdemes-e egyáltalán egy olyan barátságot megtartani, ahol már inkább a különbségek s a viták dominálnak? 

Az Út, A segítség, Blue Valentine, Barátság extrákkal, Őrült dilis szerelem, A vizsga, Drive!, A hatalom árnyékában, Larry Crowne, Cowboys and Aliens, Az élet fája.  Az utóbbi egy-másfél hónapban ezeket a filmeket láttam, ezek nevetettek meg vagy – épp ellenkezőleg – gondolkodtattak el, sírtam vagy nevettem rajtuk. Mindegyiket ajánlom, de Az élet fájával vigyázzatok. Kísérleti film. Művészfilm. S most nem abban az értelemben, mint mikor rásütünk egy kevésbé érthető filmre egy bélyeget – ez a film tényleg az. A rendező Terence Mallick elképzeléseit valósítja meg, egy általa teremtett világba kerülünk általa, s nem biztos, hogy ez a mi világunk. Én tudtam vele azonosulni, engem nem érdekel a történet, de ha nem tudsz belefeledkezni az első pár percben, ha nem kerülsz a képek hatása alá, hagyd inkább. Vagy fuss neki akkor, ha ellazultabb, befogadóbb vagy, kíváncsi egy másik nézőpontra, valamire, ami bármikor megtörténhet. S akkor talán kiderül, hogy a természeti vagy az isteni törvények az erősebbek…

Mert egyszer bizony mindenki életében eljön az idő, amikor választania kell.