marlen

Farsangi időszak van még, kár, hogy eltűnt ez is az életünkből, a nagy bálok, vigasságok, szép ruhák kora lejárt,  pedig fényt és örömet hozhatnának a sötét téli időszakba. De, kikopott ez is az életünkből, csak a tradicionális farsangi étek, a fánk maradt meg. Sajnos, nem tudok készíteni sem szalagosat, sem képviselőt, sem pedig mamám-féle csörögét, pedig az valami csoda az általa készített baracklekvárral! Részemről a farsang megünneplése idén két fánk elfogyasztására korlátozódott, s jövő szerdán már Hamvazószerda, vége a farsangi időszaknak, kezdődik a böjt, a Húsvétra készülés. De jó lenne, ha egyszer végigtudnám csinálni azt a negyven napos felkészülést! Testileg-lelkileg felfrissülnék, megújulnék.

Mondjuk úgy nehéz, hogy épp tegnap fizettem elő ebédszállításra. De, lelkileg talán lehet készülni.

Az elmúlt másfél hét a levelekről szólt az életemben. Kaptam is, s ha már kaptam, akkor kedvet kaptam arra, hogy én is írjak. Írtam is, szépen kézzel, az más kérdés, hogy nem tudták elolvasni. Az általam kapott levelek között volt kedves, tanácskérő, dicsekvő és feltáró.

Ez utóbbiból tanultam a legtöbbet, s értettem meg teljesen Ottlik azon sorait, mikor a szabadságról értekezik: “Egyszóval, jóllehet töprengve, de a szabadságtól enyhén mámorosan mentem lefelé a lépcsőn Szeredy nyomában. Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.”

Én mindig bíztam abban, hogy az általam is kisstílűnek minősített, jellembeli fogyatékosságoktól tartózkodom majd. Már tudom, hogy sok ilyenem van, együtt kell velük élni, és javítani rajtuk. Azért, hogy soha többé ne kelljen ilyen sorokat olvasnom:

“A hatalom célja a hatalom. Mindig és mindenhol. Ne tévesszen meg minket a megjelenés formája. Kamat, vagy lelki presszió a munkahelyen, barátoktól; egyre megy. A cél ugyanaz. Létrehozni egy hierarchikus viszonyt, akár a “legszentebb” ügy érdekében is. Lényeg, hogy alattuk legyenek. Akikről úgy vélik, hogy tartoznak nekik. Pénzzel, figyelemmel, munkával, bármivel. Akik energiát tolnak nekik. És akik elhitetik velünk, hogy valóban alájuk tartozunk, ők meg felettük állnak. Feltétlen “tisztelet”-et követelnek.”

Napok óta mást sem teszek, mint veszekedésbe, sértődésbe, vitákba torkolló helyzeteket próbálok visszafordítani racionalitással. S egyetlen esetben sem én voltam a kezdeményező fél. Mintha egyszerre érkeztek volna el a környezetemben élő – közeli s távoli  - emberek tűrőképességük határára. 

Nagyon kellene már az a tavasz. 

Egyre többször találkozom azzal a véleménnyel, hogy “nem az én gondom, nem érdekel más kínja, van elég bajunk, nem akarom még ezt is hallgatni – segíteni úgysem tudok”. Olyan emberektől, akik egy- két éve még  jótékonykodtak, szívesen foglalkoztak egymással, meghallgatták a másik életének buktatóit. Mára már nem maradt más, mint a leszegett fej, az ökölbe szorított kezek, és a mindennapi harc a túlélésért. Azt hiszem, elromlott valami nagyon körülöttünk, s én gyakran félek attól, ami bekövetkezhet.  

A férjem szerint óriási hibám, hogy képtelen vagyok elválasztani egymástól a komplett idiótákat, akik csak provokálni akarnak, s azokat, akikkel érdemes vitatkoznom. Szerinte míg más ki-és elkerüli a konfliktusokat, én egyenesen odatartom  mindkét arcomat, s aztán hetekig azon tépelődök, hogy ezt és azt vajon miért mondta az illető, s milyen indokot szolgáltattam rá. 

Pedig sokszor nincs ok. Csak az illető született bajkeverő, épp rossz kedve van, s nem is rólam szól a játék. Van mit tanulnom, s először az ignorálással kezdem. Így sok-sok blogtól elbúcsúztam az előbb, mikor kipakoltam őket a readerből.

A valódi életben ez nem ilyen egyszerű sajnos. 

Engem igazán nem lehet elfogultsággal vádolni Geréb Ágnessel szemben, de még én is túlzásnak tartom a két év letöltendő börtönbüntetést. 

Akaratomon kívül egyetlen ártatlan, – és mint utólag kiderült  -  félreérthető kérdéssel megint sikerült belekeverednem az egyik blogtársaság szenvedélyes, gyűlölettel teli harcába. Azóta a következőket tudtam meg magamról a különböző, egymással szemben álló oldalaktól: 

 Egyik:  ”pontos információra vágyom”, “mohón”, “hiszteroid kirohásaim vannak”, “ingyen gombáért bármire képes vagyok ismeretlen emberektől”

Másik:  Amiről te írsz, az nekem nem érték. Soha nem is lehet az, mert egyetlen saját gondolatod, egyetlen saját ötleted nem volt. Mindig csak valami hivatkozás. És nem csodálom ezek után, ha félsz a diákok kommentjeitől! Van miért. A gyerek nem hülye. Mint ahogy azok sem, akikről te mondasz folyamatosan áttételesen és nyíltan is véleményt. Neked lehet?(..:)”

Lehet, hogy csak én érzek a két vélemény között ellentmondást? Hogy az egyik a szenvtelenséget minősíti, míg a másik  a mohóságot? 

Lehet, hogy még ennyit sem kellett volna foglalkozni ezzel? Lehet, hogy felnőtt, meglett embereknek tényleg erre, ilyenekre van idejük? 

De azért elmondom még egyszer, akinek nem világos. Ez az én blogom, arról írok, amiről akarok. Itt nem lesz sztorizás a munkahelyemről (mélységesen tisztelem), vállalom, hogy aszexuálisnak bélyegeznek, mert nem tálalok szaftos ágysztorikat, és a politika sem jelenik meg, mert elválaszt embereket, és ez rossz. És nem véletlenül nem akarok már virtuális ismeretségekkel találkozni, épp elég problémám volt belőle.

Mi marad? Könyvek, filmek, apróságok. 

Aki általam akar izgalmakat vinni az életébe, keressen más olvasmányt. 

Minden jót.

Ma egy olyan lánnyal találkoztam, akiről igazán példát lehet venni akaraterőről, kitartásról. Több,  mint hatvan kilót adott le egy év alatt, melyről folyamatosan blogot vezetett. Sajnos, a fogyás következtében – hiába járt naponta reggel és este konditerembe – megnyúlt a hasán, a hátán, a combján a bőr, plasztikai műtétre szorulna. Mivel ő lett az év átalakulója – erről érme is van a Testnevelési Egyetemtől – az egyik méregdrága magánklinika megkereste, hogy fizetik minden műtétét és egy évig az összes felmerülő költségét. (Kb. négy millió forint) Ha cserébe vállalja, hogy minden a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik.

Csodálatos ajánlat, ugye? Azonban az élet  közbeszólt, a lány szerelmes lett egy Londonban élő srácba, aki pedig ezzel a megváltozott testtel is viszontszereti őt, s nem akarja, hogy a lányról szóljon egy évig minden női magazin. Közös döntésük értelmében a lány március nyolcadikán végleg ki is költözik hozzá.

Nekem sokszorosan is nagy csoda ez a lány. Először mert le tudott fogyni ennyit, másodszor mert együtt tud élni a bőrével, harmadszor, mert azonnal képes felrúgni az életét, 180 fokos fordulatot venni, ha azt és úgy érzi helyesnek.

De leginkább azért, mert ő meg meri lépni mindazt, amire az emberek többsége csak vágyik. S elmondása szerint épp ezért bántják őt annyian.

Az országban egyetlen falu van elvágva a külvilágtól, az is természetesen szülőfalumtól három kilométerre található. A szomszéd faluban meg a buszok akadnak el folyton. Nem csodálkozom, tudom mit jelent, ha a völgyben fekvő településekre hó hull. A legkisebb feltámadó szél a hegyekről ide fújja le még az összes többi havat, s akkor nincs az a hófogó rács, mely útját állná. Bár, manapság már nincsenek is a környéken ilyen rácsok, mert azonnal ellopják őket.

Hó van tehát. Rengeteg. Tegnap mi is örültünk neki, Pöttyös gyárthatott hóangyalokat. Csend lett végre, és tisztaság. Pár napig tartó megtisztulás.  Tegnap kezdődött, s még jelen pillanatban is esik. Belegondoltatok abba, hogy ha ez a mennyiség eső lenne, milyen következményei lennének?  S állitólag, holnap jön az utánpótlás. 

Mikor kicsi voltam, reggelente hóesés idején mindig a hólapát hangjaira ébredtem. Nagypapám és apa hajnaltól tolta el a havat. Mindig ragyogó napsütés volt a havazások másnapján. 

A hólapát hangjait most is hallom, a nap is ragyogóan süt….csak nagyapám nem él már.  S én sem vagyok Hidvégen.  Egyre jobban hiányzik a falu.

Valamiféle csodavárás jellemzi ezt a hó-mizériát, s bennem a karácsony előtti időszakot idézi fel. Hihetetlen, hogy mennyire él az emberekben az igény arra, hogy napokra bekuckózzanak, s ha nem muszáj, az orruk se dugják ki. Sok ismerősöm például napok óta gyűjtögeti a filmeket, amit majd a családjával fog megnézni ezen a beigért havas, fagyos hétvégén. A kisboltban tegnap már kora délután elfogyott a péksütemény, a nagyobb boltban hosszú sorok kigyóztak, a kosarakban alapvető élelmiszerekkel.

Mintha valami cezúra, ünnep jönne.

Én megértem. Mindenki vágyik arra, hogy legyen egy 1987-es tele.

Mindenhol arról szólnak a hírek, hogy milyen hideg (már érzékeljük), de legfőképpen mekkora hó lesz pár napon belül. Észak-Magyarországon sok helyen már tanítási szünetet rendeltek el, szüleimnél – Miskolc környékén – is farkasordító hideg van.

Azt mondják, olyan hó lesz, amilyen huszonöt éve volt, 1987-ben. Emlékszem, olyan hó volt, hogy napokig nem jártak a buszok, a kenyeret és tejet tankokkal szállították a faluba, nekünk pedig semmi más dolgunk nem volt, mint a szánkókkal lecsúszni a téesz tehénóljánál. Mindent félméter vastagon borított a hó, eltűntek az utak, kristálytiszta lett a táj, metsző, hideg levegővel. A hatalmas hóval a mínusz 22 fok is járt.

Ma már elképzelni sem tudom, hogyan bírtuk ki. S épp ezért félek, mi lesz, ha tényleg akkora hó esik, mint amit jeleznek…

Hogy fogja papám eltakarítani?!

Azt hittem, rosszabb lesz K. nélkül, de az iránta érzett dühömbe már sokszor a felszabadultság érzése is keveredik, melyért  persze lelkiismeret-furdalást érzek. Hiányzik persze, és kudarcként fogom fel barátságunk megromlását, de úgy gondolom, annyi sok hülyeségének elviselése, annyi engedmény után, melyet neki és érte tettem/tettünk – nem ezt a zárlatot érdemeltem. Olyat, hogy búcsú nélkül kizár valakit az életéből, leveleire nem válaszol,  csak egy végletekig önző, udvariatlan és gyerekes ember képes. Ha pedig így viselkedik, akkor tényleg nincs egymás mellett semmi keresnivalónk. 

Én is fenn akarok állni a színpadon, és táncolni!

Tudom, hogy igénytelenség és öregszem is,  de én legjobban már esténként a szobában, félhomályban és teljes csöndben érzem jól magam. Jó, a rádió halkan szólhat a háttérben. 

Azon gondolkodom, hogy a saját bevallásuk szerint a konzervativ ideológiában hivő ismerőseim közül miért nincs egyiknek sem családja? Pedig az ő értékrendjük szerint is a társadalom alapegysége a család, ezt követi a haza/nemzet, melynek összekötését a nyelv biztositja. “Nyelvében él a nemzet.”

Lehet, hogy nekik a haza a család? Vagy ma már nem kell ilyen szigorúan venni ezeket a kategóriákat? 
Nem merem megkérdezni tőlük.  

A remekműveknek az a sorsuk, hogy mindig van olyan idő, mikor ismét aktuálisak. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, mikor egy Tartuffe, A walesi bárdok, vagy egy Respublika nemcsak image mort, hanem mély medrű, bővízű szemantikai folyó lesz.

Annyi furcsa irodalmi alak, kalandor hős után sosem gondoltam volna, hogy Petőfi Apostola, szegény Szilveszter fogja kivágni a biztosítékot drága tanítványaimnál. Már azt sem értették, hogyan merülhet fel olyan kérdés egy emberben, hogy választani akar köz-és magánélet között. Azt sem, hogy képes lenne valaki a közért feláldozni nemcsak a boldogságát, hanem az életét is akár.

De mikor a történetben előre haladva, döntése következményeként gyermeke éhen halt, családja nyomorgott, körülötte széthullott minden – nos, akkor jött csak a java. Hősként, mártírként alig tudott valaki rátekinteni, (a családot sokkal inkább mártírnak tekintették) felelőtlen, szívtelen, a családot meg nem érdemlő férfiként annál inkább. 

Igen, más a kor. Két nagyon fontos következtetés vonható le jövőnkre vonatkoztatva  a fentebbi történetből. Az egyik felemelő, a másik elkeserítő. 

Mindig is tetszett, de mióta belefutottam a Sex and the City 2.-be az HBO-n, nekem ő az abszolút stílusikon. 

Az a pluszmunka, melyet anyagi jobblétünk érdekében végeztem körülbelül egy féléven keresztül, most belegondolva, csak arra volt jó, hogy legyen miből finanszíroznom a pluszmunka miatt legyöngült immunrendszerem okozta betegségek anyagi hátterét.

Nem tudom, hogy megérte-e. Ráadásul feleannyit kaptam, mint amire számítottam. Pont annyit, amennyi a gyógyszerekre és az orvosra elég volt.

Öt nap után az első, hogy meg tudom inni a kávét, és még az ízét is érzem, csodás! Öt nap kegyetlen szenvedés után az első, amikor nem ébredek hajnali háromkor a fájdalomra, illetve mikor el tudok aludni, és nem virrasztok kettőig, hogy háromkor ismét ébredhessek az előző fájdalomra. Öt nap hosszú idő, sok minden is történt közben.

Ott tartottam ugye, hogy a zoknikkal együtt kidobtam a szemüvegemet is, illetve tüszős mandullagyulladásom lett. Ha lelki síkon értelmezem a két jelenséget, azt kell megállapítanom, hogy a) elveszítettem a tisztánlátásomat, b) annyi ki nem mondott szó, szorongás, elfojtás gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, hogy ezek érzelmi, energetikai gátat képezve testi tünetekbe fordultak.

Poénkodhatnék ezzel persze, és a józan eszemre  hallgatva a streptococcus-fertőzés a dominánsabb tényező, de ha jobban  belegondolok, tényleg így van, nem véletlenül ezen a két területen sérültem.

Tényleg elvesztettem a tisztánlátásomat, viszonylagos arányérzékemet, az elmúlt hetek gyors közéleti változásai közben , melyek reagálást kívántak, s engem sem kíméltek. Ennek következtében elvesztettem azt a személyt, akiről írtam. Valószínűleg régen érett már ez, természetünk különbözősége miatt, mégis fáj. Az is ahogyan tette. Egyetlen szó, elköszönés nélkül, suttyomban. Talán ez fáj a legjobban. Hogy szóra sem méltatott, meg sem próbálta. A tette önmagában logikus volt, de a módszer, ez a stílustalanság nem vallott rá. A nagy paradoxon az egészben az, hogy velem együtt a férjemet is törölte az életéből, azt az embert, aki az első szóra ugrott – saját munkáit félretéve – ha neki segítségre volt szüksége, s aki állandóan engem korholt, hogy ne mondjak ellent neki, nem kell nekem mindig mindenre rámutatni vele kapcsolatban,  ennyit nem ér a barátságunk, s egy idő után meg fogja unni, és megszakítja ezt a kapcsolatot. Neki lett igaza, mégis nehezen térek fölötte nyugvópontra. 

Főleg, hogy gyakorlatilag ez a minta másol egy kb. tíz évvel ezelőttit. Akkor is ellenkező oldalon álltunk, ott is volt ezotéria, vallás is, s ugyanilyen hirtelen lett vége. Azóta sem voltak velem hajlandók leülni, tíz éve nem beszéltünk, hagyják, hogy hordozzam magamban a sok keserűséget, a sok feldolgozatlan, meg nem értett dolgot, mely megmérgez mindent előre. 

Az fáj még ebben, hogy tucattörténet lettünk. Egy a sok közül, ahol emberek közé állt a politika. 

Nem tudok ezzel mit kezdeni. Következtetésként annyit vonok le, hogy soha többé egyetlen baráttal sem fogok politizálni, s nem próbálok rámutatni senki “fogyatékosságára”. Mindenki legyen boldog úgy, ahogyan tud.

Innen folytatom majd, csak most nagyon elszomorodtam.

Rég volt már, hogy tüszős mandullagyulladásom volt, nem emlékeztem, hogy ez ilyen magas lázzal és ekkora fájdalommal jár együtt. Tegnap a lázam nem tudtuk lehúzni 39,5-ről, (furi nem, hogy csupán három foknyi eltérés a normálistól milyen nagy bajt tud csinálni) az előbb pedig a C-vitamin akadt fenn a mandulámon úgy, hogy majdnem megfulladtam. Ez kegyetlen, amennyire tud fájni, basszus…

A múlt heti nagy zokniselejtezés óta hiába keresem a kedvenc, vagány, kisvirágos szemüvegemet. Valószínűleg kidobásra került ő is, a zoknikkal együtt. Ó, hogy az a ….!

Egyébként pedig a tegnapi, újabb magánnyugdíj-pénztári  döntés óta ismét úgy érzem magam, mint a híres nyuszika a sapkájával. 

Vajon meddig maradhat meg két ember barátsága, akik teljesen eltérő politikai-és világnézettel rendelkeznek, kiélezett közéleti és gazdasági helyzetben? 
S vajon érdemes-e egyáltalán egy olyan barátságot megtartani, ahol már inkább a különbségek s a viták dominálnak? 

Ahogy ott sétáltunk a Dunaparton, hirtelen bevillant egy kép. Nyár volt, vihar előtti a csend, fülledt a levegő, s mi a város felett hasalunk félmeztelenül a Lukács fürdő tetőteraszán. Hétköznap van, talán szerda, délután, s rajtunk kívül szinte senki sincs fönn. Nincs nap, mégis leég a bőrünk, de ez már csak este derül ki, akkor meg már hiába is kennénk, nem használ semmi. Így piros orral, leégett fejjel mosok gyorsan hajat, készülök az esti randevúra – akkor még nem tudom ugyan – leendő férjemmel. De, messze még az este, egyelőre ott vagyunk a tetőteraszon. Szinte alig beszélünk, újságot olvasunk, röhögünk az Elle hülyeségein, én időnként úszok. Te nem mész be a vízbe, amit én nagyon furcsállok, de nem teszem szóvá. Annyira azért nem érdekes, és nem is akarlak megbántani. Jó így. Nem akarok onnét továbbmenni.  Ott állítanám meg az időt, abban a pillanatban. Mégis, csak három óra jár ebből a tökéletes nyugalomból. 

Ha tehetném, most is két kézzel ragadnám meg az óra mutatóit, csakhogy késleltessem az új évet. Ha tehetném, megállítanám az időt.  Aki még tud hinni és reménykedni, annak boldog új esztendőt kívánok. Aki marad a racionalitás szintjén, annak azt, hogy éljük túl 2012-őt, és jövő ilyenkor legyünk itt együtt, ismét!

Lángoló ajtók
Izzadó falak
Egy perc és a hajtók
Ránk rontanak
Ők nem alszanak

Ébredj fel, kedves
Már közel járnak
Azt hittük nem lesz
Vége a világnak
Van hátra pár nap

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

Ameddig látok
Felborult bábok
A sakktábla szélén
Az Idő végén
Fekszenek békén

Testek a járdán
Mint arcok a párnán
Tükröződve szépen
Hajnali fényben
A kiontott véren

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

(Minden most kezdődik el
Minden most kezdődik el)

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá…
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény…

Minden – az élet minőségének javítását maga elé tűző – gazdasági könyv azzal kezdődik, hogy életünk legelső keresetétől fogva tegyünk félre egy minimális összeget nyugdíjas éveinkre. 

Többnyire ekkor abba is hagyom az olvasásukat, és nem gondolkodom inkább tovább.

Ez a Mikulás-Karácsony-Szilveszter Szentháromság – ennyire rövid időn belül – kicsit sok már nekem, mert mindig számvetésre sugall. És sajnos vannak olyan évek, melyeket nemhogy átgondolnánk, de egyenesen kisatíroznánk a naptárból, meg nem történtté tennénk, a lehetetlent megpróbálva. De, nem lehet, persze. Abban is biztos vagyok, hogy jövő ilyenkor nosztalgiával fogunk visszagondolni erre az évvégére, amilyen cudar, rideg napok, hónapok, év jön ránk. S nekünk nincs viharkabátunk, könnyű kis felöltőben érkezünk a bálba…

Na, de visszatérve a számvetéshez, találtam Gyöngyösön egy könyvecskét Kis útmutató az élethez címmel, most ezt forgatom. Nincs benne újdonság, inkább a nézőpont teszi aranyossá. Az ilyen tanácsok, mint például: “Ha vendégségben töltötted az éjszakát, ágyazz be magad után!”, vagy “Ismerd meg lakókörnyezeted növény-és állatvilágát!”. S mivel, a Vidéki Élet írópályázatán – ahol indultam, de túl posztmodern voltam nekik – kaptam egy kis noteszt, “tej-kenyér-együttérzés-kávé-wc papír” – felirattal (mint az élet legfontosabb dolgai), most már van is hová feljegyeznem, hogy okosodjak.  

Az biztos, hogy nekem nem lenne jó egy olyan munka, ahol szabadúszóként én osztanám be az időmet…Régebben, mikor még volt napirendem, jobb volt. De most elúszok mindennel, és ez halálra idegesít. Mint ez az időjárás is. 

Most, hogy Frei Tamás A bankárját olvasom, megint visszatért évekig tartó legrosszabb rémálmom arról, hogy háború van, s nekem gyalogosan kell eljutnom valahogyan hidegben, hóban, sárban, éhesen, repülő bombák közben, ide, vidékre. Évekig álmodtam ezt, aztán eltűnt, s most egy hónapon belül másodszor tért vissza. 

Szerintem se az nem normális, hogy dec. 24-én egész nap zuhog az eső, se az, hogy dec. 25-én kora reggeltől úgy süt a nap, hogy képtelenség aludni, és a madarak tombolnak a fákon….Ha jól emlékszem, két éve volt karácsonykor 22 fok, mikor egy szál pólóban napoztunk az udvaron…Lehet, hogy csal az emlékezetem, de én karácsonykor nagy havazásokra emlékszem nemcsak gyerekkoromból, hanem még az egyetemi évekből is. Mióta Pesten élek, azóta vannak ezek a furcsa telek, az utóbbi másfél évtizedben. Vagy nem? Csak annyira vágyom a hóra, hogy ezt gondolom? 

Érdekes módon az a Vitray – és felesége, Kállay Bori – hozta el a meghatódást, és vele az öröm perceit, akit sosem kedveltem.  Annyi szépséget, finom és kulturált beszédet, csodálatos zenét hallottam ma délután tőlük, amiért még sokáig hálás leszek. 

Mindenkinek békés, boldog, csendes Ünnepet kívánok.