marlen

Ma egy olyan lánnyal találkoztam, akiről igazán példát lehet venni akaraterőről, kitartásról. Több,  mint hatvan kilót adott le egy év alatt, melyről folyamatosan blogot vezetett. Sajnos, a fogyás következtében – hiába járt naponta reggel és este konditerembe – megnyúlt a hasán, a hátán, a combján a bőr, plasztikai műtétre szorulna. Mivel ő lett az év átalakulója – erről érme is van a Testnevelési Egyetemtől – az egyik méregdrága magánklinika megkereste, hogy fizetik minden műtétét és egy évig az összes felmerülő költségét. (Kb. négy millió forint) Ha cserébe vállalja, hogy minden a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik.

Csodálatos ajánlat, ugye? Azonban az élet  közbeszólt, a lány szerelmes lett egy Londonban élő srácba, aki pedig ezzel a megváltozott testtel is viszontszereti őt, s nem akarja, hogy a lányról szóljon egy évig minden női magazin. Közös döntésük értelmében a lány március nyolcadikán végleg ki is költözik hozzá.

Nekem sokszorosan is nagy csoda ez a lány. Először mert le tudott fogyni ennyit, másodszor mert együtt tud élni a bőrével, harmadszor, mert azonnal képes felrúgni az életét, 180 fokos fordulatot venni, ha azt és úgy érzi helyesnek.

De leginkább azért, mert ő meg meri lépni mindazt, amire az emberek többsége csak vágyik. S elmondása szerint épp ezért bántják őt annyian.

Az országban egyetlen falu van elvágva a külvilágtól, az is természetesen szülőfalumtól három kilométerre található. A szomszéd faluban meg a buszok akadnak el folyton. Nem csodálkozom, tudom mit jelent, ha a völgyben fekvő településekre hó hull. A legkisebb feltámadó szél a hegyekről ide fújja le még az összes többi havat, s akkor nincs az a hófogó rács, mely útját állná. Bár, manapság már nincsenek is a környéken ilyen rácsok, mert azonnal ellopják őket.

Hó van tehát. Rengeteg. Tegnap mi is örültünk neki, Pöttyös gyárthatott hóangyalokat. Csend lett végre, és tisztaság. Pár napig tartó megtisztulás.  Tegnap kezdődött, s még jelen pillanatban is esik. Belegondoltatok abba, hogy ha ez a mennyiség eső lenne, milyen következményei lennének?  S állitólag, holnap jön az utánpótlás. 

Mikor kicsi voltam, reggelente hóesés idején mindig a hólapát hangjaira ébredtem. Nagypapám és apa hajnaltól tolta el a havat. Mindig ragyogó napsütés volt a havazások másnapján. 

A hólapát hangjait most is hallom, a nap is ragyogóan süt….csak nagyapám nem él már.  S én sem vagyok Hidvégen.  Egyre jobban hiányzik a falu.

Valamiféle csodavárás jellemzi ezt a hó-mizériát, s bennem a karácsony előtti időszakot idézi fel. Hihetetlen, hogy mennyire él az emberekben az igény arra, hogy napokra bekuckózzanak, s ha nem muszáj, az orruk se dugják ki. Sok ismerősöm például napok óta gyűjtögeti a filmeket, amit majd a családjával fog megnézni ezen a beigért havas, fagyos hétvégén. A kisboltban tegnap már kora délután elfogyott a péksütemény, a nagyobb boltban hosszú sorok kigyóztak, a kosarakban alapvető élelmiszerekkel.

Mintha valami cezúra, ünnep jönne.

Én megértem. Mindenki vágyik arra, hogy legyen egy 1987-es tele.

Mindenhol arról szólnak a hírek, hogy milyen hideg (már érzékeljük), de legfőképpen mekkora hó lesz pár napon belül. Észak-Magyarországon sok helyen már tanítási szünetet rendeltek el, szüleimnél – Miskolc környékén – is farkasordító hideg van.

Azt mondják, olyan hó lesz, amilyen huszonöt éve volt, 1987-ben. Emlékszem, olyan hó volt, hogy napokig nem jártak a buszok, a kenyeret és tejet tankokkal szállították a faluba, nekünk pedig semmi más dolgunk nem volt, mint a szánkókkal lecsúszni a téesz tehénóljánál. Mindent félméter vastagon borított a hó, eltűntek az utak, kristálytiszta lett a táj, metsző, hideg levegővel. A hatalmas hóval a mínusz 22 fok is járt.

Ma már elképzelni sem tudom, hogyan bírtuk ki. S épp ezért félek, mi lesz, ha tényleg akkora hó esik, mint amit jeleznek…

Hogy fogja papám eltakarítani?!

Azt hittem, rosszabb lesz K. nélkül, de az iránta érzett dühömbe már sokszor a felszabadultság érzése is keveredik, melyért  persze lelkiismeret-furdalást érzek. Hiányzik persze, és kudarcként fogom fel barátságunk megromlását, de úgy gondolom, annyi sok hülyeségének elviselése, annyi engedmény után, melyet neki és érte tettem/tettünk – nem ezt a zárlatot érdemeltem. Olyat, hogy búcsú nélkül kizár valakit az életéből, leveleire nem válaszol,  csak egy végletekig önző, udvariatlan és gyerekes ember képes. Ha pedig így viselkedik, akkor tényleg nincs egymás mellett semmi keresnivalónk. 

Én is fenn akarok állni a színpadon, és táncolni!

Tudom, hogy igénytelenség és öregszem is,  de én legjobban már esténként a szobában, félhomályban és teljes csöndben érzem jól magam. Jó, a rádió halkan szólhat a háttérben. 

Azon gondolkodom, hogy a saját bevallásuk szerint a konzervativ ideológiában hivő ismerőseim közül miért nincs egyiknek sem családja? Pedig az ő értékrendjük szerint is a társadalom alapegysége a család, ezt követi a haza/nemzet, melynek összekötését a nyelv biztositja. “Nyelvében él a nemzet.”

Lehet, hogy nekik a haza a család? Vagy ma már nem kell ilyen szigorúan venni ezeket a kategóriákat? 
Nem merem megkérdezni tőlük.  

A remekműveknek az a sorsuk, hogy mindig van olyan idő, mikor ismét aktuálisak. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, mikor egy Tartuffe, A walesi bárdok, vagy egy Respublika nemcsak image mort, hanem mély medrű, bővízű szemantikai folyó lesz.

Annyi furcsa irodalmi alak, kalandor hős után sosem gondoltam volna, hogy Petőfi Apostola, szegény Szilveszter fogja kivágni a biztosítékot drága tanítványaimnál. Már azt sem értették, hogyan merülhet fel olyan kérdés egy emberben, hogy választani akar köz-és magánélet között. Azt sem, hogy képes lenne valaki a közért feláldozni nemcsak a boldogságát, hanem az életét is akár.

De mikor a történetben előre haladva, döntése következményeként gyermeke éhen halt, családja nyomorgott, körülötte széthullott minden – nos, akkor jött csak a java. Hősként, mártírként alig tudott valaki rátekinteni, (a családot sokkal inkább mártírnak tekintették) felelőtlen, szívtelen, a családot meg nem érdemlő férfiként annál inkább. 

Igen, más a kor. Két nagyon fontos következtetés vonható le jövőnkre vonatkoztatva  a fentebbi történetből. Az egyik felemelő, a másik elkeserítő. 

Mindig is tetszett, de mióta belefutottam a Sex and the City 2.-be az HBO-n, nekem ő az abszolút stílusikon. 

Az a pluszmunka, melyet anyagi jobblétünk érdekében végeztem körülbelül egy féléven keresztül, most belegondolva, csak arra volt jó, hogy legyen miből finanszíroznom a pluszmunka miatt legyöngült immunrendszerem okozta betegségek anyagi hátterét.

Nem tudom, hogy megérte-e. Ráadásul feleannyit kaptam, mint amire számítottam. Pont annyit, amennyi a gyógyszerekre és az orvosra elég volt.

Öt nap után az első, hogy meg tudom inni a kávét, és még az ízét is érzem, csodás! Öt nap kegyetlen szenvedés után az első, amikor nem ébredek hajnali háromkor a fájdalomra, illetve mikor el tudok aludni, és nem virrasztok kettőig, hogy háromkor ismét ébredhessek az előző fájdalomra. Öt nap hosszú idő, sok minden is történt közben.

Ott tartottam ugye, hogy a zoknikkal együtt kidobtam a szemüvegemet is, illetve tüszős mandullagyulladásom lett. Ha lelki síkon értelmezem a két jelenséget, azt kell megállapítanom, hogy a) elveszítettem a tisztánlátásomat, b) annyi ki nem mondott szó, szorongás, elfojtás gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, hogy ezek érzelmi, energetikai gátat képezve testi tünetekbe fordultak.

Poénkodhatnék ezzel persze, és a józan eszemre  hallgatva a streptococcus-fertőzés a dominánsabb tényező, de ha jobban  belegondolok, tényleg így van, nem véletlenül ezen a két területen sérültem.

Tényleg elvesztettem a tisztánlátásomat, viszonylagos arányérzékemet, az elmúlt hetek gyors közéleti változásai közben , melyek reagálást kívántak, s engem sem kíméltek. Ennek következtében elvesztettem azt a személyt, akiről írtam. Valószínűleg régen érett már ez, természetünk különbözősége miatt, mégis fáj. Az is ahogyan tette. Egyetlen szó, elköszönés nélkül, suttyomban. Talán ez fáj a legjobban. Hogy szóra sem méltatott, meg sem próbálta. A tette önmagában logikus volt, de a módszer, ez a stílustalanság nem vallott rá. A nagy paradoxon az egészben az, hogy velem együtt a férjemet is törölte az életéből, azt az embert, aki az első szóra ugrott – saját munkáit félretéve – ha neki segítségre volt szüksége, s aki állandóan engem korholt, hogy ne mondjak ellent neki, nem kell nekem mindig mindenre rámutatni vele kapcsolatban,  ennyit nem ér a barátságunk, s egy idő után meg fogja unni, és megszakítja ezt a kapcsolatot. Neki lett igaza, mégis nehezen térek fölötte nyugvópontra. 

Főleg, hogy gyakorlatilag ez a minta másol egy kb. tíz évvel ezelőttit. Akkor is ellenkező oldalon álltunk, ott is volt ezotéria, vallás is, s ugyanilyen hirtelen lett vége. Azóta sem voltak velem hajlandók leülni, tíz éve nem beszéltünk, hagyják, hogy hordozzam magamban a sok keserűséget, a sok feldolgozatlan, meg nem értett dolgot, mely megmérgez mindent előre. 

Az fáj még ebben, hogy tucattörténet lettünk. Egy a sok közül, ahol emberek közé állt a politika. 

Nem tudok ezzel mit kezdeni. Következtetésként annyit vonok le, hogy soha többé egyetlen baráttal sem fogok politizálni, s nem próbálok rámutatni senki “fogyatékosságára”. Mindenki legyen boldog úgy, ahogyan tud.

Innen folytatom majd, csak most nagyon elszomorodtam.

Rég volt már, hogy tüszős mandullagyulladásom volt, nem emlékeztem, hogy ez ilyen magas lázzal és ekkora fájdalommal jár együtt. Tegnap a lázam nem tudtuk lehúzni 39,5-ről, (furi nem, hogy csupán három foknyi eltérés a normálistól milyen nagy bajt tud csinálni) az előbb pedig a C-vitamin akadt fenn a mandulámon úgy, hogy majdnem megfulladtam. Ez kegyetlen, amennyire tud fájni, basszus…

A múlt heti nagy zokniselejtezés óta hiába keresem a kedvenc, vagány, kisvirágos szemüvegemet. Valószínűleg kidobásra került ő is, a zoknikkal együtt. Ó, hogy az a ….!

Egyébként pedig a tegnapi, újabb magánnyugdíj-pénztári  döntés óta ismét úgy érzem magam, mint a híres nyuszika a sapkájával. 

Vajon meddig maradhat meg két ember barátsága, akik teljesen eltérő politikai-és világnézettel rendelkeznek, kiélezett közéleti és gazdasági helyzetben? 
S vajon érdemes-e egyáltalán egy olyan barátságot megtartani, ahol már inkább a különbségek s a viták dominálnak? 

Ahogy ott sétáltunk a Dunaparton, hirtelen bevillant egy kép. Nyár volt, vihar előtti a csend, fülledt a levegő, s mi a város felett hasalunk félmeztelenül a Lukács fürdő tetőteraszán. Hétköznap van, talán szerda, délután, s rajtunk kívül szinte senki sincs fönn. Nincs nap, mégis leég a bőrünk, de ez már csak este derül ki, akkor meg már hiába is kennénk, nem használ semmi. Így piros orral, leégett fejjel mosok gyorsan hajat, készülök az esti randevúra – akkor még nem tudom ugyan – leendő férjemmel. De, messze még az este, egyelőre ott vagyunk a tetőteraszon. Szinte alig beszélünk, újságot olvasunk, röhögünk az Elle hülyeségein, én időnként úszok. Te nem mész be a vízbe, amit én nagyon furcsállok, de nem teszem szóvá. Annyira azért nem érdekes, és nem is akarlak megbántani. Jó így. Nem akarok onnét továbbmenni.  Ott állítanám meg az időt, abban a pillanatban. Mégis, csak három óra jár ebből a tökéletes nyugalomból. 

Ha tehetném, most is két kézzel ragadnám meg az óra mutatóit, csakhogy késleltessem az új évet. Ha tehetném, megállítanám az időt.  Aki még tud hinni és reménykedni, annak boldog új esztendőt kívánok. Aki marad a racionalitás szintjén, annak azt, hogy éljük túl 2012-őt, és jövő ilyenkor legyünk itt együtt, ismét!

Lángoló ajtók
Izzadó falak
Egy perc és a hajtók
Ránk rontanak
Ők nem alszanak

Ébredj fel, kedves
Már közel járnak
Azt hittük nem lesz
Vége a világnak
Van hátra pár nap

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

Ameddig látok
Felborult bábok
A sakktábla szélén
Az Idő végén
Fekszenek békén

Testek a járdán
Mint arcok a párnán
Tükröződve szépen
Hajnali fényben
A kiontott véren

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

(Minden most kezdődik el
Minden most kezdődik el)

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá…
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény…

Minden – az élet minőségének javítását maga elé tűző – gazdasági könyv azzal kezdődik, hogy életünk legelső keresetétől fogva tegyünk félre egy minimális összeget nyugdíjas éveinkre. 

Többnyire ekkor abba is hagyom az olvasásukat, és nem gondolkodom inkább tovább.

Ez a Mikulás-Karácsony-Szilveszter Szentháromság – ennyire rövid időn belül – kicsit sok már nekem, mert mindig számvetésre sugall. És sajnos vannak olyan évek, melyeket nemhogy átgondolnánk, de egyenesen kisatíroznánk a naptárból, meg nem történtté tennénk, a lehetetlent megpróbálva. De, nem lehet, persze. Abban is biztos vagyok, hogy jövő ilyenkor nosztalgiával fogunk visszagondolni erre az évvégére, amilyen cudar, rideg napok, hónapok, év jön ránk. S nekünk nincs viharkabátunk, könnyű kis felöltőben érkezünk a bálba…

Na, de visszatérve a számvetéshez, találtam Gyöngyösön egy könyvecskét Kis útmutató az élethez címmel, most ezt forgatom. Nincs benne újdonság, inkább a nézőpont teszi aranyossá. Az ilyen tanácsok, mint például: “Ha vendégségben töltötted az éjszakát, ágyazz be magad után!”, vagy “Ismerd meg lakókörnyezeted növény-és állatvilágát!”. S mivel, a Vidéki Élet írópályázatán – ahol indultam, de túl posztmodern voltam nekik – kaptam egy kis noteszt, “tej-kenyér-együttérzés-kávé-wc papír” – felirattal (mint az élet legfontosabb dolgai), most már van is hová feljegyeznem, hogy okosodjak.  

Az biztos, hogy nekem nem lenne jó egy olyan munka, ahol szabadúszóként én osztanám be az időmet…Régebben, mikor még volt napirendem, jobb volt. De most elúszok mindennel, és ez halálra idegesít. Mint ez az időjárás is. 

Most, hogy Frei Tamás A bankárját olvasom, megint visszatért évekig tartó legrosszabb rémálmom arról, hogy háború van, s nekem gyalogosan kell eljutnom valahogyan hidegben, hóban, sárban, éhesen, repülő bombák közben, ide, vidékre. Évekig álmodtam ezt, aztán eltűnt, s most egy hónapon belül másodszor tért vissza. 

Szerintem se az nem normális, hogy dec. 24-én egész nap zuhog az eső, se az, hogy dec. 25-én kora reggeltől úgy süt a nap, hogy képtelenség aludni, és a madarak tombolnak a fákon….Ha jól emlékszem, két éve volt karácsonykor 22 fok, mikor egy szál pólóban napoztunk az udvaron…Lehet, hogy csal az emlékezetem, de én karácsonykor nagy havazásokra emlékszem nemcsak gyerekkoromból, hanem még az egyetemi évekből is. Mióta Pesten élek, azóta vannak ezek a furcsa telek, az utóbbi másfél évtizedben. Vagy nem? Csak annyira vágyom a hóra, hogy ezt gondolom? 

Érdekes módon az a Vitray – és felesége, Kállay Bori – hozta el a meghatódást, és vele az öröm perceit, akit sosem kedveltem.  Annyi szépséget, finom és kulturált beszédet, csodálatos zenét hallottam ma délután tőlük, amiért még sokáig hálás leszek. 

Mindenkinek békés, boldog, csendes Ünnepet kívánok. 

Átutaltam ma a UPC által meghagyott felmondási díjat, azt a rengeteget, melyet az egy éves hűségnyilatkozatunkból igénybe vettünk, mint kedvezményt. Nem igazán vágom, miért kellett fizetnünk, mikor ők nem tudnak szolgáltatni a III. kerületben. A dühítő az egészben az, hogy kb. háromszor kérdeztük meg az új tulajdonost a régi lakásban arról, hogy nem írathatjuk-e át az ő nevére az előfizetést, mert neki úgyis szüksége lesz rá, s nekünk így nem kellene hatvanezret kifizetnünk. Háromszor utasított el, majd miután lezártunk mindent a UPC-vel, tegnap felhívta lippit, hogy tényleg, mégis szüksége lenne rá…na, ez a pech.

Olyan jó lenne valami, ami bizonyosság. Ami holnap is az marad, ami ma volt. Jelentése nem változik, stabil, szilárd és mozdithatatlan.

Ahhoz képest, hogy mához pontosan egy hétre Karácsony lesz, ilyenkor már túl leszünk a fadiszitésen, és épp az ünnepi vacsorára készülünk – nekem semmilyen karácsonyi hangulatom sincs. Nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy minden szürke, az időjárás még véletlenül sem idézi fel a tél képzetét bennem. De, igazából évről évre egyre nyögvenyelősebb ez az ünnep a számomra. S egy olyan korban, mikor szinte mindenki anyagi gondokkal küzd, a gazdaság állapota, a válság határozza meg mindennapjainkat, még ellenszenvesebbé válik egy olyan esemény, mely a határtalan fogyasztásról szól, mind vásárlás, mind ételek tekintetében. 

Igazi, nagy ajándékokra, melynek szivből örülne az, akinek adom – nincs pénzem. A pótlékokhoz, apróságokhoz meg hangulatom nincs. A felhalmozott kajamennyiségtől – az antibiotikumtól kikészült gyomrommal – már előre rosszul vagyok. Egyházi oldalról semmit sem mond nekem. Idén nem akarok karácsonyt. 

Ma reggel úgy sütött a nap, mint hónapok óta egyszer sem. Éles, furcsa fénye volt, a változást igérte. Beteg tüdőmmel  feléje  fordulva próbáltam enyhiteni a fájdalmon. 

Aztán hatalmas szél kerekedett, és egyre sötétebb lett. A nap végleg eltűnt, s háromkor kénytelen voltam lámpát oltani. Tudom, hogy a vész le fog csapni, az állatok is jelzik, nyugtalanok. 

Ma még megfordul a világ velünk.

Annak idején a freeblog főoldalának nem voltam sosem elég jó, majd az “igazi” irodalmároknak nem voltam eléggé tudományos, mostanság túl irodalmi vagyok egy kevéssé irodalmár oldalon, most pedig még a sznob gasztrobloggerek  gyülekezete is kidobott soraikból, mondván: “Nem elég sznob a mi köreinkhez!” Éljen, tényleg büszkék lehettek magatokra a cukorhőmérőitek alól kitekintve!

Komolyan: szégyellem, hogy hozzátok tartozni akartam. Ilyenek vagytok:)

Még a rossz filmekből is lehet tanulni. Így lehet az, hogy a konferencián elég volt csak  visszagondolnom a Bad teacher című szórakoztató, ám felejtős film azon jelenetére, mikor Cameron Diaz megszerzi az országos kompetenciamérés tesztjét, s  azonnal megértettem miért olyan jelentősek a közoktatásban a mérhető, számmal kifejezhető eredmények. Sokkal egyszerűbb az összehasonlítás, s  a hozzáadott értékeket vizsgálva azonnal rangsort lehet felállítani. Főleg, ha a hozzáadott értékbe beleszámítanak a szociális háttérből adódó egyenlőtlenségek.

Mondhatnám: kompetens lettem a témában. 

 A “Telepen” élünk immáron majdnem egy hónapja, illendő hát, hogy a tapasztalataimról írjak. Furcsa, de minden előzetes meggyőződésem és félelmem ellenére sem lettem zombi, és nem érzem azt sem, hogy valamiről folyton lemaradok, ugyanis ilyen félelmekkel költöztem ide. Rettegtem attól, hogy élet csak ott van, a Belvárosban, nem lesz többé, ami inspiráljon, s úgy, allezusammen befejeződik az életem, örökre a “Telep” foglya maradok, otthonkában és papucsban kell töltenem hátralévő életemet.

Háát, eddig még nem vettem sem otthonkát, sem papucsot, továbbra is balerina cipőben mászkálok a lakásban. Ja, és “panelprolikkal” sem találkoztam, ellenben sok egyetemistával, nyugdíjassal, kisgyerekesekkel és rengeteg kutyával igen. 

Mondhatnám azt is, hogy kellemesen csalódtam Békásban. Mikor majdnem tizenöt éve itt laktam egy évet, az maga volt a tragédia, akkor alakult ki az a kép Békásról, mely a Belvárosba űzött, s véglegesítette bennem a szándékot, hogy itt nem akarok tovább élni. 

Azonban, most hogy körülnéztünk a környéken autóval, hosszú és nagy sétákat tettünk, azt kell mondanom: megváltozott szinte minden. Hatalmas, gyönyörű lakóparkok nőttek ki a földből, a panelházakat sorra újítják fel, templomok, szeretetházak épültek, közösségi központok jöttek létre, parkokat létesítettek, kültéri fitnesstermet avattak, s minden rendezetté és – a Belvároshoz képest mindenképpen – tisztává vált, s a teljes területet biztonsági kamerákkal látták el. S ami a durva, infrastrukturálisan ezerszer jobban ellátott, mint a régi lakhelyünk. 

Eddig minden rendben tehát. Ma pedig a Csobánka téren Márton – napi vigasságot tartottak, s láttam egy border collie-t, amint éppen indiai futókacsákat terel. Aztán fogtuk magunkat és hegyet másztunk, fel a kereszt mellé, Békás felé másztunk, s néztük a párában úszó Szentendrét, Óbudát és Káposztásmegyert. 

Szerintem évek óta nem mozogtunk ennyit, mint ma. Szégyen.