marlen

Úgy kezdődött, hogy hirtelen szükség lett volna egy nyolc évvel ezelőtt általam írott három fordulós irodalmi verseny szabályzatára. Teljes nyugalommal mondtam, hogy nyugodtan adjuk be a pályázatot, nagyon rendben van a verseny, bármikor elkezdhetjük, ha megnyerjük. Beadtuk, döntés még nincs, de para az igen. Ugyanis sehol sincs a versenykiírás. Még halványan emlékszem a tavaly júniusi laza kézmozdulatomra, mikor ledaráltam az iratmegsemmisítőn az e szerint egyetlen megmaradt papírváltozatot, mondván, úgyis el van mentve valahol. Nincs. Pedig már életet leheltünk a régi és még használható floppykba, (a tizenkét évvel ezelőtti IBM laptopot még nem sikerült elindítani) s már mindent átnéztem, igen, az összes dokumentumomat. Nincs meg a több mint húszezerbe kerülő pendrive-om sem, amelyen szintén fontos dokumentumok vannak…

Tizensok év után elszántam magam tehát végre arra, hogy rendet teszek a dokumentumaim között, beszkennelem a papírfecnikre írott fontos dolgokat, mappákat hozok létre az azonnali eligazodást segítendő, egyértelmű neveket adok minden egyes fájlnak. Két napja csinálom. Nem tudtam, hogy mire vállalkozom…. Közben megdőlt a magamról alkotott azon véleményem, hogy precíz, rendes ember vagyok. S ahogyan látom a növekvő rendetlenséget, fejetlenséget a dolgaim között, ezzel párhuzamosan egyre jobban vágyok arra, hogy igenis legyen rend, rendszer, átláthatóság, logika benne.

Ehhez kapcsolódik, hogy nézegettem valamelyik nap egy kézírást. Csupa feladat volt a papíron, semmi különös, mégis elárult mindent a tulajdonosáról. Tágas, nagy terek az egyes részek között, kicsit jobbra dőlő betűk, áthúzások nélkül – minden tiszta és rendezett rajta. Mellétettem a saját kézírásomat. Csupa ideges betű, mint bogarak, szinte élnek, göbök, az olvashatatlanság határát súroló, papírba mélyen belevésett betűk. Jobbra dőltek nagyon, majdnem elrepültek, s közben riadtan kiabáltak. Álltam ott, és megértettem, milyennek láthatnak engem az emberek. Túlságosan impulzív, ugyanakkor tele mindenféle lelki góccal, önmagába zárkózással. Tele ellentéttel, s tényleg megosztó személyiségnek. 

Erről beszélgettünk aztán este is.  Hogy hol ilyen vagyok, hol olyan. Nem könnyítem meg az emberek dolgát. Folyton “tanítok”, okoskodok, de magamról alig tudok valamit. Mintha ez érdekelne a legkevésbé. Folyton szabályokat akarok felállítani, pedig elég lenne csak betartani a már létezőket. Sok dolog volt fájdalmas ebben a beszélgetésben. De ahhoz, hogy ha meghalok, úgy emlékezzenek rám, mint egy kedves, jóindulatú emberre, akivel öröm volt együtt lenni – kellett,  azt hiszem. 

Szóval, remélem ebből a rendcsinálásból végre már valami jó fog származni. 

Híresen rossz névmemóriám immáron számomra katasztrofális méreteket ölt. Sem az engem évekig kezelő orvos, sem a velem együtt a szakvizsga megszerzésének első évét végigszenvedő lánynak nem emlékszem a vezetéknevére. A külsejüket, legapróbb gesztusaikat, hangsúlyaikat is fel tudom idézni, de a legfontosabbra, mely alapján meg tudnám őket találni – nem. S az már csak a saját hülyeségemet tetézi, hogy ebben az időben már nem vezettem telefonnoteszt sem, mindent a mobilomban mentettem el, melyet persze közben lecseréltem, és a számok nagy része elveszett. Lustaság, ember a neved!
Pedig muszáj megtalálnom valahogyan őket…

Arra a felvetésemre, hogy olyan ember szeretnék lenni, akinek fát lehet vágni a hátán, a férjem csak annyit felelt, hogy akkor nagyon kell igyekeznem, mert jelenleg egy miniatűr pici forgácsot sem szentelne ennek a célnak. Szerinte inkább reális célokat kellene magam elé kitűznöm, s nem a lehetetlent kísérteni. 

1. Még mindig megdöbbenek azon, hogy a fagyi gombóca kettőszáz forint. S mindig eszembe jutnak a sajóhídvégi Böbe presszó két forintos puncs-, vanília-, és csokoládéfagyijai. 

2.Újra szeretném érezni azt, mint amikor minden héten hazajártam vonattal szüleimhez. Ahogy bezáródott az intercity ajtaja, abban a pillanatban mintha mázsás súlyokat tettem volna le, elkezdődött a két napos boldogság gyors és intenzív időszaka, s haza – vasárnaponként – már feltöltődve és kipihenten érkeztem. Ezt a felhőtlenséget, belefelejtkezést a pillanatba szeretném ismét. 

3.  A volt középiskolám épületében lévő egyházi gimiben megüresedett több álláshely is. Egy pillanatra kacérkodtam a gondolattal, hogy megpályázom. Lippi állítja, hogy ő Miskolcon is találna állást. Nagyon-nagyon vonzó alternatíva lenne ez a mi számunkra. 

Az egész napos iskolai zaj után hazaérkezni a csöndes lakásba, s meghallani az ajtó kattanását becsukáskor – felemelő. Bár ketten várnak, így az első tíz perc velük telik, ők ugrálnak rám, ám némi kaja után elcsitul minden zörej, s visszafekszenek aludni még egy kicsit. Ekkor jön el az én időm. Leheveredni a kanapéra, becsukni a szemem, s csak hallgatni az óra ketyegését – megfizetethetlen. Szinte érzem, ahogyan görcsben álló idegszálaim lassan kiengednek, s karomból távozik az állandó zsibbadás. Megszerettem a csöndet. 

Az egyik ismerősöm azért törölt facebook-on, mert nem bírja elviselni azt, hogy más a véleményem, mint neki. A másik ismerősöm azért törölt, mert nem bírja elviselni azt, hogy megengedem, hogy másfajta véleményen és politikai nézeten lévők is kommentelhessenek nálam, s szerinte ezzel az ő nézeteiket teszem magamévá.

Remélem, megérem még, hogy lesznek nyugodtabb idők, amikor a politika nem szól bele nap mint nap az életünkbe. És most ne jöjjön senki azzal, hogy miért hagyom. Drága szíveim, mindannyian zoon politikonok vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

Engem Savi halála az első sokk után arra késztet, hogy változtassak az életemen. Az életünkön, mert ugye van férjem, így bármit teszek, az őrá is hatással van. Visszaemlékezve akkor voltak a dolgaim rendben, mikor holisztikusan szemléltem a dolgokat, s igyekeztem kontrollálni a dolgaimat. Betartottam a sorrendet: először a munka, aztán a szórakozás, először a pénz, aztán a költés, ha sok ülőmunkát végeztem, akkor sokat is tornáztam mellette. Nem volt sok ruhám, de azokat variálni lehetett egymással, és csak olyan, amit tényleg hordok. Gyakorlatilag egy kis szekrényben elfért mindenem. Mindig teremtettem időt és lehetőséget arra, hogy megnézzem a kiválasztott filmet, eljussak rá. Ha ideges voltam, nem hoztam döntéseket, számoltam sokat, vártam egy-két napot, s ha még mindig úgy láttam, hogy helyes, amit tenni kívánok, megtettem. Voltak rangsorok az életemben, voltak hosszabb -és rövidebb távú céljaim. Uraltam a testem, s bár sokat kínoztam éhezéssel, tornával, edzett voltam, s így uraltam a gondolataimat. A külső kontroll maga után vonta a belsőt is. Kiegyensúlyozott igazán sosem voltam, de boldog és elégedett sok-sok pillanatra. Voltak barátaim, s istenemre mondom, nem szeretnék odáig eljutni, hogy csak a facebook legyen az egyetlen kapocs közöttünk. Volt néhány dolog, ami kikapcsolt, örömöt okozott, ezeket most nem találom magam körül, próbálom fellelni őket. Nem utasítom el már a spiritualitást, igyekszem hallgatni az  - egyébként tényleg kiváló – ösztöneimre, igyekszem megfontoltabb, nyugodtabb lenni. Jó lenne ezt a zaklatottságot már magam mögött hagyni. Törekszem arra, hogy tudatosan éljem az életemet, ne sodródjak állandóan. 

Ha egy iskolában óriási a hangzavar,  ott nincs fegyelem, baj van. 

Ha egy iskolában folyamatos morajlás, méhkasszerű állandó alapzaj van, ott nincs baj, mindenki teszi a dolgát.

Ha egy iskolában óriási a csönd, az nem normális, ott nagy a baj, mert  természetellenes.

Ha egy iskola minden diákja egyszerre némul el, a csönd kibírhatatlan, súlyos, szinte tapintható lesz, bántja a fület,  tragédia szorítja el a torkot, s a szíveket. 

Sok mindenre felkészítenek  a pedagógusképzés során , de arra senki sem tud, hogyan kell kezelni azt a helyzetet, amikor a kollégád az egész iskola szeme előtt hal meg, az aulában, a színpad közepén.

Nyugodj békében, Savi! Tanítsd meg immár az  égieket arra, hogy kell tisztességesen moldvai csárdást járni!

Vajon miféle kapcsolat lehet aközött, hogy ha  kamarazenét hallok, azonnal vaníliás cukor illatot is érzek? 

Még a múltkori színházasdi kapcsán  annyit, hogy egy dologra kiválóan alkalmas volt ez a nagy csalódás, átvágás. Arra, hogy megint igazolódni lássam a művészekkel szembeni legerősebb sztereotípiámat: a  linkséget, a megbízhatatlanságot. Pedig én szeretem őket, tisztelem a másfajta látásmódot. De, amikor harmadszor állsz ott dolgavégezetlenül egy riporttal kapcsolatban, mert ő átmulatta az előző estét és nem bír felkelni, megváltozott a hangulata vagy épp meg sem jegyezte, hogy veled lenne találkozója, vagy folyton lemondja a megbeszélteket, akkor rájössz, hogy neked ehhez sok közöd nincs, és nem akarsz vele már egy idő után közösséget vállalni. Maradsz velük óvatos, és csak távolról kerülgeted őket, nem akarod, hogy belépjenek az életedbe. Mert kivétel nélkül mindegyik megbánt, és a legtöbbször úgy, hogy észre sem veszi, mekkora rombolást vitt véghez a másikban. 

Mindenki ismeri, hogy nálunk nem érdemes előfizetni lapokra, mert biztos nem fognak megérkezni – elég, ha csak a közelmúltbeli eseményekre gondolunk, mikor az előfizetők két hétig nem kapták meg újságjukat. Kért valaki elnézést tőlük, kárpótolták őket? Dehogy. 

Ismerjük, hogy nálunk nem szabad éves bérletet venni sehová sem, még nagy fürdőkbe sem, mert bármikor bezárhatják őket, vagy épp átalakítják, melyet a bérlet megvásárlásakor persze senkivel sem közölnek, s így akár hónapokig is nézegethetjük otthon a sok-sok pénzért megváltott, ám kihasználatlan bérletet. (A non plus ultra ehhez az, hogy van olyan fürdő, ahol ugyanannyiért lehet az előző évben a következőre bérletet váltani, mint az adott év utolsó hetében, ameddig érvényes. Ki érti ezt?)

De, maradjunk az eredeti gondolatmenetnél! Annál, hogy nálunk a szerződések, megállapodások az eladót igazából semmire sem kötelezik, következmények nélkül érnek véget, ez a klasszikus “le kell nyelni”- szituáció. 

Valami hasonlót látok abban is, és hihetetlenül elszomorító, ahogyan a Katonával jártunk. Van egy nagyszerű programjuk, melynek keretében kijönnek hozzánk, beszélgetnek, játszanak a diákokkal, aktuális társadalmi kérdésekre hívják fel a figyelmet, közben a gyerekek megismerhetik a dramaturgot, és a megtekintendő darab koncepcióját. Azután megnézzük az előadást közösen, majd pedig immáron a színészekkel elbeszélgetnek róla. Tavaly remekül sikerült, alig vártunk idén is, hogy részt vehessünk benne. Eljött a március, eljöttek ők is hozzánk, csodálatos volt, mindenki élvezte. 

Színházba április 25-én mentünk volna, együtt a végzős 12. évfolyam, az utolsó nagy osztályprogramok egyike lehetett volna. Lett volna más program is, de a diákok úgy döntöttek, azt lemondják, és inkább ezt választják, érezték a fontosságát. Leszámítva egy-két embert, szinte mindenki úgy döntött, hogy jön.

Mikor visszajeleztünk, hogy pontosan akkor mennyi jegyet vásárolunk, derült ki, hogy áttették az előadást április 28-ára, szombatra – anélkül, hogy bárki is értesített volna minket. Senkit nem érdekelt, hogy napokon keresztül szerveztük, a diákok is a maguk életét, csak azért, hogy ott lehessenek. A megkérdezésünk nélkül áttették a ballagás előtti hétvégére, amikor már mindenki süt-főz előre a vendégeknek, ruhát vesz, fodrászhoz megy. Egy olyan hétvégére, amely négy napos, így aki nem az előző mondatban felsoroltakat csinálja, az épp elutazik. Mint ahogy mi is, tanárok, mindannyian. 

Hónapokkal előre tervezett utazások, melyet senki sem fog lemondani. Megértem. Nagyon szomorú vagyok, hogy egy kiváló program idén nélkülünk fog lezajlani, s remélem a színház – ha már beszáll egy társadalmi felelősségvállalásról szóló programba – akkor belegondol a saját felelősségébe is. Mert ez így senkinek sem jó. Mi kimaradunk belőle, a csalódásról nem is beszélve, a színháznak nem lesz bevétele. Tényleg szomorú vagyok. 

A legrövidebb hajtincsem négy és fél centiméteres. A leghosszabb is körülbelül ugyanennyi. Soha, soha az életben többé nem engedek fodrászt közel a hajamhoz! Belenézek a tükörbe, és egy fiú néz vissza rám. Nem lépek ki a lakásból, mig nem nő meg a hajam.

A fodrász poénját még elmondom: “Na, ezzel nem lesz bajod egy fél évig! Szeptemberre tök jól beáll majd a fazonja!”

Az a minimális önbizalmam is semmivé vált.

Amikor 1934-ben Illyés Gyula útjára bocsátotta Puszták népe című regényét, tudta, hogy óriási lesz a felháborodás, mintha követ dobna az állóvízbe, s nem is volt más célja ezzel. Szándékoltan lezáratlan az első magyar irodalmi szociográfia,  mert nem tudott megoldást, s azt remélte: lesznek olyanok, akik miután a bajt feltárta, meggyógyítják majd ezt az elfeledett, elsüllyedt társadalmi réteget, a népesség akkori harmadát alkotó nincstelen parasztságot. 

Nem nehéz párhuzamot vonni Fliegauf Benedek (Bence) filmjével, a Csak a szél-lel. Más kor, más kifejezési eszköz – mégis, a cél ugyanaz. Dokumentálni, feltárni, megoldást találni. Biztos vagyok benne, hogy amiképp Illyés műve után húsz évvel, itt sem lesz megoldás. 

Bele kell halni a filmbe a szereplőkkel együtt, ez az egy biztos. Fáj nézni ezt a filmet, minden percben elönt a düh: miért kell ezt nekem néznem, miért tolja az arcomba, miért büntetem magam vele, ahelyett, hogy valami könnyed kis vígjátékon szórakoznék húsvét délután? Majd belémhasít: nem a rendezőre, nem magamra, hanem a társadalomra – s benne magamra is  - vagyok dühös, amiért hagyja megtörténni mindazt, amiről a film szól. 

Ráadásul Fligeauf meg is nehezíti a dolgunk: a kézikamera minden pillanatban a szereplők nyakszirtjére, homlokára mered, szinte megérinthetnénk, elsimítathatnánk a kibukkanó kósza hajtincset, a zene mindig jelen van, lüktet, lélegzik együtt velük, a fények – mintha a külvilág egyáltalán nem lenne fontos – folyton tompák, homályosak. Egyedül a szag nem jön át. Pedig érzik  a kívülállók, fel is hívják rá a figyelmet, s mi már csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy ez a nyomor bűze, vagy a bőr sajátos, jellegzetes szaga.

Konstansan, körülbelül tíz percenként van közben hányingerem. Hol a kávélevestől, hol a “nyalós kávétól”, hol a földre dobált koszos, piszkos edényektől. Nem tagadom, közelről érint a film, hiszen minden embertípusát közelről ismerem, hosszú-hosszú évekig életem részesei voltak az iskolától a körzeti orvosi rendelőig mindenhol. 

Valóságos a film, s a pár elütő részlet csak úgy jelenik meg, mint vágyott álom egy ideálisabb világról. Ilyen a közmunkások csoportját vezető nő csókja, a skype-on, Kanadából beköszönő édesapa, a kislány angol szavainak mormolása. 

Szinte hihetetlen. Sokkal hihetőbb az elsuhanó busz, a gyógyszerfüggő család, a magára hagyott kislány, a kikapcsolt áram, a házért megjelenő uzsorások, a kocsmai verekedés képei, a lopással való állandó gyanúsítás, a leszegett fejek, lehunyt szemek. S a rendőr, aki sorolja, hogy kit kellett volna inkább meggyilkolni a “dolgos család” helyett, az “élősködők” közül. 

Amikor eldördülnek a fegyverek, már mindent tudunk. Már szavaink sincsenek a tettre. 

Ha nem tudnám, hogy tavasz van, a furcsa, éles fények, és a vakmeleg miatt azt gondolnám, hogy jég fog esni.

Fura egy nap ez. Teszem a dolgom, mint rendesen, csak közben folyton az motoszkál a fejemben, hogy ez az első Húsvét, melyre nem utazunk haza. Azon gondolkodom, régen milyen nagy és vonzó ünnep volt ez, igazi, a  rokonságot – ha csak egy napra is – összerántó. Mi sokáig nem követtük a trendet, nem utaztunk el, nem zárkóztunk be, készültünk testileg, lelkileg, díszbe öltöztettük a lakást és a szívünket, festettük a tojást, sütöttünk rengeteg finomságot. De egy idő után elmaradoztak a vendégek. Először csak a távolabbi ismerősök, majd a közelebbiek is, végül már a rokonok sem tartották fontosnak a látogatást. Mondhatni: okafogyottá vált ez is. Kiüresedett, egyszerű hosszú hétvége lett belőle. Pedig pár éve – mikor megjelentek a gasztrobloggerek, értékké vált a múlt, a hagyományok – nagyon drukkoltam a Húsvétnak, hogy fordítsa meg a folyamatot, de nem sikerült. A Húsvét végképp vesztésre áll. 

Vajon mindenhol így van ez? 

Komolyan kérdezem: nincs Miskolcon egyetlen blogger sem, aki írna a városról?!

57 db közéleti blogot és 22 db napi-vagy hetilapot, internetes oldalt (jobb-és baloldalit egyaránt) számoltam meg az előbb a GR-ben, melyet rendszeresen olvasok. Magam is megdöbbentem. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a hírek követését. 

A félreértések elkerülése végett: 300 feletti azon internetes oldalak száma, melyet követek.

Engem azok az emberek nyűgöznek le, – és akarok hasonlítani hozzájuk – akik mindig, minden helyzetben meg tudják őrizni a hidegvérüket, a humorérzéküket, és derűsen szemlélik a világot, minden velük történt rossz ellenére is. Nem véletlenül vonzanak, sajnos én azonnal dühbe gurulok, a legkisebb bosszúság esetén is. Jó lenne meghaladni magamat.

Soha eszembe sem jutott volna az, hogy valaha is a ház kapuján kilépve ibolyát fogok szedni. Nehéz is lett volna ezt kivitelezni a Belvárosban, de most megtörtént. 
A héten volt már részünk lakástűzben, ( az ötödiken égett ki egy lakás)  vettem részt forgatáson, készült velem interjú, voltam a Jazzy-, és Klasszik Rádióban, tört szét a fogam, lippi volt Az éhezők viadala sajtóvetítésen, én is láttam két szép filmet …..és még mindig nincs vége a hétnek. 

Holnap munkanap, vasárnap pedig vár a Gardenexpó. 

Hétfőn pedig a műtét. 

Bejutottam végül a játékba, hétfő délután megyek a műsor felvételére. Ahogy belegondoltam, az esélytelenek nyugalmával indulok neki. Valószínűleg már a gyorsasági kérdésen ki fogok esni, vagy ha valami véletlen folytán mégsem, akkor kapok majd jó  kis opera-, sport-, avagy Nobel-díjasakról szóló kérdést, és vége. Csak nehogy valami szakmai kérdést rontsak el! 
Most egyelőre három öltözet elegáns ruhát próbálok összeválogatni, ami nem csíkos, nem pöttyös, nem nagy-és kisvirágos, és nincs élénk színe. 

Minden ingem csíkos, pöttyös vagy épp kisvirágos. Nagyvirágos és élénk színű nincs. Mi marad? Fehér ingek, amiket gyűlölök. Ez ilyen speciális tanári fóbia. 

Közben volt évfolyamtársam megkért, hogy készítsek egy tanulmányt a Nők Lapjának a kötelező olvasmányokról. Korrekt, kissé tudományos három oldalt írtam, erre visszaírt, hogy az egész cikk nem lesz akkora terjedelmű, mint az általam írott, s van még rajtam kívül másik két ember. Tulajdonképpen nem lep meg, de azért  örültem volna, ha teljes egészében megjelenik. 

A héten tönkrement a három és fél éves iPhone. Mivel úgy tűnt, itt a vége, elbúcsúzunk egymástól, kiírtam, hogy aki úgy érzi: fontos tudnom a telefonszámát, kérem, küldje el nekem. Mindösszesen ketten tették ezt meg, ami siralmas, tragikus ahhoz képest, hogy körülbelül 400 mentett szám volt a memóriában. Ennyi embernek számítok, vagyok fontos – ezzel is szembe kellett végre néznem. Ezt a két embert viszont megbecsülöm. 

Közben telefont is kellett nézegetnem. Azzal szembesültem, hogy megváltozott a piac. Két szélsőség közül választhatok. Vagy aláírok újabb két évre egy hűségnyilatkozatot, és lesz egy megközelítőleg olyan jó telefonom, mint az iPhone volt, vagy nem írok alá, és lesz egy teljesen lebutított, csak az alapdolgokra alkalmas minimáltelefonom. 

Én nem akarok aláírni. Most időt nyertem, mert csak sikerült beindítani végül, de az élettartamára semmi garancia nincs.

Szellemvárosokon, szellemfalvakon gurult keresztül az autó tegnap. Sehol, semmi forgalom. Még Pest Belvárosában sem, a legnagyobb péntek esti csúcsforgalomban sem. 

Mi sem veszünk már sztrádamatricát, maradunk az autóúton. Nem mintha lenne bármi forgalom is a pályákon…

Sosem tudtam Koncz Zsuzsával mit kezdeni. Szerettem persze, de volt ebben egy adag tisztelet is. Bevallom, néha idejétmúltnak is éreztem. De mikor tegnap – elveszve sötét magyar éjszakában, egyedül az autópályán – megszólalt a rádióban, egyszerre helyére került minden, és egyszerűen, tisztán megfogalmazhatóvá vált.

Tegnap nagyon szerettem Zsuzsát. 

Minden sportoló egy külön állatfaj. Az, akit már megműtöttek egyszer, és annak ellenére is csinálja hosszú éveken keresztül, hogy eltiltották tőle…na, az a férjem. A diagnózis: porcleválás és szalagszakadás, 26-án műtét. 

Erről jut eszembe:  utálom, hogy Magyarországon csak a versenysport a cél. Ha csak jól akarod érezni magad, akkor meg sehová nem mehetsz. Vagy mehetsz, de a nadrágod is rámegy. 

Az első, igazi tavaszi hétvége. A város rajzik, mint egy jól szervezett méhkaptár. Kicsit poros még minden, de kit érdekel, ha süt  a nap? 
Ezeken gondolkodom, miközben épp a tiszta üveg, és a külvilágtól teljesen elzárt, nagy lapkiadó székházában üldögélek szombat délután. Épp játékosválogatás zajlik. Jelentkeztem. Annyiszor választottak már ki, s mindig kihagytam a kínálkozó lehetőséget. Most itt ülök három nőtársammal együtt, alulrepzentáltan, mivel a jelentkezők kilencven százaléka férfi, akiket a barátnőjük, feleségük ösztönzött. Mondom, én magamtól. 

Egyelőre csak röhögcsélek az egészen, poénra veszem, a férfiak aggódnak, jóval idegesebbek, mint mi. Aztán elkezdődik. 

Fotózás sorszámmal, majd a teszt. Banális dolgok nem jutnak eszembe, melyet a képernyő előtt ülve nem értek, hogyan nem juthat az épp aktuális játékos eszébe. Tíz perc után tényleg szívből kacagok magamban mikor körülnézek, és látom a papír felé görnyedő hátakat. Aztán már ott tartok, hogy kitöltöm előbb a tesztet, majd fejben elkészítem annak poénos változatát is. Az első adandó alkalommal beadom. 

Negyven perc múlva elbeszélgetés, interjú. Örülök neki, de tartok is tőle, mert utoljára jelenlegi munkahelyem interjúztatott, kijöhettem bőven a gyakorlatból. Így arra koncentrálok, amit én is elvárok, ha felvételiztetek. Legyen valami feltűnő rajtam, amiről könnyen megjegyezhető vagyok, (ez lesz a tűzpiros sál a tűzpiros gyűrűvel a fekete-fehér mellé) tartsam a szemkontaktust, határozott és dinamikus legyek, sugalljam azt, hogy tudok döntéseket hozni, és mosolyogjak. 

Meglep az első kérdés, de kivágom magam, és el is nevetem. A Casablancáról beszélgetünk, s Afrika végtelen, kék egéről. Aztán közlik, hogy gyakorlatilag olvashatatlan a kézírásom, ellenőrizni nem tudják a válaszaimat. Segítőkészségem határtalan, mondom, hogy felolvasom nekik. Ezen aztán ők nevetnek jót. Záporoznak a kérdések: miért jelentkezett ide, mivel foglalkozik, miért ez a munkája stb.

Én nagyon élvezem. Magyarország egyik legjobb médiaszakembere csak rám figyel. Már csak ezért megérte eljönni. Aztán dicsér, de szerintem mindenkinek ezt mondja. Nem számít. Az a két óra teljesen pozitív élmény a számomra. 

Lippi rettegett, hogy kiállhatatlan leszek, mert elvesztem a türelmemet a sok várakozásban. Ezzel ellentétben talán én voltam a legnyugodtabb, az emberek örömmel beszélgettek velem, megdicsértek, és nem estem ki a felvételi interjúztatós rutinomból. 

Megérte elmenni. S hogy behívnak-e? Péntekig kiderül.

Mikor megkérdeztem tőle, hogyan csinálja, nem kertelt. Egyenesen a szemembe mondta, én pedig megdöbbentem a válaszon.

Felkészültem a kioktatásra, a megdicsérésre, mely mégis úgy hangzik, mintha beszólogatna, a tuti módszerekre. Becsülöm benne az őszinteséget, mert csinálhatta volna azt is, mint az állandó fogyókúrázó és vécékben hányó ismerőseim, akik ráadásul genetikusan soványak, mint az agarak, s épp a szépen megterített, ünnepi asztalnál kezdenek el nyavalyogni, lehetőleg egy tőlük sokkal testesebb, vastagabb, netán kövér nő jelenlétében, hogy “jaj, már megint híztam két kilót, holnaptól ismét kezdhetek fogyózni!”

Nem tudom, hogy ezekben a pillanatokban az ételtől megy el örökre a kedvem, vagy épp a villát szúrnám a rinyálók kezébe, vagy simán csak kifutnék a világból szégyenemben…

Megkérdeztem hát tőle, hogy csinálja, s ezt felelte, egyetlen másodperc habozás nélkül: “Utálok enni. Illetve utálom az időt erre pazarolni.A gyerekeimnek sem főztem soha. “

Ennyi. S már rohant is tovább, én pedig  sokáig bámultam utána. Utólag örülök annak, hogy nem kellett reagálnom semmit a fentebbi pár mondatra. 

Azt viszont sajnálom, hogy megint lemaradtam egy tuti módszerről. 

Vajon van-e arra magyarázat, hogy miért ráz ki a bohócoktól a hideg, s miért utálom őket ennyire?!

A férjem az előbb megkérdezte tőlem, hogy vajon miért ébresztettem fel őt éjjel háromkor azzal, hogy az évszázad találmányát álmodtam meg, melynek az “emberleves” munkacimet adtam. Szegényt halálra rémitettem, amit nem is csodálok.

Valakinek van valami ötlete, hogy mit akarhattam? 

Minél több időm van egy probléma megoldására vagy egy munka elvégzésére, annál jobban elhúzom, aztán meg dühös vagyok magamra, hogy megint akaratgyenge voltam, és mennyi minden értelmesebb dolgot csinálhattam volna a töketlenkedés helyett. Mert végül megcsinálom, de mindig hétvégén. Pedig lenne időm hétközben is, esténként dolgozatokat javítani. Mondjuk fáradt vagyok mindig, és alig látok. De mégis, másképpen kell csinálni, hogy ne hozzam állandóan haza  a dolgozatokat. Jövő héttől úgyis van ebédem, benn maradok inkább tovább. 

Hétvégi non plus ultra: egy zseniális fülbevaló az Auchanban, s elég ígéretesnek tűnik a most elkezdett könyv, a friss, tavaszi idő, és természetesen az új polc a konyhában. 

Számomra pedig az megfizethetetlen és csoda a facebook-kal kapcsolatban, mikor láthatom, hogy az általam tisztelt, szeretett és nagyrabecsült – immár nyugdíjas – pszichológus a VV hivatalos oldalain kommentekben elemezgeti egy-egy villalakó stratégiáit, és híveket toboroz egy-egy kiválasztás előtt. Ez már-már olyan, mint amikor Török Gábor Éden Hotelt nézett.