marlen

az ombudsmani hivatal lámpái

A férjem ezzel a képpel lett második helyezett egy fotópályázaton!:)

A Philanthia Váci utcai kirakata. Az első, általam látott, világszinvonalú magyar kirakat. Alice Csodaországban, avagy tavasz van a fehér nyúl üregében is.

2008 augusztusában keresztlányunktól ezt kaptuk ajándékba. Csak most jutottunk el odáig, hogy beszkenneljük. Restellem, de igy van. A “sztori” szerintem kikövetkeztethető

Az általam készitett koszorú ilyen lett, s a fotók felmásolása után tűnt fel, hogy az eb is ott volt a szobában, mint mindig, ha valahol kiváncsiskodni lehet

Arra, hogy miért nézegetem folyton ismeretlen emberek fotóalbumait, melyeken épp húst sütnek, a Balatonban fürdenek stb. – képtelen vagyok rájönni. Csak kiváncsiság lenne ez vagy keresek valamit rajtuk, ki tudja?

Még ha legalább jó, művészi képek lennének, hogy mentségem legyen…

T. Genov Éva: Ajkaimon vörösiszap

“Akkor én most nagyon bocsánatot kérek. Először azért, mert ide születtem. Másodszor azért, mert eddig hallgattam. Harmadszor azért, mert maradtam. Ebben az országban. Ahol Krisztus után a XXI. században megtörténhet, hogy egy veszélyes anyagokkal foglalkozó megacég, nevezetesen a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (MAL) Zrt. vezetősége nem érzi magát hibásnak, felelősnek abban, hogy az általa teljesen szabálytalanul tárolt vörösiszap gyilkos módon rázúdult az ajkai térségre. Kioltva ezzel két gyermekember életét, eleddig további két felnőttét és súlyosan megsebesítve ki tudja hány embertestet, akiknek további léte enyhén szólva is bizonytalan.

A felröppenő horrorhírre, miszerint gátszakadás történt, aminek következtében a kizúduló maró lúg emberek százainak tette tönkre életét, az illetékesek mintegy vállrándítva úgy reagáltak, hogy “a vörösiszap nem veszélyes anyag, nem okoz maradandó károsodást és a keletkezett kár is lényegesen kisebb, mint amekkorát emlegetnek.”
Ha a cégvezetők valóban így gondolják, akkor még püffetegebb a probléma, mint amit a tények képernyőre, fényképekre diktálnak. Civilizált társadalomban ugyanis az lenne a minimum, hogy sűrű “mea culpázás” közepette, szemlesütve, arcpirulva és kussolva lemondanak pozíciójukról a minősíteném, de nem bírja az elektronika című illetékesek.
Mondom, civilizált társadalomban. Olybá tűnik azonban, hogy “Isten, áldd meg” országunkban a civilizációnak nyomára igen nehéz rábukkanni.
Itt lehet következmények nélkül pusztítani környezetet, levegőt, épületeket és ami ennél is szívszorítóbb, kisember életeket.
Azon már meg sem lepődik a magyar ember elfuserált lánya az első eszmélés után, hogy az alumínium termelő cégnek mindösszesen tízmillió magyar forint erejéig volt biztosítása és a részvénytársaság törzstőkéje is össze-vissza három milliót nyomott. 
Október első hetében a vörösiszappal együtt újfent a felszínre tört egy régóta passzírozott megamocsok.”

An animal lies dead in the toxic mud, which flooded the village of Kolontar, Hungary on Tuesday, Oct. 5, 2010. (AP Photo/Bela Szandelszky)

Először volt a Kövér Kacsa, melyet a világ egyik legjobb éttermeként tartanak számon. Aztán jött egy őrült fazon, aki első látásra borzalmakat hozott létre, egyszer például egy középkori receptet újragondolva, mindenféle ehető állatból csinált egy újat. Aztán hallottam valahol a nevet, mely nagyon jól csengett, azonnal arra gondoltam, milyen jó irói álnév lehetne: Heston Blumenthal.

Étterem, műsor, személy, név. Végül csak összeállt, hogy ez mind Heston Blumenthal. S a molekuláris gasztronómia. 

Mindez arról jutott eszembe, hogy a legújabb Digitális Fotó újságban a Kövér Kacsa étterem receptjei szerepelnek képi formában. Dominic Davies készitette őket, s szerényen csak annyit tüntetett fel a weboldalán, hogy “ételfotók”.  Nézzétek meg ezeket a képeket, s aztán felejtsetek el mindent, amit valaha az ételfotózásról gondoltatok!

http://www.dominicdavies.com/fat_duck_cookbook.htm

Csodálatosak, mindegyik önálló műalkotás, tökéletes kompozició, újszerűség – ezek nem is fotók, hanem egy mérnök preciz, pontosan szerkesztett remekművei.

Egyébként Davies azt is elárulta, hogy a Kövér Kacsába bárki foglalhat asztalt, s ekkor Heston Blumenthal postán ajándékcsomagot küld, melyben apró flakonok, cukorkák és sütemények szerepelnek, hiszen azt szeretné, hogy a hozzá érkező vendég úgy érezze magát, mint Alice Csodaországban, vagyis veszitse el minden kapcsolatát a valósággal. 

Kipróbáljuk?:)

A mai nap két csodálatos pillanata volt, mikor olvastam, hogy a mamámról készült “szuggesztiv erejű” portrémat beválogatták egy kiállitásra, melynek a megnyitója holnap lesz Miskolcon, a Miskolci Kortárs Művészeti Intézetben és az is, hogy zsűritag leszek a Freeblog “komplex blogok” kategóriájában. Meg vagyok hatva, és megtiszteltetésnek veszem. 

Tegnap pedig megérkezett Pöttyös “repülő kutya”- fotópályázaton nyert luxus kutyatörölközője, melyet rögtön el is irigyeltem tőle, (annyira puha és finom) de a kutya nem válik meg tőle, a hátára boritva szaladgál vele a lakásban.  Én pedig nyertem egy ilyet, melyet ezúton is köszönök:)

   A Tiszaújvárost Kesznyétennel összekötő – azóta is járhatatlan – út

                                                                                                                               közelebbről 

                                     viruló búzamezők

Az alábbi képet küldöm Vénnek, Stalinak, Palomának és Ipor gazdájának. Mondjuk, engesztelésül, amiért a múlt héten nem sikerült eljutnunk a régen várt találkozóra. Igaz, egy héttel később, de ott voltunk Bagolyirtáson, és vittünk ajándékot is, a legszebbet, mely maga az illúzió. 
Over the rainbow. Bagolyirtás, Mátra, 17.55.

(Ne kérdezd Vén, hogy miért nem kopogtattunk be Hozzád, mert sajnos, nincs magyarázat. Legközelebb.)

Ha valaki nem látná: az ott egy kései katica… hogy ilyenkor mit keres itt, elképzelésem sincs.

A nappali teraszáról látható a Zsinagóga, s vele az is, hogy mennyire tönkre tették ezt a területet…remélem, sosem épül meg a Herzl Passage, s idővel parkká minősítik át  ezt a részt. Az a nagy földkupac a bal oldalon egyébként a légoltalmi pince lejárata, amely végighúzódik az egész kerület alatt.  Bár, erről nem készült használható kép, de balra tekintve a Rákóczi út látható, jobbra pedig a Prájszi:)

Ezt látjuk a hálószoba ablakából. A két hátsó torony közül a jobb oldali (majdnem középen) a New York-palotáé, a bal oldali pedig a Rózsák terén található templomé.

Éjszakai képet még nem sikerült csinálnunk (jó, hogy van egy Tripod-állványunk, ugye?:))de valami ilyesmi tárul elénk; másik oldalon pedig a Zsinagóga van kivilágítva.

 

A képek mindegyikét lippi fotózta egy kb. 400m sugarú körben, lakástól Zsinagógán át lakásig egy gyönyörű és meleg október eleji vasárnapon. 

Ma Bőcs, Berzék és szüleim lakhelye, Sajóhídvég térségében áradt a Hernád, itt tetőzött. A mi falunkban két lakóházat veszélyeztett, ezek kb. 300 méterre találhatóak a szülői háztól. Itt található a szabadtéri színpad is, amely a hétvégén jutna nagyobb szerephez, hiszen az évente esedékes falunapot tartják meg, amelyre általában sokan – a faluból elszármazottak – térnek haza nosztalgiázni. 

De, mégsem ez a lényeg, sok árvízet átéltünk már, előbb-utóbb elmegy a víz. Inkább az boszant, hogy a szerencsétlen Bőcsöt – ahol a Borsodi Sörgyár van , ergó iparűzési adó bőven jut a településnek – minden egyes, a legkisebb vízszint-emelkedéskor kettévágja a Hernád. Ilyenkor a falu lakói 30km-t utaznak, hogyha találkozni akarnak egymással. Igen muris, mondhatnám – ha nem lettem volna többször szenvedő alanya a dolognak – mikor a falubeliek átordibálnak egymásnak az árvíz felett. (Mint az a bácsika, aki el sem hagyta a falut sohasem, mégis négy országnak volt állampolgára életében…)

Nem lehetne erre valami megoldást találni? Gátat építeni esetleg?! 

tavaly…..

…és idén:)

Ma délelőtt 11-kor került hát sor a fotózásra, az Erzsébet téri Gödörben. Előzetes várakozásommal ellentétben mindenki full pontos volt, egy percet sem kellett várni. Gondosan felvitt sminkemet persze letörölték, majd cirka 25 perc múlva lett kész a fotózható smink – ami majdnem ugyanolyan volt, mint az előző:) Egy mályvaszínű zöld pettyes Pull&Bear nagyon nőies felsőt viseltem, hozzá fehér nadrágot és az ékszereim a harmincas évekre hajaztak: hosszú, többsoros gyöngysor, hozzáillő fülbevalóval, karkötővel – lábaimon fekete, fémcsatos balerinacipővel. 

Majd elkezdődött a fotózás, amelyhez már nézőközönségünk is akadt. (Gyakorlatilag mindenki aki arra sétált, megállt nézelődni.) Mivel szerintük a személyiségem egyszerre vagány és félszeg, kitárulkozó és rejtőzködő – ezért tört üveget kaptam háttérként fémmel. A legtöbb időt a derítés nevezetű “hadművelet” vette igénybe. Ez az, amikor a speciális fényvisszaverő vászont kell beállítani, hogy ne legyen árnyékos az arc, és visszaadja a nappali fényeket a gép.

Körülbelül 75-80 fénykép készült rólam, kb. 10-féle beállításban. Szeret engem a kamera a fotósok szerint:) Az eredmény a MarieClaire szeptember 15-i számában lesz megtekinthető. 

Összességében én nagyon élveztem, simán minden nap el tudnám ugyanezt játszani:)