Valószínűleg A nő kétszer című film kellemes emléke hagyott annyira mély nyomot bennem, hogy tegnap estére A nő ötször című filmet választottam “kikapcsolódásként”. Hiba volt. Az a 106 perc, ameddig a film tartott, maga volt a tömény unalom és szenvedés. Az öt lazán egymáshoz kapcsolódó történet mindegyike annyira nyomasztó volt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, akarok-e még valaha művészfilmet nézni.
Nem hiszem el, hogy csak ilyen lehet az élet.
…belemerültem Christopher Nolan filmjébe, olyannyira összemosódott a valóság és az álom síkja, oly gyorsan történt minden, hogy azonnal lezuhantam a film végén, a dobogóról, a volt tanítvány s a MOM Park teljes nézőközönségének szeme láttára – majd pedig a fal adta a másikat. Jelen pillanatban minden porcikám sajog, s lassan tényleg elhiszem, hogy baj van a mélységérzékelésemmel, beszűkűlt a térlátásom és félrehallok dolgokat.
A film egyébként kötelező, kiváló, minden pontosan kidolgozott benne, Nolan ismét nagyot alkotott.
Próbáltam tegnap este megnézni a Battle Royal-t, de a harmadik gyerek meggyilkolása után nem birtam továbbnézni. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek erre, igy sosem fogom összehasonlitani a Golding-regénnyel vagy épp példaként hozni az iskolai és társadalmi agresszió, erőszak témakörében. Próbálok elvonatkoztatni, hogy ez csak egy anime, japánoktól mi mást várnék – de, nem megy. Nem értem a Cannes-i Filmfesztivál zsürijét is, ez már a második olyan film, amelyben gyerekeket bántanak, aláznak, (a másik a Ken Park volt) mégis nagydijas. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mozikban most futó Kick Ass mégis nagyon tetszett, zseniálisak a karakterek, ott nem zavart a rengeteg vér, és a főhős kislány.
Helyette a Köntörfalakat néztük meg, sok ilyen magyar filmet szeretnék. Nekem a Tesó is tetszett annó, Dyga Zsombor műve abszolút az én stilusom: ugráló idősik, szaggatott cselekmény, ám a végére mégis összeérő szálak. Szeretem a kamaradarabokat, melyek gondolatokat ébresztenek, megszólitanak.
Ma pedig a szokatlan szédülés ellenére is rendkivül optimista hangulatban vagyok, igy belekezdtem Darvasi László Virágzabálók cimű közel 700 oldalas könyvébe. Egyelőre nem értem a kapcsolódó szálakat, még nem érzem a sodrását, amely állitólag garantált az olvasása közben – de, bizom benne, hogy jön és elragad.
Ha néha este egyedül maradok itthon, mert a férjem pókerezik vagy legénybúcsún vesz részt, illetve ezeket együtt, párhuzamosan végzi – mindig az MGM előtt kötök ki. Szerintem a dolog előzménye Stephen King: Christine cimű klasszikusában kereshető, mikor a főhős arról beszél, mennyire csodálatos Hálaadás estéjén, a nagy családi vacsora után, este tiz körül a legjobb baráttal megnézni egy véletlenszerűen eléjük bukkanó klasszikust.
Erre, vagyis a véletlenszerűségre szoktam én is alapozni és tegnap is igy cselekedtem. A sors a Pumpkin azaz a Tökfej cimű filmet hozta utamba. Moziban sosem néztem meg a szőke Christina Riccit és a meseszerű elemekkel gazdagon rendelkező filmet, de tegnap jólesett látnom. Ebben volt az alábbi zene is, mely kitűnő háttere a mai napnak is:
embedded by Embedded Video
Lehet vitatkozni azon, hogy a művéből készült film jó-e vagy sem, kellőképpen visszaadja-e a regény tragikumát, hatásvadász lett-e, valóban azonnal levetnénk-e a civilizáció által magunkra erőltetett korlátokat, erkölcsi szabályokat hasonló helyzetben, s hogy a végén mit is jelent valójában a főhősnő kijelentése – de, ez már mind mellékes, mert aki választ adhatná rá, meghalt. Jose Saramago, a mágikus realizmus és a posztmodern nagy irója. Volt.
embedded by Embedded Video
Felicia utazása, Központi pályaudvar, Csavard be, mint Beckham!, Alul semmi, 21 gramm, A.I. – Mesterséges értelem, Amerikai szépség, Donnie Darco, Lost in Translation, Rekviem egy álomért : csak kiemelésképpen néhány film, mely eszembe jut az elmúlt évtizedből, melyek hatást gyakoroltak rám, emlékezem rájuk még most is. Nem változtatták meg az életemet, de fontos szerepet játszottak benne.
Ezt hiányolom nagyon. Nézem sorban a filmeket, és egy nap múlva már kimennek a fejemből, magamra hagynak, nem kisérnek el. Nincs katarzis, csak puha középszer. Hiányolom az ötletet, a kidolgozást, az eredetiséget. Van helyettük klisé, jó iparosmunka , iskolákban tanult forgatókönyv, s nekem ez nagyon kevés.
Egészen eddig nem tudtam, hogy A Remény rabjait a Forrest Gump ütötte el az összes Oscar-dijától, balszerencséjére a filmnek ugyanis ugyanazon évben jöttek ki, csak az egyik februárban, a másik decemberben. Kérdezném, ideális választás-e a Shawshank akkor, ha be akarom bizonyitani, hogy az irodalom és a film – bár 90%-ban a szenvedésről szól – mégiscsak felvillantja a boldogság lehetőségét is?
Szivesen várok egyéb ötleteket is.
Ha valakinek megvan a Picasso kalandjai, és még ma este el is szaladhatok érte, kérem, szóljon.
Bájos film. Zoey Deschanel (hajrá Bones-tesók!) mint az új Amelie és Annie Hall egy indie sagában. Az európai nagy rendezők (Truffaut és Bergman) előtti tisztelgés, de azért jót mulatunk azon, hogy ők mennyire komolyan vették még magukat. Itt semmi sem komoly, felbukkannak a Pop, csajok, satöbbi és a Notting Hill-diszletei, nagy tanulságok nincsenek, maximum annyi, hogy Summer után csak Autumn jöhet, s közben még arról az alapigazságról sem feledkezik meg a film, hogy a kerti törpék SOSEM küldenek képeslapot sehonnét.
Örök hűséget, kiegyensúlyozott házasságot várni egy olyan férfitól, aki az amerikai kertvárosok álszent világáról rendezte meg a világ egyik legcsodálatosabb filmjét, majd Leo-val kergette tragikus házasságba nejét A szabadság útjaiban – azt hiszem, lehetetlen.
Emlékezzünk csak vissza a Cruise-Kidman házaspárra az Eyes Wide Shut-ban, ahol saját, krizisbe, kudarcba jutott kapcsolatukat remélik megmenteni a feltárulkozás, az ösztönvilágba süllyedés által, és mégis válás lett a vége!
Egy művésznek pedig ezer lehetősége van, hogy forgatókönyveket gyártson, köntösekbe öltöztesse legtitkosabb vágyait, gondolatait, s ha még ezek után sem marad más megoldás, azonnal felrúg mindent, nehogy személyi integritását sérülni lássa.
Sam Mendez és Kate Winslet (is) válik.
Mióta várom, hogy megnézhessem a Bibliotheque Pascal-t! Az egyetlen film, amelyre hónapok óta izgatottan várok, holnaptól meg lehet végre nézni - és persze, megint marad egy jó darabig csak a várakozás. Ehh…
Megnézve a Shutter Island-et, elmondható, hogy Scorsese is elkészítette végre a maga holocaust-filmjét.
Mindig falra másztam attól, ha külföldi filmek címeit nem lefordították, hanem valamiféle, a témához lazán kapcsolódó, műmájer, mesterkélt címet adtak nekik. A legelrettentőbb példa erre a zseniális In Bruges, mely egy szerencsétlen, magát kreatívnak képzelő ember révén “Erőszakik” címen vonult be a mozikba, hogy el is rettentse a közönséget, illetve megtévessze őket, nagy csalódást okozva az akciófilmre vágyakozóknak.
Nos, revidiálni kényszerülök fentebbi véleményemet. Sőt, ha most kellene nyelvészetből szakdolgozati témát választanom, biztosan a Bones magyar címadásait választanám. Ötletesek, játékosak, lenyűgözően eredetiek, frissek, igazi örömet jelentenek. Az érdem pedig lazy-é és kabuki-é.
Mottó: “Egy adott ponton választasz: forradalom vagy Frank Sinatra. Én az utóbbit választottam.”
Jimmy Hendrix
Lekuporodni a kanapéra, szörfölgetni a csatonák között egy nagy bögre illatos gyümölcsteát kortyolgatva, s közben leragadni az MGM-en, ahol épp a Hendrix című film megy – oly jó, megnyugtató. Látni, ahogy megszületik a legenda, s közben szól a Hey, Joe – csodálatos. Már el is felejtettem mennyire szerettem ezeket a zenéket. Pont erre volt ma szükségem.
A Továbbállók (Away go home) pedig olyan film, melynek kapcsán lehetne beszélni arról, hogy szereplői egy indie road movie keretében, mintegy XXI. századi megkettőzött Odüsszeuszként körbebolyongják Amerikát és Kanadát, miközben saját félelmeik manifesztációival találkoznak, s ez segít nekik megőrizni normalitásukat. Lehetne, de ezzel elveszne az új Sam Mendes-film minden bája, kedvessége, humora, szépsége. Mert bájos film, s felteszi az összes olyan banálisnak tűnő kérdést, melyet gyerekvállalás előtt álló értelmiségi párként feltehetnek a szereplők, s közben azért Amerika mikroközösségeinek visszásságait is megmutatja. Happy end nincs, csak hazaérkezés.
Nem lenne Mendes, ha a filmben nem lenne legalább egy olyan filmkocka, mely gyönyörűen fényképezett és emlékezetes. 0.49-nél kell nézni a repülőgép-delfint. Gyönyörű.
embedded by Embedded Video
Kevés sorozat van, amely lenyűgöz: a Bones (magyar címén: Dr. Csont) ilyen.
Pedig az alapreceptje egyszerű: végy egy kimagasló intellingenciával megáldott/megvert törvényszéki antrolópológusnőt, aki csak a tényeknek hisz (Temperence Brennan, micsoda név!) és egy, csupán megérzéseire hallgató, folyton pszichologizáló FBI-nyomozót (Seeley Booth), aki ráadásul nagyom sármos is. Ismerős, ugye? Így van, meg is van mindenkinek az X-akták, Mulder és Scully majd tíz évig tartó sikertelen, felderítetlen nyomozásai.
Szerencsére, a Bones azért nem csak ennyi. A főszereplők mellett még ott a csapat, ” a képzeletbeli Jefferson Intézet “agyasai” azaz a tudósok, amelynek minden tagja önmagában is hihetetlen egyéniség: a nagyon tehetséges, ámde csökkent emberi kommunikációra képes Dr. Zack Addy, a végtelenül kiegyensúlyozott, összeesküvés-elméleteket gyártó, állandóan gazdagságát titkoló Dr. Jack Hodgins, s a szinte már médiumi képességekkel rendelkező “művésznő” Angelo Montenegro, aki arcot és személyiséget ad a csontmaradmányoknak. A második évadban csatlakozik hozzájuk dr. Camille Saroyan, aki a Labor vezetője lesz.
Mindegyik epizód önálló, ha a forgatókönyvet tekintjük, akár lehetne egy újabb CSI-klón is. David Borenaaz (Booth) épp ezért nem is akarta elvállalni a főszerepet, hiszen eredetileg ő lett volna a “húzónév”, a Buffy és az Angels után.
Ahhoz, hogy meggyőzzék: Emily Deschanel-re azaz Brennan-re volt szükség. Ha van hálás és kitalált szerep, az az övé. Egy szép és hihetetlenül okos nő, akinek múltja van (telve családi titkokkal), életét a tudománynak szenteli, válaszai csupán racionálisak, nem éri be látszatmegoldásokkal. “Kekec”, kötekedő egy férfi szemszögéből. Alapossága, precízsége természetesen emberi kapcsolatainak beszűkűlését eredményezi. S itt találkozik a két szereplő, szükségük van egymásra, s a humor segíti leginkább egymáshoz csiszolódásukat.
Érdekes megfigyelni hogyan változik Brennan jelleme: eleinte szinte arrogáns, a férfiakat lekezelő stílusa később sokat finomodik. Ahogy halad előre a sorozat – s a kezdetben jellemző olcsó, vetített háttereket (pl. az autós jeleneteknél) felváltják az élőképek, úgy árnyalódik minden benne. Imádom!
Maga a csoda. Varázslat. Megérintettem a páfrányokat. Éljenek az indiánok!!!!
embedded by Embedded Video
Abban biztos vagyok, ha akkor nem jön Amélie Poulain, az ő csodálatos életével – a világ ma egy sokkal rosszabb hely lenne.
A mai nap után egy dologra vágyom: moziba menni és végignézni, hogy két óra harminnyolc percben Roland Emmerick vizuális orgiájában hogyan pusztul el a világ. 2012. Hadd jöjjön!
Hol vagytok, négyméteres angyalok?!
embedded by Embedded Video
Létezhet olyan film, melyben nem Meryl Streepé a legjobb alakítás, bármennyire is imádjuk ? Létezhet olyan film, melyben Meryl Streep a legjobb, és mégsem? Igen. A Julie és Julia ilyen. Meryl mesterien, vérprofin hozza Julia Child személyiségét, alakját, hanghordozását, gesztusait, trappolását – de, megmarad profinak.
Julia nagyvilági dáma, diplomatafeleség, aki a film elején férjével (Stanley Tucci) épp Párizsba költözik, és mérhetetlenül unatkozik. Néhány, a szabadidő eltöltésére tett kósza és sikertelen kísérlete után beverekszi magát a csúcsgasztronómia világába, főzőiskolába jár. Később összetalálkozva más amerikai diplomatafeleségekkel, közösen szakácskönyvírásba fognak. Ez a könyv lesz majd a Francia szakácsművészet, mely mérföldkő a gasztronómiai irodalomban, egyéni, izgalmas, humoros és némileg dévaj hangvétele miatt. Juliának tehát humorának, stílusának köszönhetően minden összejön (leszámítva a gyermeket), s végül, nagy nehézségek árán a könyv is csak megjelenik.
Nem így Julie Powellnek (Amy Adams), a szorongó kis kormányhivatalnoknak , akinek egyszer már majdnem megjelent egy regénye. Majnem, s ez a kulcsszó. Hiánnyal küszködik mindehol: barátnőit utálja, a házassága sem az igazi szerinte, munkája rémes, idiótákkal van körülvéve, Oueensbe egy pizzéria felé kell költöznie – nem csoda, ha harminc éves korára egész életét üresnek érzi. Így fordul az internet, közelebbről a blogírás felé, s mivel egyetlen dologhoz ért igazán, a főzéshez: gasztrobloggernek csap fel. A határidőkkel mindig is hadilábon állt, épp ezért most egy évet ad magának, és 524 receptet, melyet meg kell főzni. Köztük leghorrorisztikusabb az élő homár elkészítése, a legnehezebb pedig a mesterek privilégiuma: a kacsa darabolása.
A két nő sorsa ott kapcsolódik össze, hogy Julie Julia szakácskönyvét használja a receptek elkészítésére. Halad egymással, két idősíkban, párhuzamosan a történet.
S hogy miért Julie inkább? Mert annyira komolyan veszi magát, és pl. a kommentvadászatot, hogy neki elhiszem: nincs másik esély, ha magát becsapja. Mert hisztis, önző, és óriási pofonokat kap. Mert levágja magát a konyhakőre dühében, ha elrontja a kaját, míg Julia nagyvonalúan mosolyog egyet, kiönti és újrakezdi. Mert Julie emberi, a hülyeségeivel együtt. Olyan, akinek néha szívesen lekevernél két oltári nagy pofont, hogy térj már észhez, de egyébként imádnivaló. S még miért? Mert Julia utálja. Nincs magyarázat, hogy miért.
De, az igazi érdem ebben a filmben a férjeké, akik vállalják a háttéremberek szerepkörét a két egyéniség mellett, s közben humorukkal, türelmükkel, intelligenciájukkal megfőznek minket, nőket.
S közben csöndben nyelik a savlekötőt.
Ülünk M.-mel a moziban, a kezdő pár másodpec telt még csak el, és mi kérdőn nézünk egymásra: vajon mi lesz ebből? Paródia kliséhalmazokkal? Mélylélektani dráma, hiszen a műfaji besorolás erre utal? Akciófilm? Thriller? Kételyek merülnek fel bennünk, hogy jó helyen vagyunk-e jó időben, ugyanis bármennyire drámainak tűnnek az események, a közönség hangosan nevet a főhős Salingeren, aki sehogy sem találja helyét a filmben. By the way: mindkét főszereplő neve: Salinger és Whitman – sokatmondó.
Tom Tykwer, a rendező A lé meg a Lolával zseniálisat alkotott. A parfüm is nagyon rendben volt, imádtuk. De, mi ez itt Clive Owen-nel, Naomi Watts-sal? Azt hiszem, ilyen filmet még egyikünk sem látott.
A történet szerint (szpojlerezek, mert moziban nem fog menni, akkorát bukott, így a magyar forgalmazó le is tiltotta a vetítés jogát) a világ egyik vezető bankja ellen nyomozás indul, melyet a fentebbi két szereplő: egy brit Interpol-ügynök, és egy amerikai ügyésznő irányít. A vád: fegyverkereskedelem, pénzmosás, korrupció, terroristák pénzelése. Ám, aki belekeveredik az ügybe: meghal. Kettejük harcáról gyakorlatilag a világ ellen; erről szól a film. Ez a harc reménytelen, hiszen mindenki benne van, aki számít.
Lehetne sima összeesküvés-elmélet film, de mégsem az, hiszen a gazdasági válság idején igencsak időszerű problémákat feszeget. Hatalom, pénz, válság, kamatok, hitelek, összeroppant emberek. Ekkor hangzik el a film egyik kulcsmondata:
“A bankszektor lényege, legyen szó nemzetekről, vagy egyénekről, az az, hogy adósává tegye (…) és akié az adósság, az irányít mindent… és mint tudjuk, a pénz nem más, mint adósság…”
Kemény mondat, és közben zajlik a harc. Olyan helyszíneken, ahová szerintem még soha nem engedtek be kamerát. (Ha másért nem, ezért nagyon érdemes megnézni a filmet!) Berlin, Milánó, Genf, London, Párizs, New York (ahol közel tíz percen keresztül lövik szét a Guggenheim-múzeumot, na az nem semmi jelenet), s végül Isztambul, ahol a film jelképesen véget ér. Azért jelképes, mert valójában nem ér véget, csak befejeződik, s van egy kis rájátszás Voltaire: Candide-jának zárójelenetére, melyet szerzőnk szándékosan nem a keresztyén világba helyezett.
Vegyes érzelmekkel jövünk ki a moziból.
Számomra kellemes meglepetés volt újralátni a bankigazgató szerepében azt az Ulrich Thomsen-t, akit az Ádám almáiból ismerhettünk meg.
Mivel még sosem olvastam (nagyon nagy hiányosság, belátom) egyetlen könyvét sem, és nem láttam a belőlük készült Harry Potter-filmet, tegnap este gondoltam, pótolom. Azóta egyfolytában csodálkozom, hogyan lehet ez a gyerekek körében ennyire kultusz, vagy mennyit értenek meg a mondanivalóból – de ez kőkemény pszichológia.
Ugyanis a félelemről (a szekrényben rejtező mumus, aki mindig olyan alakot ölt, amelytől a legjobban félsz) a szorongásról (a Dementorok, akik gyenge és elesett pillanatainkban tudják elszívni az ember lelkét, ellopva minden gyönyörű emléket, és nem véletlenül vakok, hiszen bárki lehet áldozat), az emberben lakozó gonoszról és annak vizualizációjáról (a vérfarkassá változó addigi segítő) és a félelem legyőzéséről (mikor H. visszamenve az időben rájön, hogy nem az apja, hanem ő mentette meg magát) szól.
Azon vitatkoztunk valamelyik este, majd folytattuk reggel – természetesen ismét kitértünk Tarr Bélára, és az ő munkásságára, aki szerintem egy zseni, lippi szerint csak hülye, akinek kárt volt pénzt adni a filmjeire, mert teljesen öncélúak az alkotásai és nézhetetlenek – hogy hol húzódik a határ művész- és független film között?
Lippi szerint én szeretem magam abban az illúzióban ringatni, s ezzel hízelegni magamnak, hogy “művészfilmeket” nézek, holott szerinte ezek a legnagyobb jóindulattal is csupán mainstream független filmekként kategorizálhatók. (Lásd: Zöld hentesek, Kacsaszezon, Nem vénnek való vidék) S hogy csak Magyarországon van meg ez az egybemosás, a világ más részén egyértelmű a választóvonal: művészfilm az, amely a rendező saját vizióját, a világról vallott nézeteit valósítja meg egyedi képi világgal és technikákkal. S ezen értelmezés szerint a legkisebb engedmény sem tehető meg a mainstream irányába, s ehhez semmi köze annak, hogy igényesnek tartjuk-e a filmet. Hozzátette még, hogy kicsiny hazánkban “az egy közülünk”-elv alapján a legrosszabb, legunalmasabb filmet is kikiáltják művészinek, s ezzel eladhatóvá, kevesek kiváltságává (s épp ezért kívánatossá) válik a film, mely a közösséghez tartozás illúzióját adja meg. Vagyis Magyarország ebből a szempontból nem mérvadó, túlságosan belterjes. Független filmnek pedig egy jó ötlet alapján alacsony költségvetésből megvalósuló, a nagy filmstúdiókat és forgalmazókat kihagyó műveket nevezzük.
Azonban ha az ő meghatározását vesszük alapul, akkor Tarr Béla nem szar, hanem művészfilmeket csinál. Pontosabban lippi szerint szar művészfilmeket. De, akkor mi van a Fellini-, Bergman – filmekkel például? Azok a maguk korában akkor független filmként aposztrofálódtak volna, s csak az idő múlása adta meg azt a patinát, mely alapján művészfilmeknek nevezhetjük őket?
Elbizonytalanodtam. Hol húzódik a határ művészi és független film között?
Életünk egy szappanopera. Ezt már biztosan tudom, mióta szembetalálkoztam egyik eddig legtöbbet kárhoztatott “fogyatékosságommal” kedvenc sorozatunkban, melynek szereplői megrögzött Star Wars-rajongók.
Azóta már tudom, hogy nem is “fogyatékosság” az, amiről azt hittem. Már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Jó érzés.
Nem csak én viselem “A nő, aki még sosem látta a Star Wars-t” – címkét.
Mikor hosszas lelkiismeret-furdalást vállalva végre rászánom magam arra, hogy megegyem azt a spájzban régóta reám várakozó apró, pici Mozart-kugelnt, azonnal belefutok egy “A világon még sosem éheztek annyian, mint most” című cikkbe…
….egyébként meg tegnap lippi tartott “csajos” estét - miközben én népes társasággal múlattam az időt – ölében egy prémium csokijégkrémmel, a Predátor című hiperférfias, szupermacsós filmet nézve, lábánál a kutyával, (már csak valami öreg bluesnak kellett volna megszólalnia az idillhez) ma pedig én vagyok itthon egyedül, limonádét készítek, elmélkedem az elmúlt pár napról, s nézem ismét az Egy boltkóros naplója című cukiságot, gyönyörködöm a ruhákban, blabla, blabla, miközben férjem épp pókerezik….
Ez lenne a hosszú házasság titka?:D
P.S.: Az utóbbi időben csak rossz filmeket láttam, így ezekről nem is számolok be.
Nincs még egy ilyen magával ragadó film, amely ennyire, minden pillanatában tökéletes lenne. Örökké tudnám nézni.
Egész eddigi életemben arra készültem, hogy eljutok egyszer Casablancába, megnézem a helyszíneket, átélem mindazt, ami megesett a filmben.
Most tudtam meg, hogy mindent egy stúdió területén forgattak, egyetlen helyszín sem eredeti, Marokkóban még csak nem is járt a stáb. Egy világ omlott össze bennem…
embedded by Embedded Video
Olyan, mint a száraz Martini. Karcos, ám mégis simogató. Nem túl jó, de mégis issza az ember. Talán mert ebben nem lehet csalódni.
Ilyen Eastwood is. Ugyanazok a bevált manírok: összeszűkült tekintet, egyszavas válaszok, egyenes cselekmény, semmi meglepő, semmi trendi – de, pont ezért szeretjük. Ezért lett ikon. Pont az kapom tőle, ami a régi vágású mozit jelenti.
Ha minden igaz, ez az utolsó színészi filmje. Minden karaktere benne van Walt Kowalsky figurájában, összegez; búcsúzik. A Gran Torino pedig méltó búcsú, jó, igen jó, megható film.
Becsületesen kifizettem 1600 HUF-ot A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című film letöltésért a filmklik.hu-n. Azóta sem tudtuk megnézni nagy képernyőn. Ugyanis úgy van megírva, hogy csak speciális számítógépes program segítségével lehet megnézni, és csak a gépen.
Kétszer konvertáltuk át; semmi.
Oké, hogy Magyarországon vagyunk, de ha már egyszer kifizettem, (és nem töltöttem le ingyen) akkor könyörgöm, hadd nézhessem már meg, ahol akarom.
Spec. a suliba akartam bevinni, társadalomismeret órára. Ehh.
Nem tudom ki emlékszik még a kedves olvasók közül arra az időszakra, mikor a videólejátszók megjelentek nálunk. Filmeket az akkori lengyel piacokon lehetett vásárolni hozzájuk, ezek persze másoltak, és rossz minőségűek voltak. S alámondásosak. Ez azt jelentette, hogy nem szinkronizálták a szereplőket, hanem egy pasi fahangon, hangsúlyok nélkül felolvasta a szöveget.
Természetesen nem a művészi fordításukról voltak híresek. Így eshetett meg, hogy két ember – bár ugyanazt a filmet látták – nem értette meg egymást. Mert nem mindegy ugye, hogy Vadak Ura vagy Bestiák mestere:)
