A héten három kulturális élménnyel találkoztam. Elsőként a Pesti srácok cimű musicallel, melyet Harsányi Gábor irt és rendezett. Az 1956-os eseményeket egy fiktiv túszdráma keretei közé illesztette be, melyben egy gólyatábor hallgatóit ejtik foglyul, akik történetesen épp szinészek. Életben maradásukért cserébe előadják a betanult 1956-ról szóló darabot, s közben átélik az olyan fontos erkölcsi fogalmakat, mint hazaszeretet, barátság,szerelem, bajtársiasság. Még a vámpirok is felbukkanak, s mindent erős szexualitás leng be.
Számomra érthetetlen, hogy mit akart a szerző ezzel a művel. Mert nekem inkább tűnik 1956 kiparodizálásának, semmint komolyan vehető, a tanitásban megkérdőjelezhetetlen értéket képviselőnek. A dalszövegek nagyon egyszerűek, néhány vezérmotivumra felfűzhető a szerkezet, szinvonala rendkivül változó. A szinészek többsége azonban jó volt, pár emberrel szerintem fogunk még találkozni.
A második élmény George Clooney filmje volt, az Utódok. Nagy meglepetés volt, mert akármennyire jó szinész is Clooney, azért minden filmjében kihasználja sármját, s inkább a férfi lesz a dominánsabb. Ebben a filmben ez nem történik, eszembe sem jutott igy nézni rá, főleg a strandpapucsban futásos jelenet győz meg minket erről. Megható, torokszoritóan szép film az Utódok, mely igazi társadalmi dráma is, mely bármelyik nagyvárosban is játszódhatna. Ám meglepő módon itt a környezet: Hawaii. Clooney monológjával kezdődik, melyben elmondja, hogy a barátai szerint aki Hawaiin él, annak nincs joga panaszkodni, mert örökös vakáción van. “Ehhez képest huszonhárom napja dekkolok egy kórházi szobában.” -mondja, s benne is vagyunk egy család válságában, mely önmagán túlmutatva a társadalom válságát is jelenti.
Clooney minden manir nélkül, olyan természetességgel játszik, mintha nem is játszana. Visszafogott, érett szinészi játékkal döbben meg élete fordulatain, s vonja be lányait a változások könnyebb átélésébe, s értelmezi át a család hagyományos fogalmát.
Érdemes megnézni, szép és jó film.
A harmadik: Brad Pitt Pénzcsinálója (Moneyball). Húztam a számat, hogy megint egy sportos film, biztos a bajtársiasságról, a fair play-ról szól, didaktikus lesz. Nem, nem erről szól, hanem a másik oldalról. Ha az előző filmben Clooney pocakos kacsázása a strandpapucsban volt meglepő, akkor ebben Pitt hatalmas táskái a szeme alatt, idétlen haja, és állandó köpködése egy papirpohárba.
Lassú film ez is, szűkszavú. Pitt is öregszik, és ez egyre jobb lesz. Hitelesen játssza el az önmaga igéretét soha beváltani nem tudó, csalódott managert, aki valami újat akar: matematikai, statisztikai módszerekkel, algoritmusokkal, képletekkel felépiteni egy sikeres baseball csapatot, mindenkivel szemben.
Hogy sikerül-e neki? Igen, de mégsem. Nem úgy, akkor és ott, és azokkal, akikkel.
Most, hogy láttam ezt a filmet, komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem kellene-e ide visszatérnie a mozinak. Olyan jó volt, hogy másfél óráig egyetlen vaskos káromkodás vagy mély jelentéstartalmú mondat sem hangzott el, csak szép képek és csodálatos zene.
Az Út, A segítség, Blue Valentine, Barátság extrákkal, Őrült dilis szerelem, A vizsga, Drive!, A hatalom árnyékában, Larry Crowne, Cowboys and Aliens, Az élet fája. Az utóbbi egy-másfél hónapban ezeket a filmeket láttam, ezek nevetettek meg vagy – épp ellenkezőleg – gondolkodtattak el, sírtam vagy nevettem rajtuk. Mindegyiket ajánlom, de Az élet fájával vigyázzatok. Kísérleti film. Művészfilm. S most nem abban az értelemben, mint mikor rásütünk egy kevésbé érthető filmre egy bélyeget – ez a film tényleg az. A rendező Terence Mallick elképzeléseit valósítja meg, egy általa teremtett világba kerülünk általa, s nem biztos, hogy ez a mi világunk. Én tudtam vele azonosulni, engem nem érdekel a történet, de ha nem tudsz belefeledkezni az első pár percben, ha nem kerülsz a képek hatása alá, hagyd inkább. Vagy fuss neki akkor, ha ellazultabb, befogadóbb vagy, kíváncsi egy másik nézőpontra, valamire, ami bármikor megtörténhet. S akkor talán kiderül, hogy a természeti vagy az isteni törvények az erősebbek…
Mert egyszer bizony mindenki életében eljön az idő, amikor választania kell.
Végre rájöttem, honnét volt nekem ennyire ismerős Ryan Gosling! Nem, nem a Half Nelsonból, nem a Plasztikszerelemből, hanem sokkal régebbről, mikor még kamasz volt! Élete első filmjében, az Emlékezz a Titánokra!-ban ő játszotta a fehér fiút, aki a legmélyebb barátságot köti a néger srácokkal. A kisebb diákok imádják ezt a filmet, és én is, mert nem szájbarágós, de mégis nevel, s közben sok poén elhangzik.
Egyébként mostanában szinte minden általunk nézett filmben belefutunk a srácba. Vagy Emma Stone-ba.
Megnézve a Sophie Scholl – Az utolsó napok cimű filmet, igazából azt nem értem, hogy miért guillottinnal végezték ki őket. Miért vesződtek a nácik ezzel s a koncepciós perrel, ahelyett, hogy simán fejbe lőtték volna őket?
Azt, hogy milyen áthallásokat ébresztett bennem a film, nem fejtem ki. De ijesztő. S ha belegondolok, hogy annak idején mindössze hat év kellett, hogy a választópolgárok 84%-a legitimálja Hitler politikáját, akkor eláll a szavam is.
Tegnap este fél tízkor elkezdtem nézni a Howard’s End című filmet, amelynek Szellem a házban a fordítása. Éjfélkor mikor véget ért, nem tudtam miért vagyok inkább dühösebb: azért-e mert számomra nem derült ki, hogy milyen szellemről van szó, azért-e mert közben bealudhatattam, így valami kieshetett s kevésbé értem a sztorit, vagy pedig azért, mert egyszer csak abbamaradt a film, és semmitmondóan végződött….
Az emberek szerint a Keresztapa minden szava igaz. Azt a végtelenül keserű és cinikus világot, melyet sugall a film, élén a “Sose bízz senkiben!” – mondattal, magukévá téve hiszik, hogy már mindent tudnak az életről, elsajátították az alapigazságot. Aztán ennek hátat fordítva, az első kapcsolatnál (legyen az barátság vagy szerelem, esetleg munkahely) azonnal elfelejtik, s bizalomról, a másik emberbe vetett hitről kezdenek papolni egészen addig, amíg hátba nem döfik őket, becsapják őket, vagy éppen hazudnak nekik.
Pedig tudhatnák, hogy az alapigazságok mindig igazak.
Akkor mondtam le az HBO-előfizetést, amikor a UPC annó havi ötezerre emelte fel az előfizetést, s még hűségnyilatkozatot is kért volna érte. Most, hogy szolgáltatót váltottunk, megdöbbenve tapasztaltam, hogy már csak 1700ft-ba kerül, három mozicsatorna jár érte, s a tavasszal-nyáron moziba került filmeket adják. Vagyis két-három hónapos késéssel ott a lakásban a film.
Előfizettünk rá ismét. Úgyis őszi szünet van, remélem, lesz időm filmeket (is) nézni.
Egyébként próbálom magam összeszedni egy naaagy, összefoglaló írásra, de eddig még nem sikerült. Túl sok ez még nekem, muszáj kicsit agyban is feldolgozni.
Mostanában ritkán nézek tv-t – a híradókat már egyáltalán nem, napközben úgyis folyamatosan megy a gazdasági rádió felváltva a másik fontossal, neten olvasom a híreket – inkább csak este tíz után kapcsolom be, akkor is csak az Investigation Discovery-t, melyen három műsor érdekel. Az első, amelyekben szellemeket keresnek tudományos módszerekkel, a második pedig az Eltűnt. Ennek a magyar promója zseniális, ha valakinek megvan esetleg, ne habozzon megosztani velem! Félelmetes, hogy mennyi ember tűnik el, teljes családok, látszólag minden ok nélkül, sokukat pedig sosem találják meg. A nyomozás során minden apró részlet fontos lehet, a rekonstrukció hosszadalmas, s a legtöbbször kiderül, hogy az eltűnt már régóta készült saját eltűnésének megrendezésére, ami a legborzasztóbb az egészben. Elég egy számunkra jelentéktelen mozzanat, ami megváltoztatja az egész világról alkotott elképzeléseiket, s kilépnek onnét.
Tragikus ahogyan széthullanak a családok, s a maradók nem tudnak mit kezdeni a kérdéseikkel, melyekre talán sosem kapnak válaszokat.
A harmadik műsor a patológiáról közvetíti Dr. G. “nyomozásait”, aki azt próbálja kideríteni, vajon mi lehetett a halál oka? Hihetetlen mennyi az olyan haláleset, amelyben látszólag egészséges emberek álmukban elalszanak. Természetesen magát a boncolást nem mutatják, de épp elég a környezet, a slag, s maga a “főszereplő”, aki olyan természetességgel beszél a teendőiről, mintha a sarki boltban vásárolnánk. Persze, el is mondja minden alkalommal, hogy másképp nem lehet kibírni, s az mozgatja, hogy a hozzátartozók megkapják a miértekre a választ, s tovább tudjanak lépni. Itt legalább vannak válaszok, tudományos tények, nem úgy, mint az eltűnéseknél, ennyiben könnyebb.
Egyre jobban rájövök, mekkora zseni is Tarr Béla. Ma például Musil Törless című művének “operai” nyitányával foglalkoztunk, (mérnök volt a szentem, mindent mindig megtervezett előre) s azzal, hogyan működik mindez a filmben. Mivel a Schlöndorff-féle film megszerezhetetlen, az “épp kéznél lévő” Werckmeisterben vizsgáltuk meg. Legnagyobb meglepetésemre, (bár lehet, hogy csak kiváló forma-, és stílusérzékkel megáldott diákok vesznek körül) a film működik. Hatása alá vonja a nézőt előzetes ismeretek nélkül is. Talán a szuggesztív fekete-fehér kockák teszik, talán Víg Mihály zenéje, talán az idő, amelyet az arcok megfigyelésével tölthetünk, (hogy van idő rájuk végre!) talán, hogy van igazi történet, kitalált, logikusan felépített koncepció, igazi karakterek, vagy mindezek együtt – de tény, hogy fura módon egy mai diákot is a hatása alá tud vonni. Őszintén megdöbbentem.
2010 legjobb, Oscar-dijas dokumentumfilmje a legutóbbi gazdasági világválságról nálunk persze nem fog a mozikban menni…pedig szerintem ez az a film, amit mindenkinek látnia kellene. Megnéztük; sokkoló. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy kötelező lenne bevezetni minden középiskolában a pénzügyi és gazdasági ismeretek oktatását.
Három filmet láttam legutóbb: a Fekete hattyút, A provance-i fűszerest és a 127 órát. Három, önmagukban remek alkotást, igazán élvezhető filmeket, nem hagyományos látásmóddal. Tényleg tetszettek, már amennyire ezt a szó klasszikus értelmében alkalmazni lehet ilyen filmekre. Miért van mégis hiányérzetem?!
Az Izek, imák, szerelmek cimű film kb. annyira tudott magával ragadni spirituálisan, hogy még attól a gondolattól is képtelen voltam elvonatkoztatni nézése közben: vajon miből telik egy elkényeztetett, másodvonalbeli irónőnek arra, hogy egy évig a világban utazgasson? Értve ezalatt a négy hónap olaszországi, négy hónap indiai és két hónap bali tartózkodást.
Nagy melléfogás volt a film a maga két óra húsz percével. Többször le akartam állitani, inkább csak a képek miatt néztem végig, bár azok is közhelyesek, ezerszer látottak. Pedig mikor kiválasztottam, biztos voltam abban, hogy fogékony vagyok a mondanivalójára, érdekel a lelki átállitódás, a tanulási folyamat, mellyel a kontroll elengedhetővé válik. Ebből sajnos semmit sem mutatott meg.
Másrészt részemről sosem tartottam Julia Roberts-et hatalmas szinésznőnek, de amit ebben a filmben művel, az minden, csak nem szinjátszás. Ne nézzétek meg, csalódni fogtok.
Tegnap megnéztük egyébként végre a Facebook-filmet, a Social Network-ot. Meglepő volt, teljesen másra számitottam, mást vártam, de tetszett az ál dokumentumfilmszerűsége, a karakterek, no és elsősorban Jesse Eisenberg.
Elhatároztam egyébként, hogy amint lejár a két éves hűségnyilatkozatom a T-mobillal, (december 10-én) eladom az iPhone-t. Teljesen függővé tesz, és nem akarok az lenni. Eladó tehát.
“Nem kerülhetsz el mindig, mindenkit, akivel elcseszted.” – mondja Jesse Eisenberg az Adventureland-ben, s egyetlen pillanat alatt megértettem, miért nem keresem én a múltamat, s miért nem tartok kapcsolatot belőle senkivel sem, miért nem megyek vissza helyekre, ahová tartoztam valaha.
….és igen, 1994 óta, mióta először láttam a zsúfolásig megtelt Hevesy Sándor Filmklubban, nem tudok válaszolni erre az oly könnyűnek és egyszerűnek tűnő kérdésre: Elvis vagy a Beatles?
Van, amikor a televízió visszaadja a hitemet, s betölti önként vállaltan azt a szerepet, melyet a hőskorában is betöltött. Nevezetesen, hogy felhívja valamire a figyelmet, s ezzel együtt megpróbálja jobbá is tenni azt.
“A műsor – többek között – olyan embereknek nyújt kapaszkodót, akiknek vagy az árvíz tette lakhatatlanná otthonukat, vagy gyermekük betegségének kezelése emésztette fel tartalékaikat, de akad olyan is, aki csalók áldozatává vált, így vesztette el házát, és került kilátástalan helyzetbe gyermekeivel együtt. Az ÁlomÉpítők profi csapata megmutatja a nézőknek, hogy ha egy közösség tagjai összefognak a bajban, akkor egész családok sorsát változtathatják meg, visszaadva a lehetőséget és a reményt egy békés, boldog élethez. A tervező csapat kiváló szakemberei azon dolgoznak, hogy olyan otthont teremtsenek a műsorban szereplők számára, amely praktikus, mégis egyedi, megfelel az adott család igényeinek és saját egyéniségüket is tükrözi. A nézők amellett, hogy valós, megható történeteknek lehetnek tanúi, hasznos tippeket kapnak házépítéshez, és különböző trükköket leshetnek el a belső terek kialakításához.” (port.hu)
A ViaSat3 Álomépítők című műsora ez. Egy 12 éve bérszuterénben élő család sok gyerekekkel, melynek falai vastagon belepve penésszel, szülők-gyerekek együtt, kb. negyven négyzetméteren. A gyerekek nagyon tehetségesek, s mindannyian külön szobára vágynak. Közben kapnak az önkormányzattól egy hatvan négyzetméteres, harmadik emeleti Margit körúti lakást, ám semmi pénzük nincs oda beköltözni s átalakítani.
Itt kezdődik a műsor. Az Álomépítők csapata egy hétre elküldi őket nyaralni, teljes ellátással, a lakással pedig csodát művelnek. A hatvanból több mint kilencven négyzetméter lesz, s valóban mindenkinek lesz saját zuga, ahol végre egyedül lehet. Új bútorok érkeznek, telve ruhákkal, a teljes elektronikát beszerelik a lakásba, virágok s ráadásként minden gyerek elnyeri tehetsége méltó jutalmát.
Én végigbőgtem a műsort. Nagy Sándor (Alex) mindig az egyik kedvenc televíziósom volt, tehetsége és karaktere, hangszíne, tiszta beszéde miatt, de ezek után imába foglalom a nevét.
Csak egy dolgot nem értek. Egy ilyen műsor költségvetése óriási. Miért nem vállalják magukra a nagy kereskedelmi televíziók?!
Annak idején a Lost - Eltűntek mindig péntek este ment a tv-ben, s olyankor én sosem voltam otthon. Ha mégis sikerült megnéznem egy-két részt, akkor pedig már nem értettem kik az új szereplők, hogyan kerültek új helyszinekre – elvesztettem a fonalat. Igy letettem arról, hogy kövessem a sorozatot. Pedig érdekelt, mert tele volt utalásokkal, igazi linkhalmazként létezett: olyan volt, mint egy megelevenedett szines posztmodern regény. Nehezen érthető, furcsa, (már-már szürreális a posztmodernsége ellenére vagy épp azzal együtt) idegesitő és igazi kihivást jelentett.
Pedig az alapötlet igen egyszerű: végy mindenféle kultúrkörből származó embert, akik mindannyian “bűnösek” valamiben, nehéz és terhelő a múltjuk, helyezd őket egy szigetra, ahol a megoldatlan lelki problémáikkal szembesülniük kell, s közben még a többiekkel is meg kell találni a közös hangot. Közben működik a csoportdinamika, feltárulnak a motivációs bázisok, s mindezt fűszerezni kell misztikummal.
A nyáron lippi elkezdte nézni. S azóta függő lett. Én továbbra sem birom folyamatosan követni, de már nagyon szeretném tudni mi lesz a vége, lesznek-e ,és ha igen, kik a túlélők, miért pont ők és hogyan dolgozzák fel ezt a traumát/megváltást, amelyet a sziget jelentett. Mert túl sok a filozófus a szigeten…
Valószínűleg A nő kétszer című film kellemes emléke hagyott annyira mély nyomot bennem, hogy tegnap estére A nő ötször című filmet választottam “kikapcsolódásként”. Hiba volt. Az a 106 perc, ameddig a film tartott, maga volt a tömény unalom és szenvedés. Az öt lazán egymáshoz kapcsolódó történet mindegyike annyira nyomasztó volt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, akarok-e még valaha művészfilmet nézni.
…belemerültem Christopher Nolan filmjébe, olyannyira összemosódott a valóság és az álom síkja, oly gyorsan történt minden, hogy azonnal lezuhantam a film végén, a dobogóról, a volt tanítvány s a MOM Park teljes nézőközönségének szeme láttára – majd pedig a fal adta a másikat. Jelen pillanatban minden porcikám sajog, s lassan tényleg elhiszem, hogy baj van a mélységérzékelésemmel, beszűkűlt a térlátásom és félrehallok dolgokat.
A film egyébként kötelező, kiváló, minden pontosan kidolgozott benne, Nolan ismét nagyot alkotott.
Próbáltam tegnap este megnézni a Battle Royal-t, de a harmadik gyerek meggyilkolása után nem birtam továbbnézni. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek erre, igy sosem fogom összehasonlitani a Golding-regénnyel vagy épp példaként hozni az iskolai és társadalmi agresszió, erőszak témakörében. Próbálok elvonatkoztatni, hogy ez csak egy anime, japánoktól mi mást várnék – de, nem megy. Nem értem a Cannes-i Filmfesztivál zsürijét is, ez már a második olyan film, amelyben gyerekeket bántanak, aláznak, (a másik a Ken Park volt) mégis nagydijas. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mozikban most futó Kick Ass mégis nagyon tetszett, zseniálisak a karakterek, ott nem zavart a rengeteg vér, és a főhős kislány.
Helyette a Köntörfalakat néztük meg, sok ilyen magyar filmet szeretnék. Nekem a Tesó is tetszett annó, Dyga Zsombor műve abszolút az én stilusom: ugráló idősik, szaggatott cselekmény, ám a végére mégis összeérő szálak. Szeretem a kamaradarabokat, melyek gondolatokat ébresztenek, megszólitanak.
Ma pedig a szokatlan szédülés ellenére is rendkivül optimista hangulatban vagyok, igy belekezdtem Darvasi László Virágzabálók cimű közel 700 oldalas könyvébe. Egyelőre nem értem a kapcsolódó szálakat, még nem érzem a sodrását, amely állitólag garantált az olvasása közben – de, bizom benne, hogy jön és elragad.
Ha néha este egyedül maradok itthon, mert a férjem pókerezik vagy legénybúcsún vesz részt, illetve ezeket együtt, párhuzamosan végzi – mindig az MGM előtt kötök ki. Szerintem a dolog előzménye Stephen King: Christine cimű klasszikusában kereshető, mikor a főhős arról beszél, mennyire csodálatos Hálaadás estéjén, a nagy családi vacsora után, este tiz körül a legjobb baráttal megnézni egy véletlenszerűen eléjük bukkanó klasszikust.
Erre, vagyis a véletlenszerűségre szoktam én is alapozni és tegnap is igy cselekedtem. A sors a Pumpkin azaz a Tökfej cimű filmet hozta utamba. Moziban sosem néztem meg a szőke Christina Riccit és a meseszerű elemekkel gazdagon rendelkező filmet, de tegnap jólesett látnom. Ebben volt az alábbi zene is, mely kitűnő háttere a mai napnak is:
Lehet vitatkozni azon, hogy a művéből készült film jó-e vagy sem, kellőképpen visszaadja-e a regény tragikumát, hatásvadász lett-e, valóban azonnal levetnénk-e a civilizáció által magunkra erőltetett korlátokat, erkölcsi szabályokat hasonló helyzetben, s hogy a végén mit is jelent valójában a főhősnő kijelentése – de, ez már mind mellékes, mert aki választ adhatná rá, meghalt. Jose Saramago, a mágikus realizmus és a posztmodern nagy irója. Volt.
Felicia utazása, Központi pályaudvar, Csavard be, mint Beckham!, Alul semmi, 21 gramm, A.I. – Mesterséges értelem, Amerikai szépség, Donnie Darco, Lost in Translation, Rekviem egy álomért : csak kiemelésképpen néhány film, mely eszembe jut az elmúlt évtizedből, melyek hatást gyakoroltak rám, emlékezem rájuk még most is. Nem változtatták meg az életemet, de fontos szerepet játszottak benne.
Ezt hiányolom nagyon. Nézem sorban a filmeket, és egy nap múlva már kimennek a fejemből, magamra hagynak, nem kisérnek el. Nincs katarzis, csak puha középszer. Hiányolom az ötletet, a kidolgozást, az eredetiséget. Van helyettük klisé, jó iparosmunka , iskolákban tanult forgatókönyv, s nekem ez nagyon kevés.
