Nyolcadikosok voltak, amikor ezt készítették. Ma nagynevű egyetemeken – ki itthon, ki külföldön – tanulnak, többségükről évek óta nem tudok semmit. S bár, a nyolcadik közös együtt töltött évünk végére sok minden megváltozott, a felvétel ebből szerencsére semmit sem ad vissza. S, ez a lényege a művészetnek: megőrzi a pillanatot. Praktikus célja nincs, csak gyönyörködtet, és emléket ad.
embedded by Embedded Video
Amikor 1934-ben Illyés Gyula útjára bocsátotta Puszták népe című regényét, tudta, hogy óriási lesz a felháborodás, mintha követ dobna az állóvízbe, s nem is volt más célja ezzel. Szándékoltan lezáratlan az első magyar irodalmi szociográfia, mert nem tudott megoldást, s azt remélte: lesznek olyanok, akik miután a bajt feltárta, meggyógyítják majd ezt az elfeledett, elsüllyedt társadalmi réteget, a népesség akkori harmadát alkotó nincstelen parasztságot.
Nem nehéz párhuzamot vonni Fliegauf Benedek (Bence) filmjével, a Csak a szél-lel. Más kor, más kifejezési eszköz – mégis, a cél ugyanaz. Dokumentálni, feltárni, megoldást találni. Biztos vagyok benne, hogy amiképp Illyés műve után húsz évvel, itt sem lesz megoldás.
Bele kell halni a filmbe a szereplőkkel együtt, ez az egy biztos. Fáj nézni ezt a filmet, minden percben elönt a düh: miért kell ezt nekem néznem, miért tolja az arcomba, miért büntetem magam vele, ahelyett, hogy valami könnyed kis vígjátékon szórakoznék húsvét délután? Majd belémhasít: nem a rendezőre, nem magamra, hanem a társadalomra – s benne magamra is - vagyok dühös, amiért hagyja megtörténni mindazt, amiről a film szól.
Ráadásul Fligeauf meg is nehezíti a dolgunk: a kézikamera minden pillanatban a szereplők nyakszirtjére, homlokára mered, szinte megérinthetnénk, elsimítathatnánk a kibukkanó kósza hajtincset, a zene mindig jelen van, lüktet, lélegzik együtt velük, a fények – mintha a külvilág egyáltalán nem lenne fontos – folyton tompák, homályosak. Egyedül a szag nem jön át. Pedig érzik a kívülállók, fel is hívják rá a figyelmet, s mi már csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy ez a nyomor bűze, vagy a bőr sajátos, jellegzetes szaga.
Konstansan, körülbelül tíz percenként van közben hányingerem. Hol a kávélevestől, hol a “nyalós kávétól”, hol a földre dobált koszos, piszkos edényektől. Nem tagadom, közelről érint a film, hiszen minden embertípusát közelről ismerem, hosszú-hosszú évekig életem részesei voltak az iskolától a körzeti orvosi rendelőig mindenhol.
Valóságos a film, s a pár elütő részlet csak úgy jelenik meg, mint vágyott álom egy ideálisabb világról. Ilyen a közmunkások csoportját vezető nő csókja, a skype-on, Kanadából beköszönő édesapa, a kislány angol szavainak mormolása.
Szinte hihetetlen. Sokkal hihetőbb az elsuhanó busz, a gyógyszerfüggő család, a magára hagyott kislány, a kikapcsolt áram, a házért megjelenő uzsorások, a kocsmai verekedés képei, a lopással való állandó gyanúsítás, a leszegett fejek, lehunyt szemek. S a rendőr, aki sorolja, hogy kit kellett volna inkább meggyilkolni a “dolgos család” helyett, az “élősködők” közül.
Amikor eldördülnek a fegyverek, már mindent tudunk. Már szavaink sincsenek a tettre.
Félve közelítettem ehhez a filmhez, annyi helyen volt már téma, szinte minden szakmai lap, blog is foglalkozott a témájával: mennyiben tehető felelőssé a szülő, ha gyereke gonosz lesz, hol követi el a hibákat, felfejthető-e egyáltalán a sor, megállítható-e lett volna valahol a folyamat, s hogy létezik-e olyan gyerek, aki eleve rossznak születik? Másrészt ismerve Tilda Swinton alakításait, eleve tudtam, hogy csak maximális nyitottsággal és figyelemmel érdemes filmet nézni vele.
Mert nehéz film a Beszélnünk kell Kevinről, de még milyen nehéz! A nyitójelenet – mely a Paradicsomfesztiválon játszódik erős felütés, mert az itt megfürdetett főhősnő, akit Evának hívnak ( nyilván nem véletlenül, hiszen a legszentebb női hivatásról, az anyaságról lesz itt szó) később majd a szennyben, a házára kent bűnösségét jelző vörös festékben, a többiek pedig a vérben fognak fürödni – visszatér még párszor, záráskor is elborít mindent a vér, jelképezve, hogy terhességével megtörtént a Paradicsomból való kiűzetés. Rövid Purgatórium után, a gyerek születésével - minden szimbólummal szembeszállva, mely szerint a gyermek az újjászületést jelenti – elkezdődik Eva földi pokla, s ebben a Pokolban a küzdelmet magára hagyatva vívja – gyerekével.
Meg kell birkóznia azzal, hogy a pszichopatákat is anya szüli, s itt és most, történetesen ő ez az anya. Nem árulok el meglepetést: a film első másodpercétől kezdve érezni, hogy a tragédia be fog következni. Az már az erénye, hogy az állandóan síkváltásoknak, időbeli ugrásoknak köszönhetően egészen a végéig tudja húzni azt. Sőt, amikor már azt gondolnánk, hogy vége, akkor jön még csak az igazi borzalom…
Sokkol és nyomaszt a film. Végig pengeélen táncolunk, végig ott a kérdés bennünk, mi mit tennénk, hogyan reagálnánk, ha látnánk, hogy fiunk színjátékot játszik, ha megvakítja a kishúgát, ha bedarálja a kisállatot, s még betegségét, kiszolgáltottságát is csak arra használja fel, hogy a mama által mesélt Tell Vilmos történetet később valóra váltsa, s így váljék hőssé?! Hőssé, aki a mese után kapott íjjal lemészárolja a fél iskolát?! S, aki nem éri be ennyivel….s mikor két év múlva, választ várva megkérdezi az anyja, hogy miért, csak ennyit feleljen: “Volt idő, amikor azt hittem, tudom. Már nem vagyok biztos benne.”
Nehéz sors Eváé, s ő bűnhődik is minden nap. Folytonos költözés az élete, menekülés, bűnbocsánat. Ezért veszi meg a meggyilkolt fiú mamája által összetört tojásokat, tűri, hogy megverjék a nyílt utcán, vállal el minden munkát, holott nagy karriert hagyott ott a gyerek miatt.
Azt mondtam, egész élete bűnbocsánat. De, mi is a bűne? Talán csak annyi, hogy sosem akart csak anya lenni.
Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.
Az Egy nap (One day) története a diplomaosztón kezdődik, és húsz évet fog át. Férfi-női barátság, állandó játék ész és szív között, s mindig lángoló érzelmek egymás iránt. Sablonos történet, ismerjük a végét mindannyian. Annyi elrontott kaland, rosszul sikerült, megkopott kapcsolat, becsődölt karrier, lemondások, drogok, szétesett család. Egy idő után kár hazudni maguknak, kár becsapni másokat, fel kell vállalni, együtt kell élni. De mi van, ha erre már nem adatik meg a lehetőség?! Ettől lesz igazi a film, ez adja meg az ízét, ez az elmaradt boldog vég, s ettől lehet sírni rajta, mert egészen addig csak nevetünk, mókáznak a szereplők. Szerettem ezt a filmet, és az egyik főszereplő Jim Sturgess által megformált Dexter karaktere igazi bukott angyal, lehetetlen nem szeretni, annyira tiszta jellem.
Ha már romantikus film, akkor a The Wow – Fogadom. Úgy látszik, trendi manapság boldog filmbe tragédiát csempészni, mert itt is ez az alapszituáció. (Fiatal házaspár autóbalesetet szenved, a feleség amnéziás lesz, de csak azokat az éveket törli az agy, amelyet a férjével töltött, ergó vissza kellene szerezni őt. De, ez nem lehetséges sok-sok nehezítő körülmény miatt.) Érdekes az is, hogy mindkét filmet a férfiszereplők viszik el a hátukon, bár Anne Hathaway az előzőben kiváló. Nem lett egy nagy és kiváló film belőle, de nézhető, kedvelhető, s a drámai vonal is eléggé kidolgozott a filmben.
Egészen más világ Az éhezők viadala. Féltem kicsit megnézni, mert a trilógiát szerettem, s nem akartam, hogy csalódjak. Szerencsére nem kellett. A film nem lett hatásvadász, nem lett belőle akciófilm, s még az erőszakkal - mely egyébként a könyv alapját képezi – is igen csínján bántak, gyakorlatilag semmit sem mutatnak belőle. Elég a főhős Kattniss arcát mutatni, hogy elképzeljük mi is történik éppen a szemei előtt. Mivel számomra Peeta volt a legvonzóbb, s legárnyaltabb könyvbéli jellem, nagyon vártam, milyen lesz filmen. Meglepődtem a srácon, de most már úgy gondolom, kiváló választás volt erre a szerepre. Mint ahogyan Donald Sutherland is Snow elnökére, Lenny Krawitz Cinnára, és Woody Harrelson is az egykori győztes, mostani iszákos mentor, Haymitch karakterére. Örültem annak, hogy a film visszafogott, dominál benne a lélektaniság, bemutatja azt a nagyon finom jellemfejlődést, melyet Kattniss ér el a viadal közben. Jó film lett, boldog voltam tőle, érdemes végignézni a 142 percet, és nagyon várom a II. és III. részt is. Helytállónak érzem az idézetet: “Amikor a szerelmes vámpírok rajongói rájönnek, hogy elmúltak 18 és még nem lettek öngyilkosok, talán elkezdenek érdeklődni tágabb társadalmi kérdések iránt is. Ilyenkor nem kell fejest ugrani a politológiába, kezdetnek Suzanne Collins regényei is megteszik.”
Francia filmet nem lehet nem szeretni, annyira finom humorral dolgozik mindegyik, a szereplők összetettek, bonyolultak, sosem leegyszerűsített a világuk, sablon történetet ritkán ábrázolnak, Így van ez az Életrevalókban is, melynek nagy újdonsága volt számomra, hogy a gettó Párizst mutatja meg, kiválóan ellenpontozva a másik szereplő hipergazdag magánpalotájával szemben. A csodálatos benne az, hogy reményt ad arra, a humor eszközével lehetséges az átjárás a társadalmi rétegek, és fehér-fekete ellentétben is. Jó, hogy még mindig készülnek ilyen filmek, szívmelengetőek.
Részletesebb elemzésekért kattints a filmkockára!
Boldoggá tett, hogy láthattam végre a Nem beszélek zöldségeket cimű filmet, sikerült hozzá feliratot szerezni. Csodálatos, ahogyan egy szellemileg, testileg teljesen ép 95 éves főhősnő előadásában franciául megszólal Camus, Proust prózája! S bár a nyelvet nem beszélem, a hangzás maga a csoda! Franciául tudóknak külön érdekesség, hogy nyelvileg is két síkra bontott a film, míg Marguritte (Gisele Casadeus) az előbb említett veretes, választékos, irodalmi francia nyelvet, addig a Depardieu által alakított Germain (“A német”) már-már az argóba hajló, de mindenképpen szlenget beszéli. A legszebb francia hagyományokat követi ebben, mert a társadalmi rétegek nyelvhasználata közötti különbséget már a francia realizmus nagy írói is alkalmazták.
S ha már így a nyelveknél vagyunk,( rétegelt francia, német) akkor említsük meg az angolt is, mert ezen nyelv nem ismerete Germain által kiváló nyelvi poént szolgáltat.
Egyszerűen jó nézni ezt a filmet. S a hölgy, bár már 97 éves, de még mindig él!
Azt hiszem, egy idő után – minden lényeges megfogalmazása után, mikor rájön az ember, hogy az igazán fontos dolgok úgyis kimondhatatlanak és fájdalmas felismerésekhez vezetnek csupán – mindannyian elérkezünk oda, ahová Stephen Frears ezzel a filmmel. Így írnak róla:
“A lélektani titkosírás megfejtése helyett Stephen Frears inkább a fecsegő csecsebecsék felé fordul. Gyűrűk, gyöngyök, nyakékek és brokátok pillanatnyi értékei, jelentései, illetve az, hogy e tárgyakat éppen ki és hogyan viseli – ezek izgatják a rendezőt.”
És ez igaz is, tobzódunk a szecesszió csodáiban, a csodálatos ruhák, ékszerek látványa egyszerűen lenyűgöző. Minden finom, már-már bántóan kifinomult, (ez főleg a férfiak esetében hat zavarólag) de mikor úgy igazán beleélnénk magunkat a dekadencia, és az érzékiség világába – véget ér a kor is, a film is. A hedonizmus hosszabb távon nem a túlélés eszköze, s nem bocsátják meg azok, akik nem részesülnek belőle.
Azért ennyi finomság közben jól jöhet egy kis brutális, kilencven százalékos kakaótartalmú étcsoki. Csakhogy legyen valami ellensúly.
A héten három kulturális élménnyel találkoztam. Elsőként a Pesti srácok cimű musicallel, melyet Harsányi Gábor irt és rendezett. Az 1956-os eseményeket egy fiktiv túszdráma keretei közé illesztette be, melyben egy gólyatábor hallgatóit ejtik foglyul, akik történetesen épp szinészek. Életben maradásukért cserébe előadják a betanult 1956-ról szóló darabot, s közben átélik az olyan fontos erkölcsi fogalmakat, mint hazaszeretet, barátság,szerelem, bajtársiasság. Még a vámpirok is felbukkanak, s mindent erős szexualitás leng be.
Számomra érthetetlen, hogy mit akart a szerző ezzel a művel. Mert nekem inkább tűnik 1956 kiparodizálásának, semmint komolyan vehető, a tanitásban megkérdőjelezhetetlen értéket képviselőnek. A dalszövegek nagyon egyszerűek, néhány vezérmotivumra felfűzhető a szerkezet, szinvonala rendkivül változó. A szinészek többsége azonban jó volt, pár emberrel szerintem fogunk még találkozni.
A második élmény George Clooney filmje volt, az Utódok. Nagy meglepetés volt, mert akármennyire jó szinész is Clooney, azért minden filmjében kihasználja sármját, s inkább a férfi lesz a dominánsabb. Ebben a filmben ez nem történik, eszembe sem jutott igy nézni rá, főleg a strandpapucsban futásos jelenet győz meg minket erről. Megható, torokszoritóan szép film az Utódok, mely igazi társadalmi dráma is, mely bármelyik nagyvárosban is játszódhatna. Ám meglepő módon itt a környezet: Hawaii. Clooney monológjával kezdődik, melyben elmondja, hogy a barátai szerint aki Hawaiin él, annak nincs joga panaszkodni, mert örökös vakáción van. “Ehhez képest huszonhárom napja dekkolok egy kórházi szobában.” -mondja, s benne is vagyunk egy család válságában, mely önmagán túlmutatva a társadalom válságát is jelenti.
Clooney minden manir nélkül, olyan természetességgel játszik, mintha nem is játszana. Visszafogott, érett szinészi játékkal döbben meg élete fordulatain, s vonja be lányait a változások könnyebb átélésébe, s értelmezi át a család hagyományos fogalmát.
Érdemes megnézni, szép és jó film.
A harmadik: Brad Pitt Pénzcsinálója (Moneyball). Húztam a számat, hogy megint egy sportos film, biztos a bajtársiasságról, a fair play-ról szól, didaktikus lesz. Nem, nem erről szól, hanem a másik oldalról. Ha az előző filmben Clooney pocakos kacsázása a strandpapucsban volt meglepő, akkor ebben Pitt hatalmas táskái a szeme alatt, idétlen haja, és állandó köpködése egy papirpohárba.
Lassú film ez is, szűkszavú. Pitt is öregszik, és ez egyre jobb lesz. Hitelesen játssza el az önmaga igéretét soha beváltani nem tudó, csalódott managert, aki valami újat akar: matematikai, statisztikai módszerekkel, algoritmusokkal, képletekkel felépiteni egy sikeres baseball csapatot, mindenkivel szemben.
Hogy sikerül-e neki? Igen, de mégsem. Nem úgy, akkor és ott, és azokkal, akikkel.
Most, hogy láttam ezt a filmet, komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem kellene-e ide visszatérnie a mozinak. Olyan jó volt, hogy másfél óráig egyetlen vaskos káromkodás vagy mély jelentéstartalmú mondat sem hangzott el, csak szép képek és csodálatos zene.
embedded by Embedded Video
Az Út, A segítség, Blue Valentine, Barátság extrákkal, Őrült dilis szerelem, A vizsga, Drive!, A hatalom árnyékában, Larry Crowne, Cowboys and Aliens, Az élet fája. Az utóbbi egy-másfél hónapban ezeket a filmeket láttam, ezek nevetettek meg vagy – épp ellenkezőleg – gondolkodtattak el, sírtam vagy nevettem rajtuk. Mindegyiket ajánlom, de Az élet fájával vigyázzatok. Kísérleti film. Művészfilm. S most nem abban az értelemben, mint mikor rásütünk egy kevésbé érthető filmre egy bélyeget – ez a film tényleg az. A rendező Terence Mallick elképzeléseit valósítja meg, egy általa teremtett világba kerülünk általa, s nem biztos, hogy ez a mi világunk. Én tudtam vele azonosulni, engem nem érdekel a történet, de ha nem tudsz belefeledkezni az első pár percben, ha nem kerülsz a képek hatása alá, hagyd inkább. Vagy fuss neki akkor, ha ellazultabb, befogadóbb vagy, kíváncsi egy másik nézőpontra, valamire, ami bármikor megtörténhet. S akkor talán kiderül, hogy a természeti vagy az isteni törvények az erősebbek…
Mert egyszer bizony mindenki életében eljön az idő, amikor választania kell.
Valahányszor meglátom vagy meghallom valahol Törőcsik Marit, elbőgöm magam.Tiszta hülye vagyok.
Végre rájöttem, honnét volt nekem ennyire ismerős Ryan Gosling! Nem, nem a Half Nelsonból, nem a Plasztikszerelemből, hanem sokkal régebbről, mikor még kamasz volt! Élete első filmjében, az Emlékezz a Titánokra!-ban ő játszotta a fehér fiút, aki a legmélyebb barátságot köti a néger srácokkal. A kisebb diákok imádják ezt a filmet, és én is, mert nem szájbarágós, de mégis nevel, s közben sok poén elhangzik.
Egyébként mostanában szinte minden általunk nézett filmben belefutunk a srácba. Vagy Emma Stone-ba.
Annyira azért nem bánom!
Megnézve a Sophie Scholl – Az utolsó napok cimű filmet, igazából azt nem értem, hogy miért guillottinnal végezték ki őket. Miért vesződtek a nácik ezzel s a koncepciós perrel, ahelyett, hogy simán fejbe lőtték volna őket?
Azt, hogy milyen áthallásokat ébresztett bennem a film, nem fejtem ki. De ijesztő. S ha belegondolok, hogy annak idején mindössze hat év kellett, hogy a választópolgárok 84%-a legitimálja Hitler politikáját, akkor eláll a szavam is.
Tegnap este fél tízkor elkezdtem nézni a Howard’s End című filmet, amelynek Szellem a házban a fordítása. Éjfélkor mikor véget ért, nem tudtam miért vagyok inkább dühösebb: azért-e mert számomra nem derült ki, hogy milyen szellemről van szó, azért-e mert közben bealudhatattam, így valami kieshetett s kevésbé értem a sztorit, vagy pedig azért, mert egyszer csak abbamaradt a film, és semmitmondóan végződött….
Az emberek szerint a Keresztapa minden szava igaz. Azt a végtelenül keserű és cinikus világot, melyet sugall a film, élén a “Sose bízz senkiben!” – mondattal, magukévá téve hiszik, hogy már mindent tudnak az életről, elsajátították az alapigazságot. Aztán ennek hátat fordítva, az első kapcsolatnál (legyen az barátság vagy szerelem, esetleg munkahely) azonnal elfelejtik, s bizalomról, a másik emberbe vetett hitről kezdenek papolni egészen addig, amíg hátba nem döfik őket, becsapják őket, vagy éppen hazudnak nekik.
Pedig tudhatnák, hogy az alapigazságok mindig igazak.
Akkor mondtam le az HBO-előfizetést, amikor a UPC annó havi ötezerre emelte fel az előfizetést, s még hűségnyilatkozatot is kért volna érte. Most, hogy szolgáltatót váltottunk, megdöbbenve tapasztaltam, hogy már csak 1700ft-ba kerül, három mozicsatorna jár érte, s a tavasszal-nyáron moziba került filmeket adják. Vagyis két-három hónapos késéssel ott a lakásban a film.
Előfizettünk rá ismét. Úgyis őszi szünet van, remélem, lesz időm filmeket (is) nézni.
Egyébként próbálom magam összeszedni egy naaagy, összefoglaló írásra, de eddig még nem sikerült. Túl sok ez még nekem, muszáj kicsit agyban is feldolgozni.
Mostanában ritkán nézek tv-t – a híradókat már egyáltalán nem, napközben úgyis folyamatosan megy a gazdasági rádió felváltva a másik fontossal, neten olvasom a híreket – inkább csak este tíz után kapcsolom be, akkor is csak az Investigation Discovery-t, melyen három műsor érdekel. Az első, amelyekben szellemeket keresnek tudományos módszerekkel, a második pedig az Eltűnt. Ennek a magyar promója zseniális, ha valakinek megvan esetleg, ne habozzon megosztani velem! Félelmetes, hogy mennyi ember tűnik el, teljes családok, látszólag minden ok nélkül, sokukat pedig sosem találják meg. A nyomozás során minden apró részlet fontos lehet, a rekonstrukció hosszadalmas, s a legtöbbször kiderül, hogy az eltűnt már régóta készült saját eltűnésének megrendezésére, ami a legborzasztóbb az egészben. Elég egy számunkra jelentéktelen mozzanat, ami megváltoztatja az egész világról alkotott elképzeléseiket, s kilépnek onnét.
Tragikus ahogyan széthullanak a családok, s a maradók nem tudnak mit kezdeni a kérdéseikkel, melyekre talán sosem kapnak válaszokat.
A harmadik műsor a patológiáról közvetíti Dr. G. “nyomozásait”, aki azt próbálja kideríteni, vajon mi lehetett a halál oka? Hihetetlen mennyi az olyan haláleset, amelyben látszólag egészséges emberek álmukban elalszanak. Természetesen magát a boncolást nem mutatják, de épp elég a környezet, a slag, s maga a “főszereplő”, aki olyan természetességgel beszél a teendőiről, mintha a sarki boltban vásárolnánk. Persze, el is mondja minden alkalommal, hogy másképp nem lehet kibírni, s az mozgatja, hogy a hozzátartozók megkapják a miértekre a választ, s tovább tudjanak lépni. Itt legalább vannak válaszok, tudományos tények, nem úgy, mint az eltűnéseknél, ennyiben könnyebb.
Koltai Lajos Sorstalansága akárki akármit mond, jó film. Meg tudja szólítani az emberek lelkét, s ez a legfontosabb.
Az Összeomlás (Falling Down) még mindig az egyik legjobb film, amelyet valaha készítettek, s ma még aktuálisabb, mint a forgatása idején.
Egyre jobban rájövök, mekkora zseni is Tarr Béla. Ma például Musil Törless című művének “operai” nyitányával foglalkoztunk, (mérnök volt a szentem, mindent mindig megtervezett előre) s azzal, hogyan működik mindez a filmben. Mivel a Schlöndorff-féle film megszerezhetetlen, az “épp kéznél lévő” Werckmeisterben vizsgáltuk meg. Legnagyobb meglepetésemre, (bár lehet, hogy csak kiváló forma-, és stílusérzékkel megáldott diákok vesznek körül) a film működik. Hatása alá vonja a nézőt előzetes ismeretek nélkül is. Talán a szuggesztív fekete-fehér kockák teszik, talán Víg Mihály zenéje, talán az idő, amelyet az arcok megfigyelésével tölthetünk, (hogy van idő rájuk végre!) talán, hogy van igazi történet, kitalált, logikusan felépített koncepció, igazi karakterek, vagy mindezek együtt – de tény, hogy fura módon egy mai diákot is a hatása alá tud vonni. Őszintén megdöbbentem.
2010 legjobb, Oscar-dijas dokumentumfilmje a legutóbbi gazdasági világválságról nálunk persze nem fog a mozikban menni…pedig szerintem ez az a film, amit mindenkinek látnia kellene. Megnéztük; sokkoló. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy kötelező lenne bevezetni minden középiskolában a pénzügyi és gazdasági ismeretek oktatását.
embedded by Embedded Video
Ahogy beleásom magam Ben Affleck munkásságába, egyre jobban kezdem tisztelni a fickót.
S akkor még nem is mondtam, hogy nagy Tarr Béla-rajongó és a teljes neve: Benjamin Géza Affleck-Boldt.
Három filmet láttam legutóbb: a Fekete hattyút, A provance-i fűszerest és a 127 órát. Három, önmagukban remek alkotást, igazán élvezhető filmeket, nem hagyományos látásmóddal. Tényleg tetszettek, már amennyire ezt a szó klasszikus értelmében alkalmazni lehet ilyen filmekre. Miért van mégis hiányérzetem?!
Az Izek, imák, szerelmek cimű film kb. annyira tudott magával ragadni spirituálisan, hogy még attól a gondolattól is képtelen voltam elvonatkoztatni nézése közben: vajon miből telik egy elkényeztetett, másodvonalbeli irónőnek arra, hogy egy évig a világban utazgasson? Értve ezalatt a négy hónap olaszországi, négy hónap indiai és két hónap bali tartózkodást.
Nagy melléfogás volt a film a maga két óra húsz percével. Többször le akartam állitani, inkább csak a képek miatt néztem végig, bár azok is közhelyesek, ezerszer látottak. Pedig mikor kiválasztottam, biztos voltam abban, hogy fogékony vagyok a mondanivalójára, érdekel a lelki átállitódás, a tanulási folyamat, mellyel a kontroll elengedhetővé válik. Ebből sajnos semmit sem mutatott meg.
Másrészt részemről sosem tartottam Julia Roberts-et hatalmas szinésznőnek, de amit ebben a filmben művel, az minden, csak nem szinjátszás. Ne nézzétek meg, csalódni fogtok.
Tegnap megnéztük egyébként végre a Facebook-filmet, a Social Network-ot. Meglepő volt, teljesen másra számitottam, mást vártam, de tetszett az ál dokumentumfilmszerűsége, a karakterek, no és elsősorban Jesse Eisenberg.
Elhatároztam egyébként, hogy amint lejár a két éves hűségnyilatkozatom a T-mobillal, (december 10-én) eladom az iPhone-t. Teljesen függővé tesz, és nem akarok az lenni. Eladó tehát.
“Nem kerülhetsz el mindig, mindenkit, akivel elcseszted.” – mondja Jesse Eisenberg az Adventureland-ben, s egyetlen pillanat alatt megértettem, miért nem keresem én a múltamat, s miért nem tartok kapcsolatot belőle senkivel sem, miért nem megyek vissza helyekre, ahová tartoztam valaha.
….és igen, 1994 óta, mióta először láttam a zsúfolásig megtelt Hevesy Sándor Filmklubban, nem tudok válaszolni erre az oly könnyűnek és egyszerűnek tűnő kérdésre: Elvis vagy a Beatles?
Van, amikor a televízió visszaadja a hitemet, s betölti önként vállaltan azt a szerepet, melyet a hőskorában is betöltött. Nevezetesen, hogy felhívja valamire a figyelmet, s ezzel együtt megpróbálja jobbá is tenni azt.
“A műsor – többek között – olyan embereknek nyújt kapaszkodót, akiknek vagy az árvíz tette lakhatatlanná otthonukat, vagy gyermekük betegségének kezelése emésztette fel tartalékaikat, de akad olyan is, aki csalók áldozatává vált, így vesztette el házát, és került kilátástalan helyzetbe gyermekeivel együtt. Az ÁlomÉpítők profi csapata megmutatja a nézőknek, hogy ha egy közösség tagjai összefognak a bajban, akkor egész családok sorsát változtathatják meg, visszaadva a lehetőséget és a reményt egy békés, boldog élethez. A tervező csapat kiváló szakemberei azon dolgoznak, hogy olyan otthont teremtsenek a műsorban szereplők számára, amely praktikus, mégis egyedi, megfelel az adott család igényeinek és saját egyéniségüket is tükrözi. A nézők amellett, hogy valós, megható történeteknek lehetnek tanúi, hasznos tippeket kapnak házépítéshez, és különböző trükköket leshetnek el a belső terek kialakításához.” (port.hu)
A ViaSat3 Álomépítők című műsora ez. Egy 12 éve bérszuterénben élő család sok gyerekekkel, melynek falai vastagon belepve penésszel, szülők-gyerekek együtt, kb. negyven négyzetméteren. A gyerekek nagyon tehetségesek, s mindannyian külön szobára vágynak. Közben kapnak az önkormányzattól egy hatvan négyzetméteres, harmadik emeleti Margit körúti lakást, ám semmi pénzük nincs oda beköltözni s átalakítani.
Itt kezdődik a műsor. Az Álomépítők csapata egy hétre elküldi őket nyaralni, teljes ellátással, a lakással pedig csodát művelnek. A hatvanból több mint kilencven négyzetméter lesz, s valóban mindenkinek lesz saját zuga, ahol végre egyedül lehet. Új bútorok érkeznek, telve ruhákkal, a teljes elektronikát beszerelik a lakásba, virágok s ráadásként minden gyerek elnyeri tehetsége méltó jutalmát.
Én végigbőgtem a műsort. Nagy Sándor (Alex) mindig az egyik kedvenc televíziósom volt, tehetsége és karaktere, hangszíne, tiszta beszéde miatt, de ezek után imába foglalom a nevét.
Csak egy dolgot nem értek. Egy ilyen műsor költségvetése óriási. Miért nem vállalják magukra a nagy kereskedelmi televíziók?!
Annak idején a Lost - Eltűntek mindig péntek este ment a tv-ben, s olyankor én sosem voltam otthon. Ha mégis sikerült megnéznem egy-két részt, akkor pedig már nem értettem kik az új szereplők, hogyan kerültek új helyszinekre – elvesztettem a fonalat. Igy letettem arról, hogy kövessem a sorozatot. Pedig érdekelt, mert tele volt utalásokkal, igazi linkhalmazként létezett: olyan volt, mint egy megelevenedett szines posztmodern regény. Nehezen érthető, furcsa, (már-már szürreális a posztmodernsége ellenére vagy épp azzal együtt) idegesitő és igazi kihivást jelentett.
Pedig az alapötlet igen egyszerű: végy mindenféle kultúrkörből származó embert, akik mindannyian “bűnösek” valamiben, nehéz és terhelő a múltjuk, helyezd őket egy szigetra, ahol a megoldatlan lelki problémáikkal szembesülniük kell, s közben még a többiekkel is meg kell találni a közös hangot. Közben működik a csoportdinamika, feltárulnak a motivációs bázisok, s mindezt fűszerezni kell misztikummal.
A nyáron lippi elkezdte nézni. S azóta függő lett. Én továbbra sem birom folyamatosan követni, de már nagyon szeretném tudni mi lesz a vége, lesznek-e ,és ha igen, kik a túlélők, miért pont ők és hogyan dolgozzák fel ezt a traumát/megváltást, amelyet a sziget jelentett. Mert túl sok a filozófus a szigeten…
Van még olyan mozi valahol, ahová fekete-fehér fotókon vannak kitéve a következő heti műsor képei?!
nyertem két mozijegyet az új Stephen Rea-filmre. ha valaki el tud menni szerdán este hétre megnézni a Csepel Plazába, keressen a részletekért.
jikka elvitte, remélem, be is számol majd róla:)
