marlen

Az alattunk üzemelő kifőzde sokáig jó hely volt, rengetegen jártak ide, idős nénik és egyetemisták jöttek a menüért, s a Sziget idején mindig tele volt turistákkal, napi közönsége pedig a környékbeli irodaházak dolgozói voltak. Hosszú-hosszú éveken keresztül igy volt ez. 

Egészen december elsejéig, mikor a tulajdonos eladta. Megtartották a szakácsot, de a kiszolgáló személyzetet nem. Eltűnt a nagy választék, az árakat az egekbe emelték, igy első héten alig volt vendégük. Majd csökkentették, s megjelent a napi menü.

Úgy gondoltam, ma nem főzök, hanem veszek valami finomat. Nagy hiba volt. Fél adag zöldbablevesért (kettő deci), fél adag tarkababfőzelékért (NÉGY evőkanálnyi), plusz egy fasirtért fizettem 1030ft-ot. Rákérdeztem, hogy mennyi lett volna a teljes adag, teljes áron. A hallott 1700 ft-tól majdnem elájultam…

1030 ft-ért már a Zsinagógával szemközti teljesen kulturált, tiszta, hatalmas választékkal biró és nagy kifőzdében is kajálok teljes adagot….

Már értem, hogy miért örültek meg annyira nekem, mikor beléptem a kis étterembe. De, akkor ma el is köszöntem tőle.

A férjem – egyedüli pasiként a pályázók között – megnyert egy karácsonyi süti pályázatot, dédike receptjével. Hihi:)

Huszonnégy órával ezelőtt lefőztem két liter teát, hogy legyen reggel mit innom. Természetesen elfeledkeztem róla, egészen mostanáig. Hihetetlen, de még mindig tűzforró benne a tea, pedig a termosz a nyolcvanas években készült! (ergó kb. 25 éves lehet) 

Vajon hol találnék manapság ilyen minőséget!?

Érdekes egyébként, hogy engem nem hagynak el a tárgyak. Jó, most nem bizsukról beszélek, meg kesztyűkről, hanem cipőkről, táskákról, kabátokról. Egyszerűen nem használódnak el. Hm.

anna eszik (mindenféle zöldséget is) és anna mesél (mindenféle zöldséget). na, valahogy igy kell(ene) ezt csinálni. a stilus mindenekelőtt.

Pöttyös újabban zabagép lett, válogatás nélkül eszik mindent, ami a közelébe kerül. Épp olyan élvezettel csámcsog a főtt krumplin, mint a legjobb minőségű tápon, vagy  issza meg a macskák tejét. Igazi konyhamalac lett belőle.

Mégis vannak olyan kaják, melyeket még nagyobb szeretettel fogyaszt. Ilyenek a sós ropik, kekszecskék, és a ma már emlegetett sós mogyoró. Igy adódhatott, hogy tegnap arra kellett beérkeznem a nappaliba, amint a kutya éppen az asztalon lévő sütisdobozból mancsával kiügyeskedve lopkodja a sós rudat, és sutyiban eszegeti. Ebből – a háta mögött zajló eseményből – persze a férjem semmit sem vett észre. S mig én dühöngtem, hogy a mamám finom sósát ki lehet dobni, s tolvajnak tituláltam az ebet, aki vénségére hülyül meg, ő csak nevetett és “jó helyzetfelismerőnek” nevezte ….

Következetes nevelés, aha….

A héten megkóstoltuk végre a közel öt hónapja érlelt likőrjeimet, és el kell hogy mondjam: igen elégedett lehetek velük, kiváló karácsonyi ajándékok lesznek szép üvegekben, feldíszítve, hozzá illő finom citromos-gyömbéres-mákos kekszekkel és egyéb apróságokkal. 

A narancslikőr szerintem sokkal finomabb lett, mint a zölddió. Illetve ez így nem igaz, más jellegű. A narancs vadabb, minden kortynál más-más íz a domináns, egymás után jelenik meg benne a fahéj, a szegfűszeg, a szegfűbors, a narancs, majd végül a sok-sok méz selymessége. 

A zölddió nem ennyire tömény, sokkal inkább olyan, mint egy korty hűs víz nyáron. Nagyon tiszta, nagyon hűvös íz. Az illata sem csap azonnal fejbe, viszont csalafintább, mint a narancs, mert minden könnyűsége alatt ott lapul szenvedélyessége. Ne felejtsük el, hogy azért az alapjuk mégiscsak  vodka és 55 fokos gyümölcspálinka – s ha lassan is, de biztosan célba érnek mindketten! 

Mától nezsi is gasztroblogger lett. Hogy merem majd ezek után szidni őket?

Pénteken vendégünk volt gasztrogyerek, aki már nem is gyerek, hanem egy nagyon normális, szive-esze helyén lévő poénos lány, most épp Hollandiából. Megtudtam tőle, hogy játszott zenekarban, ő letesztelte lippi gitárját, kicseréltük bizsujainkat, s én keseregtem egy sort azon, hogy a  kiküldött 56 darab admin ellenére kb. négyen használjuk az oldalt, s az istennek sem akar beindulni…Ők ketten lippivel optimistán állnak hozzá, kb. egy évre saccolják a felfutását. Én ebben nem bizom, hiszen ha ez a hihetetlen lehetőség – ingyen, minimális időt ráforditva –  elsőre nem mozgatta meg a társaságot, akkor később sem fogja. 

Jó volt találkozni végre vele! 
Szombaton reggel Pöttyöst vittük el végre kozmetikushoz, s közben mi kilátogattunk a pestszentlőrinci piacra, mely mindkettőnket elbűvölt. Egyáltalán nem olcsóbb, mint a Fővám téri, de minden kapható, még bazársor is van, s az eladók nagyon kedvesek. Gyönyörű erdei gombákat vettünk, s ezt a fürt szőlőt is, melynek súlya közel kettő és fél kiló, hosszúsága pedig kb. 45 cm:

Mivel idén szinte egyetlen fürt sem termett szüleimnél az esős időjárás következtében elterjedt peronoszpóra-fertőzés miatt – ez hatalmas kivétel!

Délutánra már lippi járni sem birt, igy alig várjuk, hogy holnap délután legyen, s mehessen a manuálterapeautához. 

Először volt a Kövér Kacsa, melyet a világ egyik legjobb éttermeként tartanak számon. Aztán jött egy őrült fazon, aki első látásra borzalmakat hozott létre, egyszer például egy középkori receptet újragondolva, mindenféle ehető állatból csinált egy újat. Aztán hallottam valahol a nevet, mely nagyon jól csengett, azonnal arra gondoltam, milyen jó irói álnév lehetne: Heston Blumenthal.

Étterem, műsor, személy, név. Végül csak összeállt, hogy ez mind Heston Blumenthal. S a molekuláris gasztronómia. 

Mindez arról jutott eszembe, hogy a legújabb Digitális Fotó újságban a Kövér Kacsa étterem receptjei szerepelnek képi formában. Dominic Davies készitette őket, s szerényen csak annyit tüntetett fel a weboldalán, hogy “ételfotók”.  Nézzétek meg ezeket a képeket, s aztán felejtsetek el mindent, amit valaha az ételfotózásról gondoltatok!

http://www.dominicdavies.com/fat_duck_cookbook.htm

Csodálatosak, mindegyik önálló műalkotás, tökéletes kompozició, újszerűség – ezek nem is fotók, hanem egy mérnök preciz, pontosan szerkesztett remekművei.

Egyébként Davies azt is elárulta, hogy a Kövér Kacsába bárki foglalhat asztalt, s ekkor Heston Blumenthal postán ajándékcsomagot küld, melyben apró flakonok, cukorkák és sütemények szerepelnek, hiszen azt szeretné, hogy a hozzá érkező vendég úgy érezze magát, mint Alice Csodaországban, vagyis veszitse el minden kapcsolatát a valósággal. 

Kipróbáljuk?:)

miért nincs egy olyan honlap, ahol az összes bp-i uszoda/strand elérhetősége, árai, szolgáltatásai össze lenne szedve? minden elavult, ami fenn van, kb. 15 honlapon, egy csomó megszűnt belőle, másik része a nyilvánosság számára nem látogatható stb. miért nem lehet külön úszójegyet váltani, amely kb. másfél óráig lenne érvényes? vagy ha van ilyen, miért kerül majdnem annyiba, mint az egész napos? miért kell aquafitness órára megvennem az uszodai belépőt is, mikor csak egy nm-t használok egy óráig kb.? miért nem fogadják el az üdülési csekket ilyenre?

tényleg fürdőváros vagyunk, csak épp nem tudja földi halandó igénybe venni a szolgáltatásokat….

Kb. 700-800 ft-ból sütöttem négy hatalmas pizzát. Kelesztéssel, sütéssel együtt volt annyi idő, amennyi alatt a futár ideér. Most nem kicsi lelkiismeret-furdalással gondolok az iróasztalfiókban lapuló rengeteg pizzakuponra. Gáz.

Harmadik napja nem voltam  sehol, csak sétálni. Ez alatt nyertem például  két mozijegyet, kb. 30 termékmintát ( mindenféle apróságot, de van ezek között nagyobb is, pl. Pöttyösnek szőrmével bélelt tigriscsikos hálózsákot)  30%-os üdülési kedvezményt wellness szállodákban, ingeket. Tegnap még a nigériai Uyo Egyetem honlapján is jártam a helyes válaszért.

Érdemes itthonról elmennem?!

Igazából csupán egy jó lecsónak indult az egész, hiszen idén még úgysem ettünk. Unalmasnak tűnt, igy tettem bele cukkinit, ekkor már nagyon jól nézett ki, finom volt, viszont hatalmas adag lett belőle, valamit ki kellett találni. Nosza, legyen belőle tiszai pityókás ponty! Hamis. Mert ugyanis a mélyhűtőben csak tőkehalfilé volt, bort nem lehetett beletenni, mert lippinek még vezetni kellett. Tudom, elillan főzés közben, de nem kockáztatok, elég volt már a túlélésből és a háló nélküli repülésből. Megvajaztam hát egy jénait, belesimitottam a lecsót, rápakoltam a halszeleteket, a tetejére gombákat, majd az egészet leöntöttem négy deci húslevesből (kocka), egy kiskanálnyi mustárból, babérlevélből és kakukkfűből készült lével, majd egy óráig sütöttem. Ekkor kivettem, hozzákavartam még két kanál vajat, majd Moni stircelt krumplijával köritettem. Se ponty, se bor, se Tisza! De azért isteni könnyű, látványos és finom nyári étel lett belőle.

Amit a gasztrobloggerek naponta produkálnak, az egy kisebb, családi kifőzdének is becsületére válna. De, hogyhogy nem hiznak el? Vagy nem esznek a saját főztjükből?!

Sóskakrémleves, patisszon fasírt, tzatziki-saláta, főtt kukorica. Azért jóból is megárt a sok.

De, legalább feldolgoztam az otthonról hozott finom zöldségeket.

Nincs fagyigépem, igy csak egyszerűen összeállitható fagyikat/sorbeteket/parfékat vállalok be. Mindent összeturmixolok és mehet be a fagyasztóba pár órára. Az alábbi fagyi – szerintem – akkor a legjobb, mikor még nem fagyott meg teljesen, csak a teteje, amelyet betörve alant ott a hófehér, még iható gyönyörűség. Valóban hűsit, de a magokat ki kell szedni belőle. (Én mindig elfelejtem:)

o,5 liter natúr joghurt, 2dl habtejszin, 2 nagy citrom és 2 lime héja lereszelve, majd maguk a gyümölcsök is kifacsarva, 2-3 evőkanál porcukor, 20 db mentalevél 

Legközelebb levendulafagyit készitek. Egyébként már készülök a karácsonyra, holnap levendulás cukrot fogok gyártani, hozzá illő levendulás receptkönyvvel:)

Ma az utcán kezembe nyomták az egyik vega kajálda reklámfecnijét, mely szerint náluk “karmamentes” ételek kaphatók. 

Azért ezen nehezen fogom magam túltenni.

Önkinzás a Csiszár-féle Olasz melót nézni: az ember lánya azonnal pakolna, és indulna Olaszországba. Enni és főzni. Élni. Camparit kortyolgatni a tengerparton. Gombát gyűjteni a mezőn. Háromkilós, grillezett rozmaringgal ecsetelt fiorentina bélszint sütni  a kis falu főutcáján. Mindegy, bármit, csak ne itt, hanem ott. 

Az alapötlet egészen egyszerű: “végigrohannak” Itálián, hiszem Sandro elnyerte az Arany Disznó-dijat, amelyet egy ünnepségen kell átvenni,  s ahol útjuk során megállnak, megfőzik a helyi specialitásokat. Egyikük valóban tud, másikuk pedig “meg akar tanulni olaszul főzni”. Ennyi. Épp ettől szép. Mert végülis nem tudjuk meg hogyan kell “olaszul” főzni, de rengeteg minden mást igen.  Hiszen ez nem főzőműsor, hanem “kulináris roadshow”!

Az Olasz meló egészen kiváló lett. Kellőképpen laza, Csiszár régi, imádnivaló Apukám világát idézi, jók a poénok. Szép a látvány, az operatőri munka magyar viszonylatban gyönyörű, Sandronak pedig egyszerűen jól áll a főzés, olyan szenvedéllyel teszi. Még a legújabb divatú Gucci bőrdzsekit is feláldozza, ha pár különleges gomba megmentéséről van szó.

Közben pedig szólnak az olasz slágerek, süt a nap, és mindig lecsúszik pár pohár bor. Igazi piknik,  dolce vita a műsor, imádom!

Csak önkinzás nézni:)

Azt a felfedezést tettem minap, hogy a gasztrobloggerek egyike sem dolgozik a szó hagyományos értelmében vett munkahelyen, nem kell reggelente rohanniuk, és általában a férj vállalja a pénzkeresés oroszlánrészét. Tényleg hatalmas irigységgel olvastam azon soraikat, melyben arról értekeznek, milyen kellemes a piacon délelőttönként beszélgetni, meginni egy-egy kávét hasonszőrű “kolléganőjükkel”, vagy megfőzni egy új,  még ismeretlen ételt egy francia szakácskönyvből. 

Irigyekedem, mikor nem értem miről irnak, és sajnálom, hogy nem vagyok eléggé művelt a szakkifejezésekhez  - de, törekszem. 

Mindezeket összevetve: sosem leszek gasztroblogger.

Kecskeméten járva feltűnő, hogy milyen szép lett a város az utóbbi időben. Régebben évente egyszer biztosan megfordultam benne, majd kimaradt pár év, s most annál  nagyobb volt a döbbenet a megújulás láttán.  Minden épület gyönyörűen felújitva, az utcán sehol sincs szemét, az emberek kedvesek és segitőkészek – egyszerűen le voltam nyűgözve. Jártunk egy belvárosi sétán,  kedvenc budirózsaszin kávéház és cukrászdámban mulattuk az időt, rózsaszin mini mignonokkal és Urak tortájával, órákat töltöttünk el a csodálatos Czifra-palotában, ahol végre szembetaláltam magam (a blogon is látható) Faragó-féle Tungsram-plakát eredetijével, gyönyörű festményeket láttunk a Kecskeméti Képtárban, majd az Óramúzeumot látogattuk meg. 

Végezetül a Csalánosi Csárdában ebédeltünk, ahol akkora adagokat szolgálnak fel, melyből három ember jóllakhat.

Szecessziós Kecskemét, engem meggyőztél.

Feledni a péntek estét, és megünnepelni végre a férjem névnapját mentünk a Leányfaluban található Határcsárda nevű hal-és vadcsárdába – s nem csalódtunk.  Régi, szépen rendbehozott, tiszta épület, fehér és zöld szinekkel, horgolt függönyökkel, hatalmas belsővel, melyet szemöldökgerendák és fa csillárok tagolnak. Az ablakon kitekintve a Duna, szemben a szigetmonostori komp. 

Cimbalmos és hegedűs szolgáltat élőzenét, mely egyáltalán nem zavaró, miközben a halászlére várakozva házi bodzaszörpöt iszogatunk. Az ételek  mennyeik:  a halászlé tűzforró, nem csipős (pedig én imádom a csipőset), a májgaluska finoman fűszerezett, az őzpörkölt omlós, a camemberttel és körtével töltött rántott szarvas pedig inycsiklandozó, a tejfölös uborka egészen kiváló.

Hatalmas adagok, normális áron, kedves pincérnő, majd utána egy kellemes séta a zöldben, a Dunaparton – s visszanyerem hitem a magyar gasztronómiában.

(a fotók kicsit torzak, megnyúltak, nem volt kedvem már vágni)

Az Oktogonon lévő Friday’s-nál undoritóbb helyen még nem jártam. Üvöltő zene, pincérnő, aki végigjárja a shake-et iszogató fiatal párokat, hogy nem akarnak-e mégis vacsorát rendelni, a választás lehetőségét meg sem adó 3-4 ezer forintos árak, borzalmas leves – a világ legsznobabb helye. Először jártam benne, de utoljára is – taszitó az egész.

Sose higgyetek a mindentudó recepteknek, hazudnak mind – csak a lényeget nem mondják el!  Az apró, pici részleteket, melyek leegyszerűsitik a dolgokat. Mindegyik ködösit, boszorkányságnak állitva a legegyszerűbbet, már-már költészetté lényegitve, cukormázzal bevonva az egyszerű kémiai folyamatokat. Szóval, ha ott a recept, csináljátok meg! Ha hiányzik valami, ne féljetek körülnézni a spájzban és pótolni, helyettesiteni valamivel! Ha ahhoz van kedvetek, tegyetek hozzá a recepthez  - bármi jó kisülhet belőle! (most szó szerint értve:)

Én például lazán belenyomtam a kenyérsütő tönkölybúza-lisztet az almás csokoládétortába, mikor elfogyott a finomliszt. Volt itthon rengeteg 70%-os csokoládé, az eredeti recept tiltása ellenére belereszeltem másfél táblát. Nem mondom, rettenenetesen megijedtem, mikor a lakás gomolygott a füsttől, de józan ésszel tudtam, hogy nincs semmi baj, csak túl sokáig sült a csoki. Féltem, hogy teljesen megkeseredett, de csak finomabb lett – mind a két torta az utolsó morzsáig elfogyott. Ma már újat kellett sütni. De, most már örömmel és boldogan sütök, elmúlt belőlem a méricskélés láza, a cukrászboltokban található sütiknek megfelelés vágya.

Eltelt egy év, ismét itt van a medvehagyma-szezon. Mennyire vártam már!:) 

Egy jó Margarita helyett én zöldbúzafű koktélt iszom. Istenem, ennél nem lehet lejjebb.

Bár, nálunk még nincsenek Michelin-csillagos éttermek (ennek állítólagos oka a megfelelő alapanyag hiánya, igen, nem megfelelő még a makói hagyma sem például), azért az étteremkritika szép fejlődésnek indult a Népszabadság Wittman-fiúinak úttörő kezdeményezése óta. Olyannnyira, hogy egy ideje van már nekünk diningguide-nk is, amely épp tegnap adta át díjait.

Kiderült, hogy Magyarország legjobb étterme 2009-ben a Costes volt. Az első tízbe jutott éttermek listáját nézegetve, mely egyébként korrekt, közel arányosan szerepelnek benne   fővárosiak  és vidékiek, van közöttük bisztró és vidéki főúri kúriából átalakított luxusétterem egyaránt, azért elszomorodtam. A tízből kb. ötről hallottam, talán olvastam is róluk – de, egyikben sem jártam még. Erős a gyanúm, hogy az emberek nagy többsége így van ezzel.

Kerestem, hogy milyen alapon hasonlították őket össze, de egyedül a három fogás átlagára kategóriát találtam, mely 3000 ezer forintnál kezdődik, és általában 10-15 ezer forint között mozog. Általában nemzetközi konyhát vivők szerepelnek rajta, az Arany Kaviár emiatt is kilóg a sorból. De, más miatt is. Bár van az Arany  Kaviárban tízezerért is menü, de ha az ember belemelegszik a kaviárok kóstolgatásába, akkor ennek ötszörösét is ott lehet hagyni.

Ha máshol jelenik meg ez a lista, azonnal felkapottá válnak ezek a helyek, s hónapokig nem lehet asztalt foglalni. Abban biztos vagyok, hogy nálunk ez nem így van. Pedig engem érdekelnének.  L’oreal, azt mondom.

Minden hétfőn gyomorfájás a rántott (félig nyers) zellertől. Szétfőtt tészták, előző napi ételből megmaradt és másnap daráltként megjelenő hús, mindig és kizárólagosan sertéshús, tömény édes főzelékek, geil sütemények gyümölcs helyett, csak sárgarépából álló levesek vagy egy pohár cukros gyümölcslé, fehér kenyér mindenhez, a legolcsóbb ketchuppal nyakon öntött hamis makarónik, porból készült krumplipürék, zsírban tocsogó rakott kelkáposzták, olcsó,  állatkonzervbe való sonkák. Ez a jelen a közétkeztetésben, s az én tapasztalataim.

Saját konyhakert, melyet mi műveltünk, ősszel alma-és szőlőszüret, krumpliföldön az akkor még működő téesz burgonyájának betakarítása (az egyik volt a három közül, ahol speciális hosszú krumplit termesztettek a Meki számára, a közelben lévő termálvíz miatt) szülői hozzájárulások, saját konyha, ahol bármikor kérhettünk repetát, mindig jutott.

Télidőben disznóvágás, nyáron befőtteltevés, savanyúság- és uborkakészítés. Sosem volt ismeretlen íz, a szülők meg is verték volna a konyhásokat, ha rossz, egészségtelen kajákat főztek volna. A fejlődésben lévő kamasz számára is kellő adag, finom íz, olyannyira, hogy még később is sokáig onnan hozattuk az ebédet. Ez a múlt, a gyerekkor és általános iskola világa,s  az én tapasztalataim szintén.

Egyszer éreztem csak felnőttként hasonlót, az Államigazgatási Főiskola menzáján, ahol csodálatos ételeket készítettek, nagyon jó áron.

Vissza a középiskolai menzákhoz!

A furcsa az, hogy az Európai Parlament menzáját is ugyanaz a cég működteti, amelyet minden diák, tanár szid azért a moslékért, amelyet naponta felszolgálnak itthon. Csak összehasonlításul!

2005-ben az EP-ben egy négyfogásos ebéd – melyet jó néhány magát luxusnak kikiáltó magyar étterem megirigyelhetne – került négy euróba. Ebben volt előétel, leves, tengeri herkentyűk, desszert és automatikusan járó ásványvíz. Az utcán kapható belgiumi specialitás a kétszer sütött krumpliból egy adag került hat euróba.

Tudom, hogy az EP képviselők nyomott áron kapnak mindent, ezzel nem is foglalkozom. Azzal inkább, hogy ha ott lehet minőséget produkálni, nálunk miért nem?  Mikor lesz egészséges, finom és elég az ebéd a középiskolákban?

Mindez pedig erről a videóról jutott eszembe. Külön felhívnám a figyelmet arra a bajuszos figurára, aki oly bőszen hajtogatja, hogy “őket nagymamák, anyukák ostromolják a receptekért, hogy a gyerekük/kisunokájuk számára is olyan finomat tudjanak főzni otthon, mint amit a menzán kaptak ebédre”…

Ha belegondolok, hogy leendő gyermekünk ilyen emberek által főzött ételeket fog majd enni esetleg, már most rosszul vagyok …

Tegnap bizonyossá vált,  -  miközben a doki szteroid injekciót adott be Pöttyösnek, aki már véresre marta magát – hogy kutyánk elérkezett abba a korba, mikor a westie-k betegségei megjelennek. Sajnos, innentől drasztikus tisztító-és fogyókúra jön, vége a napi háromszori kis adagos étkezésnek, a nasikáknak, a virslikéknek és a nagy kedvenc mogyorónak!
Szegény kutya, nem irigylem!