marlen

Kész a szépséges fenyőszirup! 

Ma a piacon megszólított egy kupac csicsóka, s ha már így beszédbe elegyedtünk, haza is jött velünk. Életemben először ettem, ízre kicsit édesebb, mint a krumpli, s biztosan fogunk még venni, nagyon ízlett. Hogy miért ilyen fontos közlendő ez? Hosszas előtörténete van, posztmodern, de tényleg. 

Ja, a fenyőmagos-mandula fagyi gombóca is bejövős, amivel szintén ma ismerkedtem meg, de róla nincs történet. 

 Posztmodern csicsóka

 - melyben heroikus küzdelmekről esik szó, arról, hogyan küzdötte le a szerző önnön kicsinységét azért, hogy eljuthasson az írás végére a nagymamájától kezdve, a csicsókán keresztül a reformtáplálkozásig- 

Nagymamám anélkül halt meg, hogy tudta volna: az a növény, mely ellen oly bőszen hadakozik minden kérésem, könyörgésem ellenére – az a csicsóka. Vice versája ennek, hogy az a növény, melyet oly bőszen védek, amelyikért könyörgök az ő minden kapálási, irtási akciója ellenére – az a csicsóka. Furcsa, hogy évtizedek teltek el egy olyan harcban, melynek még az ellenfelét sem ismertük igazán.

(Az író most szövi bele burkoltan az erkölcsi mondanivalót írásába, mely szerint ilyenek vagyunk mi emberek: egy ismeretlen, ám szép eszméért, szerelemért mindent eldobunk, szembeszegülünk bárkivel, miközben a másik oldalon szintén ismeretlen, általunk teremtett szörnyekkel hadakozunk, saját vérmérsékletünknek megfelelően. – A szerk.) (Ebből következik, hogy a nagyi nem volt heves vérmérsékletű, ő a csicsókával is beérte. - az író.)

Eközben a csicsóka élt és virult az udvarban, mint Marci Hevesen. Kedvelte az üde, nyirkos talajt, a nagymama időnként kikapálta, így – valami kompromisszumféleképpen – egy idő után hátrakerült a kacsaúsztató partjára. Helyes, kis, stramm medence volt ez, eredetileg az írónak készült még gyerekkorában, medence lett volna, vízinövényekkel – de, aztán félresiklott a terv. Mint mindig.

Közben változtak az idők, – tudom, Kriszta esküvőjével kezdődött, aki minden sírás-rívás ellenére sem volt hajlandó lebeszélni magát arról, hogy ne a határban szedett napraforgócsokorral vonuljon be, s előtte ne végezzen menyasszonyi ruhában ejtőernyős ugrást, hogy még az Észak is teljes oldalterjedelemben számolhasson be róla – s a napraforgó divatba jött. Már lehetett kapni virágosnál, a szerencsésebbje a határból lopta a többiektől – de, megkerülhetetlen tényezővé vált. Napsárga volt, szép virágú, s augusztus végéig elvirágzott.

Azonban szeptemberben már hiány mutatkozott a virágból, s ekkor a poszt írójának figyelme a hátsó udvarban virító hatalmas bokrok felé fordult, amelyek gyönyörű virágokat hoztak, pont ilyeneket, mint ez itt:Nagyszerű napraforgó-pótlék lett belőle, s idővel visszakerültek az első kertbe, a Lugasba, hogy a kéretlen szemek elől eltakarják a családot. Ma is ott virulnak, s ezen a ponton a történet szála véget is érhetett volna.

Csakhogy. Sok évvel később a poszt szerzője megpillantotta a TV-ben ezt a virágot, melyet egy általa csak a népmesékből ismert néven emlegettek a riportalanyok, annak gyógyhatásait magasztalva. S ekkor megvilágosodott a szerző! Összeállt neki a kép, hogy a a Nagy Harc növénye, a “boldogan éltek, amig csicsókát ehettek” – típusú mesék haszonnövénye, s a reformtáplálkozás hívei által isteni csodaként emlegetett, mindig is ott virult a kertjükben!  S egyből el is szomorodott, hogy ezt a nagyija már nem élhette meg.

 ”és most viszi!”

Az előbb megszólalt az egyik tévéadón Black Wonderful Life című száma. Azt hiszem, ehhez a számhoz nekem már mindörökre hozzákötődik a rántott brokkoli íze, melyet a miskolci Rétes-Kék Kávéház elődjében eszegettem, bámulva az utcán sétáló embereket. 

Azt hiszem, ha kell pont, ahol először éreztem azt, hogy meg kell ragadni a pillanatot, s valamiképpen dokumentálni – az volt az. Egy igazi hétköznapi horizont-összeolvadás, egy banális gesamkunstwerk. 

http://boldogkukta.blogspot.com/2012/03/chanel-macaron-macaronrol-feketen.html

Mivel sosem kellett tojást vennem, nem is voltam tisztában az árakkal. Volt rá okom, mamám nevelget tyúkokat, mindig hoztam tőle, s azzal elvoltam két hónapig. Most azonban, hogy ennyire drága a benzin, sokkal ritkábban jutok haza, és így muszáj vásárolnom, ha enni vagy épp sütni akarok. Mellbevágó volt már a 40 forintos ár is, majd az 52 ft-os is, most épp 56 ft-ba kerül, de a Húsvétra jósolt hatvan fölötti ár már majdnem a horror kategória.

Sosem gondoltam volna, hogy megérem azt, mikor már luxusnak számít majd egy egyszerű, hétvégi rántotta is. 

Mikor megkérdeztem tőle, hogyan csinálja, nem kertelt. Egyenesen a szemembe mondta, én pedig megdöbbentem a válaszon.

Felkészültem a kioktatásra, a megdicsérésre, mely mégis úgy hangzik, mintha beszólogatna, a tuti módszerekre. Becsülöm benne az őszinteséget, mert csinálhatta volna azt is, mint az állandó fogyókúrázó és vécékben hányó ismerőseim, akik ráadásul genetikusan soványak, mint az agarak, s épp a szépen megterített, ünnepi asztalnál kezdenek el nyavalyogni, lehetőleg egy tőlük sokkal testesebb, vastagabb, netán kövér nő jelenlétében, hogy “jaj, már megint híztam két kilót, holnaptól ismét kezdhetek fogyózni!”

Nem tudom, hogy ezekben a pillanatokban az ételtől megy el örökre a kedvem, vagy épp a villát szúrnám a rinyálók kezébe, vagy simán csak kifutnék a világból szégyenemben…

Megkérdeztem hát tőle, hogy csinálja, s ezt felelte, egyetlen másodperc habozás nélkül: “Utálok enni. Illetve utálom az időt erre pazarolni.A gyerekeimnek sem főztem soha. “

Ennyi. S már rohant is tovább, én pedig  sokáig bámultam utána. Utólag örülök annak, hogy nem kellett reagálnom semmit a fentebbi pár mondatra. 

Azt viszont sajnálom, hogy megint lemaradtam egy tuti módszerről. 

Farsangi időszak van még, kár, hogy eltűnt ez is az életünkből, a nagy bálok, vigasságok, szép ruhák kora lejárt,  pedig fényt és örömet hozhatnának a sötét téli időszakba. De, kikopott ez is az életünkből, csak a tradicionális farsangi étek, a fánk maradt meg. Sajnos, nem tudok készíteni sem szalagosat, sem képviselőt, sem pedig mamám-féle csörögét, pedig az valami csoda az általa készített baracklekvárral! Részemről a farsang megünneplése idén két fánk elfogyasztására korlátozódott, s jövő szerdán már Hamvazószerda, vége a farsangi időszaknak, kezdődik a böjt, a Húsvétra készülés. De jó lenne, ha egyszer végigtudnám csinálni azt a negyven napos felkészülést! Testileg-lelkileg felfrissülnék, megújulnék.

Mondjuk úgy nehéz, hogy épp tegnap fizettem elő ebédszállításra. De, lelkileg talán lehet készülni.

Ideje lenne elfelejteni azt, hogy egy recept minimum csak négy személyre szólhat. Sajnos, a férj, feleség és két gyerek klasszikus családmodellnek betett az idő és a gazdaság.

Olyan recepteket keresek, melyeket kb. fél óra alatt el lehet készíteni,  (egyik napról a másikra, délután, munkából hazatérve) nem állnak sok összetevőből, és olcsók. Nem kell sok, maximum hét-nyolc, amit két hét alatt lehet variálni. 
Kérlek, ha ismertek ilyet, osszátok meg velem!  

Új szokásokat kezdek felvenni. A kávét immár csak sok tejjel felgőzölve tudom meginni, és minden nap friss kenyeret, vagy más péksüteményt veszek. Mondjuk itt könnyű, ötven méteren belül három pékség, plusz egy Spar vár, napi kétszeri friss áru szállítással. Paradicsomos sprotnit is eszem, melyet utoljára egyetemi év alatt, mikor kollégista voltam. Péntekenként a Helene és a fiúk soron következő része alatt rendszeresen, a 18.45-ös vonat hazaindulása előtt. Jó volt. Mondtam már, hogy a koliszobában minden éjjel bekapcsolva hagytuk a Duna TV-t, melyen ekkoriban éjjel egy akvárium ment?

Még az is eszembe jutott, hogy a férfiak előszeretettel készítenek olyan kaját, amelyben parizer, tojás és sajt van. 

A férjem szavai, az ő listája: “Fenyőfa kész. Halászlé kész. Pulyka kész. Palacsintatorta kész. Ajándékok kész. Kis pihi délután kész. Karácsony szenteste : mission completed. Minden kedves és nem kedves ismerősömnek Boldog Karácsonyt Kívanok!”

…én annyit tennék még hozzá ehhez, hogy mindemellett én még sütöttem pizzát is, mely pezsgővel fogyasztva egészen különös hangulatot ad a halászlétől, pulykától, mézeskalácstól zsongó karácsonynak:) azt hiszem, hagyományt teremtek ebből:)

Tegnap valahogyan szóba került gyermekkorunk nagy találmánya, a zsirban kisütött, túróval töltött zsömle. Bizony, minden szombaton nagy örömmel vártam ezt, szinte a hétvégéket jelezte ez a sütemény. S erről eszembe jutott a Miskolc főutcáján valaha létezett Flamand pékség, ahová a bulik után, hajnalban, mindig betértünk, hogy az első sütésből vásároljunk ökörszemet. 

Oly annyira elfogott a vágyakozás utána, hogy ma vettem is. Remélem, nem fogok csalódni benne. Fránya nosztalgia!

Jó dolog a reformétrend, de vannak dolgok, amelyeket lehetetlen helyettesíteni. Például sose készítsetek teljes kiőrlésű rozslisztből kenyérlángost, mert nem finom. Ehető, de nem az igazi.

Vannak dolgok, melyekről mindig ugyanazok az emlékek jutnak az eszembe. Ilyen például a dinnye, s vele együtt a lovaskocsin érkező cigányok, akik hosszan elnyújtott “Diiiiinnnnyyeeeeeeeeeeee!” – kiáltással adták a falusiak tudtára a megfellebbezhetetlen tényt, nevezetesen azt, hogy ha tetszik, ha nem, innen kezdve körülbelül egy hónapig csak övék a terep. Naná, hogy tetszett. Napokig elvoltam dinnyén, és szent borzadással néztem nagymamámat például, vagy a szomszéd Évikét, aki kenyeret evett hozzá. Néha megkeseredik az emlék, ha a másik szomszédlányra gondolok, akit akárhogyan is táplálgattunk, mindig lopott a dinnyéből – melyet én kinn állva a konyhaablak üvegében láttam- de, sosem szóltam senkinek se róla, helyette is szégyellve magamat. 

A jó idők igazából csak Lőrinc napja után jöttek el, mikor ő belepisilt a dinnyékbe,  a dinnyeföldek pedig “felszabadultak” ettől a kis akciótól. (Nagyon mókásnak tűnik ez így, pedig sokáig nem mertem enni belőle miután ezt hallottam, mondván azért ilyen dinnyét már csak nem eszem meg…) Azért jó idő, mert innen kezdve rendkívül olcsó lett a dinnye, ingyen lehetett gyűjtögetni a földeken, ember és állat egyszerre habzsolta azt.

Mostanában alig eszem dinnyét, a bolti már nem vonz annyira. S, hogy miről jutott mindez eszembe? Az előbb az egyik katalógusban láttam igazi mázas, kézzel készített cserépedényeket, s azonnal bevillantak róla nyulak. A nyulak, amelyeket évekig tartottunk francia exportra. Amikor felszámolni kívántuk a nyúlkolóniát, úgy döntöttünk, hogy legalább egyszer kóstoljuk már meg mi is, hogy mit szeretnek annyira rajtuk a franciák. Leöltük hát őket, megnyúztuk, s  pörköltnek elkészítettük. Nem volt jó, s nem is mázas cserépedényben készült, mégis annyiszor láttam már, hogy ebben főzik, hogy képtelen vagyok nem elvonatkoztatni tőle. Mindenesetre azóta sem ettem nyulat, pedig mostanában ismét nagyon menő.

Egyébként nem megy a fejembe, hogyan lehet az, hogy  a gasztroblogok versenyében a nagy látogatottságú, óriási oldalletöltéseket produkáló, öt-hatezer követővel rendelkező site-ok mindösszesen harminc-negyven szavazatot kaptak? S azt sem értem, hogyan lehet egy olcsó recepteket gyűjtő oldal a közönségnyertes, amelynek semmi köze ahhoz, amit úgy hivunk: blog? Továbbra sem megy a fejembe, hogyan lehet az, hogy marketingvezérelt, rengeteg pénzzel, tőkével ellátott blogok együtt indulhatnak teljesen amatőr, mezei szerzőkkel? 

Lehetne még folytatni a kérdések sorát….de minek?! A lényeg, hogy a szakmai zsüri igyekezett kiköszörülni a közönségszavazáson esett csorbát, én pedig  - hogy témánál maradjunk – megkóstoltam végre a répatortát, melytől mindig elriasztott a neve, s a menzai hitvány sárgarépa levesek rettentő emléke. Rajongója nem leszek, az biztos, de rémes sem volt.

Hadd gratuláljak az itt oly sokszor kommentelő gasztrogyereknek, ugyanis a Goldenblog 2011 szakmai zsűrije szerint ő Magyarország egyik legjobb gasztrobloggere, aki benne van a Top 10-ben!:):)

Akármennyire imádom a piacokat, nem szabad nekem odamenni. Messziről lerí rólam, hogy az a típus vagyok, akire a rafkós nagymamák rásózzák még a tavalyelőtti mogyorójukat is. 

Nyaralásunk alatt, Vácott, a főtéren egy magát olasznak nevező vendéglőben ebédeltünk. Finom volt az étel, rendes éttermi áron, ám amikor a számlát megkaptuk, jött a megdöbbenés. A kétszer két deci gyömbérért és ugyanannyi ásványvízért háromezer ft-ot fizettünk. Ez volt az a pillanat, amikor kijelentettem, hogy nem megyek étterembe soha többé, nem szeretnék részese lenni a lehúzós-játéknak, amennyiből ott megebédeltünk, a Vapiano-ban vagy a TG-ben is megvacsorázom, s akkor már igazi olasz kaját eszem.

Ezt tegnap visszavontam, mikor a férjem kijelentette, hogy ő “normális kaját akar enni.” Előbb vérig sértődtem, majd bedobtam a google-be, hogy “kockás abroszos hegyi családi étterem Pomáz után”, ahol egyszer finomat  ettem olcsón, de nem dobott ki semmit a gép. Aztán a férjem keresett rá, s a fentebbi keresésből lett egy szigetszentmártoni csárda, a Duna parton. 

Kellemes hely, nem volt csalódás, bár sokat vártunk az ételre, de a Duna mindent feledtet. Csak azt nem tudom, miért vagyok sokszor az  éttermi látogatás után két napig beteg? :S 

Bár, nekem legjobban az itthoni kaja ízlik, az is biztos.

Ma reggelre bekrepált a kávéfőző, ezért az egyik pékségből, termoszban hoztam haza kávét. Tejszínhabot, vanília fagyit csak a harmadik boltban kaptam, cirka másfél órát keringtem a városban, hazaérve facsarni lehetett volna a ruhámból a vizet. 

Én is tudom, hogy mikorra kell jegeskávét ígérni a vendégnek. 

A kifőzde kirakatában meglátott “sertés rizottó” felirat már csak hab volt az egészen.

Kata játékra hívott: “Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, sütijeit blogunkon! Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van. Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékra!”

1. Szilvalekvár. Nagymamám által főzve, üstben, hosszú órákon át, mígnem este kilenc felé eloltotta a tüzet. A lekvár sötét volt, kicsit kemény, olyannyira, hogy cseppentéskor megdermedt. Egyaránt használható volt vajas kenyérre kenve, és lekváros buktába töltve.

2- Apropó, lekváros bukta. És túrós táska, valamint fahéjas-csokis csiga. Ők hárman, mindig egyszerre sültek. 

3. Túróval töltött zsemle, olajban sütve. Ma már képtelen lennék megenni, de  a szombat reggeleket régen mindig bearanyozta. 

4. Májkrémes kenyér. Imádtam. S körülbelül húsz éve nem is ettem, nem bírnám lenyelni. 

5. Tejfölös kenyér. Péntek délután négykor hozták utoljára a héten friss kenyeret, aztán hétfő reggelig semmi. A domóját, vagy csak egy szeletet vastagon megkentük tejföllel, és azon melegében, frissen ettük. 

6. Héjában sült krumpli, sóval, vajjal. Minden betegségkor vagy a jéghideg téli napokon ezt kértem nagymamámtól. Eredetileg praktikus ételnek szánták a falusiak, esti misékre, zsebben hordva melegítették kesztyű híján így a kezüket.  

7. Sütőtök. Családi csemege szombat délutánokra. 

8.  Pogácsa. Mindig, minden mennyiségben. A sors fintora, paradoxona, hogy ez az, ami sosem sikerül. 

Egyébként pedig minden hiányzik. A sütik, a lángosok, a fejtett-és csülkös bablevesek, a paradicsomos káposzták, a lebbencslevesek,  a rántott csirkék….minden.

Annak ellenére, hogy épp a múltkor beszéltük lippivel, hogy nekünk esélyünk sem volt gyerekkorunkban egészségesen étkezni, s az utánunk jövő korosztály már jó egy fejjel magasabb tőlünk a minőségileg jobb étkezés következtében. 

De, mint a listából is látszik, sehol egy müzli, egy rozskenyér, ásványvíz, netán bifidus-essensis joghurt.

Adnám tovább Nórának,  Palomának, Stalinak, Zazáleának, és Enikőnek. Ha van kedvük hozzá, persze. 

Tegnap bevásároltam.Vettem zabpelyhet, zabkorpát, étkezési keményítőt, bulgurt, barna cukrot, búzadarát, plusz egy hidegen sajtolt sütőtök-szójás-tönkölyös zöldségkrémet. Ez utóbbi egyébként isteni, így gyorsan el is fogyott a zabpelyhes kenyér… Készülök még venni csíráztató edényt is. 

Ha választanom kellene, hogy mit kérek ajándékba: csokikat, édességet vagy pedig sajtot, sajtkrémet, esetleg valamilyen különlegesebb szalámit – habozás nélkül mondanék le a csokiról. 

Mondom ezt most, miután majdnem végeztem a névnapomra kapott csokival.

Egyébként is: inkább egy pizza, mint egy torta. Csak nem hiszi el nekem senki.

Tizenöt év után bemerészkedtem a kinaiba, annyira elfogott a vágyakozás egy zöldséges tészta iránt. Beleszerelmesedtem.

Jaj, minden vágyam, hogy megkóstoljam!:)

Mamám és nagymamám minden hétvégén válogatottan finom süteményeket készitett. Épp ezért nem értettem valamikor 1986 táján, mikor Éva keresztanyám hazatért angliai utazásából, hogy mi is lehet a jó abban, ha az ember lánya paradicsomszósszal készit süteményt. Szerintem meg sem kóstoltam, ha jól emlékszem, kicsit sem hasolitott arra, amit pizzaként ismerünk. (Lehet, hogy lasagne volt?!) 

Igazi “nápolyi” pizzát már csak jóval később, a miskolci Pátria melletti olasz étteremben ettem, és azonnal beleszerettem. Ez a szerelem azóta is tart…:)

Ha már kaja, akkor elmondom, hogy a nagy westend-es csalódás után tegnap végre rászántuk magunkat, hogy felkeressük a Nordsee Váci utcai üzletét. Itt már minden stimmel, az a minőség, az a kiszolgálás, amit Bécsben megszoktunk, csak nagyon nagyon drága….

Muszáj leírnom és emlékeztetnem magam arra, hogy soha többé ne egyek este hat után. Ez a legkésőbbi időpont, így tudom elkerülni azt, hogy az éjszakáim ne arról szóljanak, hogy válogatott rémálmokból üvöltve ébredjek óránként, ne rugdossam le magamról a takarót, majd a másik órában ébredjek arra, hogy megfagyok….Úgy tűnik, a hat óra még belefér, feldolgozza szervezetem a kapott táplálékot lefekvésig, de utána már nem. 

Ilyen éjszakát nem kívánok senkinek. Borzalmas volt, még mindig bennem az ijedtség, remeg a gyomrom. Remélem, a nappal jobb lesz.

Emlékszem, gyerekkoromban Mamival mindig babot, lencsét pucoltunk. Megmaradt bennem a zsizsik kifejezés is, de mégis az előbb – mikor életemben először készülök lencsefőzeléket főzni – teljesen elbizonytalanodtam, hogy mit is kell pucolni a lencsén…