marlen

Új szokásokat kezdek felvenni. A kávét immár csak sok tejjel felgőzölve tudom meginni, és minden nap friss kenyeret, vagy más péksüteményt veszek. Mondjuk itt könnyű, ötven méteren belül három pékség, plusz egy Spar vár, napi kétszeri friss áru szállítással. Paradicsomos sprotnit is eszem, melyet utoljára egyetemi év alatt, mikor kollégista voltam. Péntekenként a Helene és a fiúk soron következő része alatt rendszeresen, a 18.45-ös vonat hazaindulása előtt. Jó volt. Mondtam már, hogy a koliszobában minden éjjel bekapcsolva hagytuk a Duna TV-t, melyen ekkoriban éjjel egy akvárium ment?

Még az is eszembe jutott, hogy a férfiak előszeretettel készítenek olyan kaját, amelyben parizer, tojás és sajt van. 

A férjem szavai, az ő listája: “Fenyőfa kész. Halászlé kész. Pulyka kész. Palacsintatorta kész. Ajándékok kész. Kis pihi délután kész. Karácsony szenteste : mission completed. Minden kedves és nem kedves ismerősömnek Boldog Karácsonyt Kívanok!”

…én annyit tennék még hozzá ehhez, hogy mindemellett én még sütöttem pizzát is, mely pezsgővel fogyasztva egészen különös hangulatot ad a halászlétől, pulykától, mézeskalácstól zsongó karácsonynak:) azt hiszem, hagyományt teremtek ebből:)

Tegnap valahogyan szóba került gyermekkorunk nagy találmánya, a zsirban kisütött, túróval töltött zsömle. Bizony, minden szombaton nagy örömmel vártam ezt, szinte a hétvégéket jelezte ez a sütemény. S erről eszembe jutott a Miskolc főutcáján valaha létezett Flamand pékség, ahová a bulik után, hajnalban, mindig betértünk, hogy az első sütésből vásároljunk ökörszemet. 

Oly annyira elfogott a vágyakozás utána, hogy ma vettem is. Remélem, nem fogok csalódni benne. Fránya nosztalgia!

Jó dolog a reformétrend, de vannak dolgok, amelyeket lehetetlen helyettesíteni. Például sose készítsetek teljes kiőrlésű rozslisztből kenyérlángost, mert nem finom. Ehető, de nem az igazi.

Vannak dolgok, melyekről mindig ugyanazok az emlékek jutnak az eszembe. Ilyen például a dinnye, s vele együtt a lovaskocsin érkező cigányok, akik hosszan elnyújtott “Diiiiinnnnyyeeeeeeeeeeee!” – kiáltással adták a falusiak tudtára a megfellebbezhetetlen tényt, nevezetesen azt, hogy ha tetszik, ha nem, innen kezdve körülbelül egy hónapig csak övék a terep. Naná, hogy tetszett. Napokig elvoltam dinnyén, és szent borzadással néztem nagymamámat például, vagy a szomszéd Évikét, aki kenyeret evett hozzá. Néha megkeseredik az emlék, ha a másik szomszédlányra gondolok, akit akárhogyan is táplálgattunk, mindig lopott a dinnyéből – melyet én kinn állva a konyhaablak üvegében láttam- de, sosem szóltam senkinek se róla, helyette is szégyellve magamat. 

A jó idők igazából csak Lőrinc napja után jöttek el, mikor ő belepisilt a dinnyékbe,  a dinnyeföldek pedig “felszabadultak” ettől a kis akciótól. (Nagyon mókásnak tűnik ez így, pedig sokáig nem mertem enni belőle miután ezt hallottam, mondván azért ilyen dinnyét már csak nem eszem meg…) Azért jó idő, mert innen kezdve rendkívül olcsó lett a dinnye, ingyen lehetett gyűjtögetni a földeken, ember és állat egyszerre habzsolta azt.

Mostanában alig eszem dinnyét, a bolti már nem vonz annyira. S, hogy miről jutott mindez eszembe? Az előbb az egyik katalógusban láttam igazi mázas, kézzel készített cserépedényeket, s azonnal bevillantak róla nyulak. A nyulak, amelyeket évekig tartottunk francia exportra. Amikor felszámolni kívántuk a nyúlkolóniát, úgy döntöttünk, hogy legalább egyszer kóstoljuk már meg mi is, hogy mit szeretnek annyira rajtuk a franciák. Leöltük hát őket, megnyúztuk, s  pörköltnek elkészítettük. Nem volt jó, s nem is mázas cserépedényben készült, mégis annyiszor láttam már, hogy ebben főzik, hogy képtelen vagyok nem elvonatkoztatni tőle. Mindenesetre azóta sem ettem nyulat, pedig mostanában ismét nagyon menő.

Egyébként nem megy a fejembe, hogyan lehet az, hogy  a gasztroblogok versenyében a nagy látogatottságú, óriási oldalletöltéseket produkáló, öt-hatezer követővel rendelkező site-ok mindösszesen harminc-negyven szavazatot kaptak? S azt sem értem, hogyan lehet egy olcsó recepteket gyűjtő oldal a közönségnyertes, amelynek semmi köze ahhoz, amit úgy hivunk: blog? Továbbra sem megy a fejembe, hogyan lehet az, hogy marketingvezérelt, rengeteg pénzzel, tőkével ellátott blogok együtt indulhatnak teljesen amatőr, mezei szerzőkkel? 

Lehetne még folytatni a kérdések sorát….de minek?! A lényeg, hogy a szakmai zsüri igyekezett kiköszörülni a közönségszavazáson esett csorbát, én pedig  - hogy témánál maradjunk – megkóstoltam végre a répatortát, melytől mindig elriasztott a neve, s a menzai hitvány sárgarépa levesek rettentő emléke. Rajongója nem leszek, az biztos, de rémes sem volt.

Hadd gratuláljak az itt oly sokszor kommentelő gasztrogyereknek, ugyanis a Goldenblog 2011 szakmai zsűrije szerint ő Magyarország egyik legjobb gasztrobloggere, aki benne van a Top 10-ben!:):)

Akármennyire imádom a piacokat, nem szabad nekem odamenni. Messziről lerí rólam, hogy az a típus vagyok, akire a rafkós nagymamák rásózzák még a tavalyelőtti mogyorójukat is. 

Nyaralásunk alatt, Vácott, a főtéren egy magát olasznak nevező vendéglőben ebédeltünk. Finom volt az étel, rendes éttermi áron, ám amikor a számlát megkaptuk, jött a megdöbbenés. A kétszer két deci gyömbérért és ugyanannyi ásványvízért háromezer ft-ot fizettünk. Ez volt az a pillanat, amikor kijelentettem, hogy nem megyek étterembe soha többé, nem szeretnék részese lenni a lehúzós-játéknak, amennyiből ott megebédeltünk, a Vapiano-ban vagy a TG-ben is megvacsorázom, s akkor már igazi olasz kaját eszem.

Ezt tegnap visszavontam, mikor a férjem kijelentette, hogy ő “normális kaját akar enni.” Előbb vérig sértődtem, majd bedobtam a google-be, hogy “kockás abroszos hegyi családi étterem Pomáz után”, ahol egyszer finomat  ettem olcsón, de nem dobott ki semmit a gép. Aztán a férjem keresett rá, s a fentebbi keresésből lett egy szigetszentmártoni csárda, a Duna parton. 

Kellemes hely, nem volt csalódás, bár sokat vártunk az ételre, de a Duna mindent feledtet. Csak azt nem tudom, miért vagyok sokszor az  éttermi látogatás után két napig beteg? :S 

Bár, nekem legjobban az itthoni kaja ízlik, az is biztos.

Ma reggelre bekrepált a kávéfőző, ezért az egyik pékségből, termoszban hoztam haza kávét. Tejszínhabot, vanília fagyit csak a harmadik boltban kaptam, cirka másfél órát keringtem a városban, hazaérve facsarni lehetett volna a ruhámból a vizet. 

Én is tudom, hogy mikorra kell jegeskávét ígérni a vendégnek. 

A kifőzde kirakatában meglátott “sertés rizottó” felirat már csak hab volt az egészen.

Kata játékra hívott: “Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, sütijeit blogunkon! Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van. Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékra!”

1. Szilvalekvár. Nagymamám által főzve, üstben, hosszú órákon át, mígnem este kilenc felé eloltotta a tüzet. A lekvár sötét volt, kicsit kemény, olyannyira, hogy cseppentéskor megdermedt. Egyaránt használható volt vajas kenyérre kenve, és lekváros buktába töltve.

2- Apropó, lekváros bukta. És túrós táska, valamint fahéjas-csokis csiga. Ők hárman, mindig egyszerre sültek. 

3. Túróval töltött zsemle, olajban sütve. Ma már képtelen lennék megenni, de  a szombat reggeleket régen mindig bearanyozta. 

4. Májkrémes kenyér. Imádtam. S körülbelül húsz éve nem is ettem, nem bírnám lenyelni. 

5. Tejfölös kenyér. Péntek délután négykor hozták utoljára a héten friss kenyeret, aztán hétfő reggelig semmi. A domóját, vagy csak egy szeletet vastagon megkentük tejföllel, és azon melegében, frissen ettük. 

6. Héjában sült krumpli, sóval, vajjal. Minden betegségkor vagy a jéghideg téli napokon ezt kértem nagymamámtól. Eredetileg praktikus ételnek szánták a falusiak, esti misékre, zsebben hordva melegítették kesztyű híján így a kezüket.  

7. Sütőtök. Családi csemege szombat délutánokra. 

8.  Pogácsa. Mindig, minden mennyiségben. A sors fintora, paradoxona, hogy ez az, ami sosem sikerül. 

Egyébként pedig minden hiányzik. A sütik, a lángosok, a fejtett-és csülkös bablevesek, a paradicsomos káposzták, a lebbencslevesek,  a rántott csirkék….minden.

Annak ellenére, hogy épp a múltkor beszéltük lippivel, hogy nekünk esélyünk sem volt gyerekkorunkban egészségesen étkezni, s az utánunk jövő korosztály már jó egy fejjel magasabb tőlünk a minőségileg jobb étkezés következtében. 

De, mint a listából is látszik, sehol egy müzli, egy rozskenyér, ásványvíz, netán bifidus-essensis joghurt.

Adnám tovább Nórának,  Palomának, Stalinak, Zazáleának, és Enikőnek. Ha van kedvük hozzá, persze. 

Tegnap bevásároltam.Vettem zabpelyhet, zabkorpát, étkezési keményítőt, bulgurt, barna cukrot, búzadarát, plusz egy hidegen sajtolt sütőtök-szójás-tönkölyös zöldségkrémet. Ez utóbbi egyébként isteni, így gyorsan el is fogyott a zabpelyhes kenyér… Készülök még venni csíráztató edényt is. 

Ha választanom kellene, hogy mit kérek ajándékba: csokikat, édességet vagy pedig sajtot, sajtkrémet, esetleg valamilyen különlegesebb szalámit – habozás nélkül mondanék le a csokiról. 

Mondom ezt most, miután majdnem végeztem a névnapomra kapott csokival.

Egyébként is: inkább egy pizza, mint egy torta. Csak nem hiszi el nekem senki.

Tizenöt év után bemerészkedtem a kinaiba, annyira elfogott a vágyakozás egy zöldséges tészta iránt. Beleszerelmesedtem.

Jaj, minden vágyam, hogy megkóstoljam!:)

Mamám és nagymamám minden hétvégén válogatottan finom süteményeket készitett. Épp ezért nem értettem valamikor 1986 táján, mikor Éva keresztanyám hazatért angliai utazásából, hogy mi is lehet a jó abban, ha az ember lánya paradicsomszósszal készit süteményt. Szerintem meg sem kóstoltam, ha jól emlékszem, kicsit sem hasolitott arra, amit pizzaként ismerünk. (Lehet, hogy lasagne volt?!) 

Igazi “nápolyi” pizzát már csak jóval később, a miskolci Pátria melletti olasz étteremben ettem, és azonnal beleszerettem. Ez a szerelem azóta is tart…:)

Ha már kaja, akkor elmondom, hogy a nagy westend-es csalódás után tegnap végre rászántuk magunkat, hogy felkeressük a Nordsee Váci utcai üzletét. Itt már minden stimmel, az a minőség, az a kiszolgálás, amit Bécsben megszoktunk, csak nagyon nagyon drága….

Muszáj leírnom és emlékeztetnem magam arra, hogy soha többé ne egyek este hat után. Ez a legkésőbbi időpont, így tudom elkerülni azt, hogy az éjszakáim ne arról szóljanak, hogy válogatott rémálmokból üvöltve ébredjek óránként, ne rugdossam le magamról a takarót, majd a másik órában ébredjek arra, hogy megfagyok….Úgy tűnik, a hat óra még belefér, feldolgozza szervezetem a kapott táplálékot lefekvésig, de utána már nem. 

Ilyen éjszakát nem kívánok senkinek. Borzalmas volt, még mindig bennem az ijedtség, remeg a gyomrom. Remélem, a nappal jobb lesz.

Emlékszem, gyerekkoromban Mamival mindig babot, lencsét pucoltunk. Megmaradt bennem a zsizsik kifejezés is, de mégis az előbb – mikor életemben először készülök lencsefőzeléket főzni – teljesen elbizonytalanodtam, hogy mit is kell pucolni a lencsén…

Az alattunk üzemelő kifőzde sokáig jó hely volt, rengetegen jártak ide, idős nénik és egyetemisták jöttek a menüért, s a Sziget idején mindig tele volt turistákkal, napi közönsége pedig a környékbeli irodaházak dolgozói voltak. Hosszú-hosszú éveken keresztül igy volt ez. 

Egészen december elsejéig, mikor a tulajdonos eladta. Megtartották a szakácsot, de a kiszolgáló személyzetet nem. Eltűnt a nagy választék, az árakat az egekbe emelték, igy első héten alig volt vendégük. Majd csökkentették, s megjelent a napi menü.

Úgy gondoltam, ma nem főzök, hanem veszek valami finomat. Nagy hiba volt. Fél adag zöldbablevesért (kettő deci), fél adag tarkababfőzelékért (NÉGY evőkanálnyi), plusz egy fasirtért fizettem 1030ft-ot. Rákérdeztem, hogy mennyi lett volna a teljes adag, teljes áron. A hallott 1700 ft-tól majdnem elájultam…

1030 ft-ért már a Zsinagógával szemközti teljesen kulturált, tiszta, hatalmas választékkal biró és nagy kifőzdében is kajálok teljes adagot….

Már értem, hogy miért örültek meg annyira nekem, mikor beléptem a kis étterembe. De, akkor ma el is köszöntem tőle.

A férjem – egyedüli pasiként a pályázók között – megnyert egy karácsonyi süti pályázatot, dédike receptjével. Hihi:)

Huszonnégy órával ezelőtt lefőztem két liter teát, hogy legyen reggel mit innom. Természetesen elfeledkeztem róla, egészen mostanáig. Hihetetlen, de még mindig tűzforró benne a tea, pedig a termosz a nyolcvanas években készült! (ergó kb. 25 éves lehet) 

Vajon hol találnék manapság ilyen minőséget!?

Érdekes egyébként, hogy engem nem hagynak el a tárgyak. Jó, most nem bizsukról beszélek, meg kesztyűkről, hanem cipőkről, táskákról, kabátokról. Egyszerűen nem használódnak el. Hm.

anna eszik (mindenféle zöldséget is) és anna mesél (mindenféle zöldséget). na, valahogy igy kell(ene) ezt csinálni. a stilus mindenekelőtt.

Pöttyös újabban zabagép lett, válogatás nélkül eszik mindent, ami a közelébe kerül. Épp olyan élvezettel csámcsog a főtt krumplin, mint a legjobb minőségű tápon, vagy  issza meg a macskák tejét. Igazi konyhamalac lett belőle.

Mégis vannak olyan kaják, melyeket még nagyobb szeretettel fogyaszt. Ilyenek a sós ropik, kekszecskék, és a ma már emlegetett sós mogyoró. Igy adódhatott, hogy tegnap arra kellett beérkeznem a nappaliba, amint a kutya éppen az asztalon lévő sütisdobozból mancsával kiügyeskedve lopkodja a sós rudat, és sutyiban eszegeti. Ebből – a háta mögött zajló eseményből – persze a férjem semmit sem vett észre. S mig én dühöngtem, hogy a mamám finom sósát ki lehet dobni, s tolvajnak tituláltam az ebet, aki vénségére hülyül meg, ő csak nevetett és “jó helyzetfelismerőnek” nevezte ….

Következetes nevelés, aha….

A héten megkóstoltuk végre a közel öt hónapja érlelt likőrjeimet, és el kell hogy mondjam: igen elégedett lehetek velük, kiváló karácsonyi ajándékok lesznek szép üvegekben, feldíszítve, hozzá illő finom citromos-gyömbéres-mákos kekszekkel és egyéb apróságokkal. 

A narancslikőr szerintem sokkal finomabb lett, mint a zölddió. Illetve ez így nem igaz, más jellegű. A narancs vadabb, minden kortynál más-más íz a domináns, egymás után jelenik meg benne a fahéj, a szegfűszeg, a szegfűbors, a narancs, majd végül a sok-sok méz selymessége. 

A zölddió nem ennyire tömény, sokkal inkább olyan, mint egy korty hűs víz nyáron. Nagyon tiszta, nagyon hűvös íz. Az illata sem csap azonnal fejbe, viszont csalafintább, mint a narancs, mert minden könnyűsége alatt ott lapul szenvedélyessége. Ne felejtsük el, hogy azért az alapjuk mégiscsak  vodka és 55 fokos gyümölcspálinka – s ha lassan is, de biztosan célba érnek mindketten! 

Mától nezsi is gasztroblogger lett. Hogy merem majd ezek után szidni őket?

Pénteken vendégünk volt gasztrogyerek, aki már nem is gyerek, hanem egy nagyon normális, szive-esze helyén lévő poénos lány, most épp Hollandiából. Megtudtam tőle, hogy játszott zenekarban, ő letesztelte lippi gitárját, kicseréltük bizsujainkat, s én keseregtem egy sort azon, hogy a  kiküldött 56 darab admin ellenére kb. négyen használjuk az oldalt, s az istennek sem akar beindulni…Ők ketten lippivel optimistán állnak hozzá, kb. egy évre saccolják a felfutását. Én ebben nem bizom, hiszen ha ez a hihetetlen lehetőség – ingyen, minimális időt ráforditva –  elsőre nem mozgatta meg a társaságot, akkor később sem fogja. 

Jó volt találkozni végre vele! 
Szombaton reggel Pöttyöst vittük el végre kozmetikushoz, s közben mi kilátogattunk a pestszentlőrinci piacra, mely mindkettőnket elbűvölt. Egyáltalán nem olcsóbb, mint a Fővám téri, de minden kapható, még bazársor is van, s az eladók nagyon kedvesek. Gyönyörű erdei gombákat vettünk, s ezt a fürt szőlőt is, melynek súlya közel kettő és fél kiló, hosszúsága pedig kb. 45 cm:

Mivel idén szinte egyetlen fürt sem termett szüleimnél az esős időjárás következtében elterjedt peronoszpóra-fertőzés miatt – ez hatalmas kivétel!

Délutánra már lippi járni sem birt, igy alig várjuk, hogy holnap délután legyen, s mehessen a manuálterapeautához. 

Először volt a Kövér Kacsa, melyet a világ egyik legjobb éttermeként tartanak számon. Aztán jött egy őrült fazon, aki első látásra borzalmakat hozott létre, egyszer például egy középkori receptet újragondolva, mindenféle ehető állatból csinált egy újat. Aztán hallottam valahol a nevet, mely nagyon jól csengett, azonnal arra gondoltam, milyen jó irói álnév lehetne: Heston Blumenthal.

Étterem, műsor, személy, név. Végül csak összeállt, hogy ez mind Heston Blumenthal. S a molekuláris gasztronómia. 

Mindez arról jutott eszembe, hogy a legújabb Digitális Fotó újságban a Kövér Kacsa étterem receptjei szerepelnek képi formában. Dominic Davies készitette őket, s szerényen csak annyit tüntetett fel a weboldalán, hogy “ételfotók”.  Nézzétek meg ezeket a képeket, s aztán felejtsetek el mindent, amit valaha az ételfotózásról gondoltatok!

http://www.dominicdavies.com/fat_duck_cookbook.htm

Csodálatosak, mindegyik önálló műalkotás, tökéletes kompozició, újszerűség – ezek nem is fotók, hanem egy mérnök preciz, pontosan szerkesztett remekművei.

Egyébként Davies azt is elárulta, hogy a Kövér Kacsába bárki foglalhat asztalt, s ekkor Heston Blumenthal postán ajándékcsomagot küld, melyben apró flakonok, cukorkák és sütemények szerepelnek, hiszen azt szeretné, hogy a hozzá érkező vendég úgy érezze magát, mint Alice Csodaországban, vagyis veszitse el minden kapcsolatát a valósággal. 

Kipróbáljuk?:)

miért nincs egy olyan honlap, ahol az összes bp-i uszoda/strand elérhetősége, árai, szolgáltatásai össze lenne szedve? minden elavult, ami fenn van, kb. 15 honlapon, egy csomó megszűnt belőle, másik része a nyilvánosság számára nem látogatható stb. miért nem lehet külön úszójegyet váltani, amely kb. másfél óráig lenne érvényes? vagy ha van ilyen, miért kerül majdnem annyiba, mint az egész napos? miért kell aquafitness órára megvennem az uszodai belépőt is, mikor csak egy nm-t használok egy óráig kb.? miért nem fogadják el az üdülési csekket ilyenre?

tényleg fürdőváros vagyunk, csak épp nem tudja földi halandó igénybe venni a szolgáltatásokat….