“Végül Woland is felöltötte valódi alakját. Margarita nem tudta volna megmondani, miből van lovának szerszáma, talán holdsugárból, gondolta; talán a ló maga is csak gomolygó sötétség, sörénye felhő, lovasának sarkantyúja pedig fehér fényű csillag.
Így repültek szótlanul, sokáig, amíg alattuk megváltozott a táj. A bús erdők sötétségbe fúltak, magukkal vitték a folyók tompa fényű pengéit is. Hatalmas terméskövek csillantak odalenn, köztük mély hasadékok feketéllettek, ahová nem hatolt be a holdsugár.
Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.
A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbíbor tócsa sötétlik.
Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:
- Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.
- Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.
- Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért… mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van… néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.
- Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért… nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.
- Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!
- Bocsássa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:
- A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma. Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kívánt beszélgetni. – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!
A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:
- Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!
A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen.
- Nekem is vele kell mennem… amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva lova kantárszárát.
- Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?
- Akkor hát… arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.
- Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihunyt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban. Woland szelíden, meggyőzően folytatta beszédét: – Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új műveit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda, oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s nemsokára kialszanak, mert jő a hajnal. Ezen az úton induljon el, Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az időm!
- Éljen boldogul! – válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban. A patak elmaradt mögöttük, homokos úton haladtak tovább.
- Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…
Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak, csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak. Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó éjjel; eltűnt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.”