Annak idején azt mondtam, hogy a Philanthiaé az egyetlen világszínvonalú kirakat Magyarországon. Nos, igazam lett!:) Az atlantai világversenyen ez a magyar kirakat hozta el az első helyezést, a nagydíjat! Legyünk büszkék rá! A csoda a Váci utcában vár mindenkit:) Szívből gratulálok mindenkinek, aki ezt a csodát megálmodta!
Valahányszor az IKEÁ-ból vásárolt dolgot “szerelünk össze”, ( lippi szerel, mi nézzük Pöttyössel) mindig lenyűgöz minket az a hihetetlen precizitás, amellyel a legapróbb terméket is kezelik. Gondolok itt arra, hogy valahogy mindig a megfelelő helyen van a furat, mindig van kellő számú csavar és egyéb kütyü a hozzáadott csomagban, (rövid és hosszú csavar is!) értelmesek a magyarázatok, és praktikusan kézre áll minden. Ezt még soha, egyik cégnek sem sikerült utánoznia.
Arról nem is beszélve, hogy ugyanazért az árért, amennyibe más helyeken egy konyhaszekrényre való svéd acél fogantyú kerül, itt kettőt veszek. Lehet szidni őket, de ilyen szolgáltatást, árat, teljes körű kényelmet és tökéletes kiszolgálást máshol még nem láttam.
Kedves emberek, jókedv, Székesfehérvár, Romkert, Csók István-galéria, Velencei-tó, lángos, hosszúlépés, Szúnyog-szigeti hosszú ebéd, mocsári teknős vándorlása az út közepén, vöcskök, kócsagok, az első kiló cseresznye, és persze napsütés ezerrel, virágok, illatok, szinek – nem is tudom vágyhat-e többre egy ember?
Tegnap kikerült végre a varrat, s igy nem kell tovább magyarázkodnom, miért is ejtek furcsán bizonyos fonémákat, vagy időnként miért nem tudok rendesen felolvasni. Ennek örömére, s a közel három hétig tartó laktózmentességet feledendő, gyorsan el is mentünk a III. kerületi Dallas Benzinkút Étterembe, mely a Zay utcában található, konkrétan egy benzinkút udvarán. Igazi, hamisitatlan diner. S itt adok hangot örömömnek, hogy végre kezdenek terjedni nálunk is az ilyen helyek.
Az étterem pultja egy tűzoltóautó, mindenhol retro feliratok, a Dallasból ismert szereplők kedvenc ételei szerepelnek az étlapon, s persze rengetegféle hamburger. Továbbá olyan amerikai ételek, mint a sajttorta, a juharszirupos palacsinta például. Az adagok hatalmasak, s persze minden frissen, a szemed előtt készül. Érdemes elnézni ide:
Kaptam ma ajándékba egy napot, lett volna lehetőségem haladni, javitani, házimunkát elvégezni. De, az elmúlt két hét annyira megviselt, annyira elfáradtam a sok-sok javitásban és fájdalomban, hogy képtelen voltam bármit is csinálni. Most persze lelkiismeret-furdalásom van, és sajnálom az elvesztegetett időt. De olyan jó és könnyű érzés napsütésben a Pollack Mihály téren üldögélni, s hallgatni a Rádió szimfonikusainak kiszűrődő próbáját:)
Most úgy hirtelen eszembe jutott életem első ajándéka, melyet “pasitól” kaptam, az akkor 13 éves BB-től. A helyi Áfészben kapható Impulse dezodor, rózsaszinben. Selyempapirba csomagolva, és masni helyett tekerve egyet a papiron.
Május elseje. Mennyi, mennyi emlék fűződik ehhez a dátumhoz! Gyerekként a csanyiki és tiszaújvárosi majálisok, a virsli és a gulyás, a vattacukor. A Felvonulók kérték, amelyben sosem értettem, hogyan kérhetnek normálisnak látszó emberek balett-előadásokat, hangversenyeket, s egyáltalán honnan ismeri egy gyári munkás ezeket a neveket?! Az sem volt világos, hogyan tudják azonnal teljesiteni a kéréseket, miért ilyen sima és zökkenőmentes a közvetités? Aztán elmagyarázták persze, hogy a nénik és bácsik elenyésző hányada vonulgat fel saját, szabad akaratából, és jól gondolom, valóban nem hallották ők ezen hirességek nevét sohasem, egyszerűen ezt kellett kérniük, s igazából a műsort is felvették előre. Szembesülnöm kellett azzal, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Faluhelyen persze sokkal egyszerűbbek voltak a május elsejék, s amelyekre virradó éjjelt mindig ébren próbáltuk tölteni. Hiszen ez volt az az éjszaka, mikor a fiúk csoportosan végigjárták a falut, s feldiszitett májusfát állitottak a lányoknak! Persze, a szomszéd Évikének mindig volt fája, hiszen unokatestvérek garmadájával rendelkezett, akik sosem feledkeztek meg a kishugiról, igy őt mindig lehetett irigyelni. S utálni persze arra az egy napra. Emlékszem, mekkora szégyen és keserűség volt, ha egy lány nem kapott fát!
Kicsit később már nem fát, hanem májuskosarat kapott a lány. Természetesen csak akkor, ha udvarlója volt, s az együtt töltött időt a virágok szine jelezte: rózsaszin a friss kapcsolat, vörös a tartós, mig a fehér a eljegyzés, esküvő előtt lévőket.
Mára már faluhelyen is eltűntek ezek a szokások. Aki továbbvitte volna őket, már régen elköltözött.
Marad a strandnyitás a május elsejék történetéből.
Egyébként pedig (az itt sokszor kommentelő) Henie felcsapott fondant-cukrásznak, indított egy honlapot is, mi pedig tőle “rendeltük meg” mamám tortáját. Ki hinné, hogy rövidke történetének ez még csak a harmadik alkotása? Az oldalon az is olvasható, hogyan készült a mi királyliliomos (mamám kedvenc virága) tortánk. Kicsit szégyellem is magam, hogy ekkora macerába rángattam bele a szirmokkal…..de, remélem, kárpótolja, hogy nagyon-nagyon finom volt! Köszönjük!
“Végül Woland is felöltötte valódi alakját. Margarita nem tudta volna megmondani, miből van lovának szerszáma, talán holdsugárból, gondolta; talán a ló maga is csak gomolygó sötétség, sörénye felhő, lovasának sarkantyúja pedig fehér fényű csillag.
Így repültek szótlanul, sokáig, amíg alattuk megváltozott a táj. A bús erdők sötétségbe fúltak, magukkal vitték a folyók tompa fényű pengéit is. Hatalmas terméskövek csillantak odalenn, köztük mély hasadékok feketéllettek, ahová nem hatolt be a holdsugár.
Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.
A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbíbor tócsa sötétlik.
Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:
- Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.
- Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.
- Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért… mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van… néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.
- Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért… nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.
- Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!
- Bocsássa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:
- A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma. Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kívánt beszélgetni. – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!
A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:
- Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!
A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen.
- Nekem is vele kell mennem… amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva lova kantárszárát.
- Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?
- Akkor hát… arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.
- Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihunyt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban. Woland szelíden, meggyőzően folytatta beszédét: – Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új műveit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda, oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s nemsokára kialszanak, mert jő a hajnal. Ezen az úton induljon el, Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az időm!
- Éljen boldogul! – válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban. A patak elmaradt mögöttük, homokos úton haladtak tovább.
- Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…
Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak, csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak. Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó éjjel; eltűnt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.”
Megérkeztek ma a nyulaim is! Hadd ajánljam figyelmetekbe Tanó Móni, enteriőrtervező oldalát, ahonnét ők is jöttek! Sok hasonló apró szépség vár mindenkit nála.
Nagycsütörtököt mondok. 
Most olvastam Bálint gazdánál, hogy ma ennek alkalmából mindenképpen zöldet kell enni, mert vidéken “Zöldcsütörtöknek” is hívják, így adta magát, hogy medvehagymás-spenótos tészta legyen az ebéd párolt pangáziusszal. Ez utóbbi is “zöldben” él, ugyebár
Jövő héten csalánlevest készülök főzni. Csak az keserít el, hogy tudom: nagyapám öt évig evett csalánlevest szinte minden nap a szibériai hadifogságban…
Három üveg, olivaolajban eltett, apróra vágott medvehagyma. Már ma is volt értelme.
Jajj, zsu Japánból, örülök, hogy nem lett semmi bajod! Aggódtam miattad.
Régebben szerettem táncolni, és jól is csináltam. Azonban jöttek a gerincbántalmak, és nem akartam állapotromlást, jártam inkább gyógytornára és úszni. Aki kettőnél több hétig tornázott valaha, az pontosan tudja, hogy mennyire unalmas egy gyakorlatsor, nemhogy éveken keresztül. Az úszás is unalmas, ha úszok, folyton összeszedek valami kórságot, aminek többe kerül a gyógyitása, mint a belépő, arról nem is beszélve: ha nem egyesületi kereteken belül csinálja az ember, drága és macerás is. Kimaradt hát lassan ez is az életemből, én ugyanis nem az a tipus vagyok, aki itthon a szőnyegen, a tv előtt, napi rendszerességgel ismételgetné a betanult mozdulatokat. Ehhez lusta vagyok. Nincs kedvem bútort pakolgatni, vasalni kell, kifogás mindig van.
Szóval, huzamosabb ideje nincs rendszeres mozgás, gyakorlat. Tánc sem. Őszintén szólva, nem nagyon vonzódom a salsához és hasonló társaihoz, kivéve a tangót, de magassarkút meg nem hordhatok.
Épp ezért, mikor a szalagavatón megpillantottam a linedance-et, azaz a country-t – azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. Végre valami, ami amerikai, idősebbek és túlsúllyal rendelkezők is táncolják, mégis közösségi élményt és kellemes érzést ad.
Innen kezdve egyenes az út, s Kundera szavaival élve, legalább négy véletlennek kellett megesnie ahhoz, hogy elhatározás születhessen. Belefutottam egy plakátba, mely szerint február 26-án III. Országos Linedance és Country Fesztivál lesz Budapesten, belefutottam egy játékba, ahol belépőjegyeket lehetett nyerni rá, játszottam, kisorsoltak, és még aznap este írt a másik nyertes, hogy átadja nekem a jegyét, mert ő nem ér rá. Igy mindketten ott lehettünk tegnap.
Rajtunk kívül civil nem volt szerintem, mindenki ismert mindenkit, kötelező volt a cowboyöltözet (mely nem hatott túl autentikusan a külvárosi Tungsram csarnokban, miközben a szomszédos Szusza Ferenc stadionban épp lila meccsre készültek) fogyott az amerikai hotdog és a sör, s annyira jó volt a hangulat, hogy amikor elkezdődött egy country-koncert, s mindenki együtt táncolt – beálltunk majdnem mi is.
Nincs mit tenni, beleszerettünk. Igen, mindketten. Így most olyan helyet keresünk, ahol kezdők számára oktatnak linedance-et.
embedded by Embedded Video
embedded by Embedded Video
Tegnap egy felnyitott doboz kekszet kaptam a férjemtől. Átfutott az agyamon, hogy a nagy túlórázás közben talán erősen megéhezett és megdézsmálta azt, de gondoltam, a szándék a fontos, nem feledkezett meg a napról. Igy még nagyobb volt a meglepetésem, mikor a kekszek alá dugdosva kis cetliket vettem észre, melyeken ilyen és ehhez hasonló szövegek voltak: “Egy klasszikus piknik a Városligetben”, “Válassz egy fürdőt és indulhatunk”, “Legyen ez ma sportmentes nap!”. Csak kiválasztok egyet, felmutatom és egész évig tartó ajándékom van! Mennyire romantikus!:)
végre valami, ami működik! az erzsébetvárosi új diagnosztikai központ vadiúj, csilivili, extramodern, segitőkész mindenki, jól szervezett, felesleges várakozás nélkül, az orvosok kedvesek, tiszta minden: öröm volt a ultrahangos vizsgálat:) ja, és hál’stennek a lábamnak semmi baja, pedig már műtéttel rémitgettek:)
gondolom, az ismerős postás eléggé meglepődött, mikor tőlem a férjemnek kézbesitett ajánlott csomagot:) már csak azon izgulok, hogy vajon milyen sütit küldött neki a Tesconyha, és ehető lesz-e még hétfőn, mikor átveheti?:)
A férjem karácsonyra kapott egy bonsait. Jó, csak félig bonsai, bonsaiszerűség, mert az igazi az Hatvanból érkezett volna, ám a szállító autója lerobbant karácsony előtt, így hirtelen, rögtönzésként maradt az IKEA, mint beszerzési forrás. Mivel a bonsai nem tűri sem a hideget, sem a meleget, sem a szelet, sem a vizet, (mikor ezt először meghallottam, felmerült bennem az a kérdés, hogy mivégre is van akkor a világon, de visszafogtam magam, mert a férjem szereti) így “kabátban” kellett hazahoznom a lakásba, vagyis sok-sok réteg papírt és celofánt kellett köré tekernem, hogy “meg ne fázzon”.
Ennek ellenére figyelmeztettek, hogy két-három hét múlva le fogja hullatni a levelét. Itt tartunk most: levél pereg, egyre nő a kupac alatta. Mesélem a férjemnek, mire ő: “Igen, láttam….szegény. Ma meg kell locsolnom.”
Teljesen úgy beszél, mint a kisherceg a rózsájáról!:)
Csütörtökön egy csomag (“pakk”) várt a munkahelyemen. Igazi meglepetés volt! S benne a fázóm bögrém, névre szólóan s még egy alátét is! Köszönöm, köszönöm, itt is!:) Csodálatos ajándék !:)
Előző héten ilyenkor a Hotel Villa Völgy wellness-részlegében töltöttem az időt. Legnagyobb problémám az volt, hogy a pezsgőfürdő után a szaunában, a jégbarlangban, az infraszaunában, a gőzben vagy épp az aromaterápiás kabinban töltsem el az időmet, és utána induljak-e azonnal a férjemmel találkozni Eger Belvárosában vagy olvassak még egy kicsit, netán sétálgassak-e a Szépasszonyvölgyben.
Ehhez képest, ma keményen dolgoztunk lippivel, egy nagyon hosszú és fárasztó hét után. Napi, rutincseledetek voltak ezek, mégis fáradtan elvégezni őket még inkább kimerítőek. Főztünk, takarítottunk, virágot locsoltunk, vasaltunk, sütöttünk, semmi extra, de sokat.
Mégis, én ma sokkal boldogabb voltam vele ennyi munkával is, mint nélküle Egerben, egyedül pihengetve.
El kell hogy mondjam mennyire szeretek a mohazöld barlangfalú szobánkban bebújni a takaró alá, onnan pislogva kifelé, hallgatva a nagy csöndet vagy a rádiót. Megnyugtató.
A teraszon 24 fok van, csodálatosan napos, kellemes idő. Mindent felejtető, verőfényes nap. Nap-nap.
Tényleg minden síron nő virág. Ahová a hozzátartozók nem jutottak el, ott átveszi a természet szerepüket, madarak által elpotyogtatott, más sírokról szél által átfújt virágokat látni teljes pompájukban. Idén – már ki tudja hányadszor – ismét virágzik az ibolya.
Mintha nem is telt volna el annyi idő a nagyszüleim halála óta, ez a napsütéses, meleg őszi nap visszahozza a régi időket. Nyitott teraszajtó, Kossuth rádió, húsleves. Szinte hallom nagyapámat, látom nagymamámat. Érzem az elmúlást.
Tegnap Dennis Quaid tért be vásárolni az utcában lévő kis indiai boltba. Állitólag az eladó olyan pánikba esett etttől a ténytől, hogy elbujdokolt az üzletben, úgy kellett kisegiteni:) Nekem pedig innen kezdve, ha meglátom az egyébként bűbájos eladót, folyton nevetnem kell majd:)
update: nem is Dennis, hanem egy sokkal kedvemre valóbb pasi, Jeremy Irons volt! Ó, hogy irigykedem most!
http://www.facebook.com/pages/Sudevi-Boutique/159825800714526
Végre egyszer nem felejtem el, tehát hurrá: holnap négy esztendős lesz az oldal! Örüljünk mindannyian, hogy ennyi évet megértünk együtt!
S mehetünk is tovább:)
- Nem működik a turmix, drágám…
- Az nem lehet, a hétvégén használtam.
- Pedig hidd el, hogy nem. Telepakoltam hagymával, de nem forgatja, nem aprítja, csak éktelen hangon sivít, attól félek, leég a motor….
- Hagyd abba, majd ha hazaértem, megnézem!
Marlen bánatos arccal beslattyog a szobába, az önsajnálat végtelen óceánjába merül, hogy még ez is…már a turmixgép is feladja..nagyot sóhajt.
Pár óra múlva férj hazatér, nekiáll főzni, kérdez:
- Drágám, hol a kés?
- Milyen kés? Gondolom a konyhaszekrény fiókjában.
- Nem, ott nincs. Tudod, a turmixgép kése, amellyel aprít.
- Atyaég, hát akkor ezért nem aprított nekem! Nem volt benne a kés, amellyel aprítani tudott volna!
- Atyaég! Te kés nélkül akartál turmixolni?!
Napi szőke öt percben című rovatunkat olvasták :/
Tudjuk, hogy aki két hónapnál tovább blogolt valaha is bármikor, az – ha időnként abba is hagyja – valamilyen formában folytatni fogja. Igy tehát mától a férjem újra blogol, s ez örömmel tölt el, hiszen először mégiscsak a gondolataiba szerettem bele:)
Hogy miért hívják kegyeleti emlékversenynek, azt nem sikerült megtudnom. Ellenben úgy néz ki, a férjem új hobbiba szerelmesedett bele: bonsaikertész lesz. Már olvasgatja a szakirodalmat hozzá.
Kerti színfónia
Virágtorta
Gombaszekció I.
Gombaszekció II.
Egyszerűen szép
Extrém
A vacsora tálalva!
Főétel
A legszebb teriték/s (szerintem)
Bonsaiszekció
Színek a szabadban
