marlen

A férjem szavai, az ő listája: “Fenyőfa kész. Halászlé kész. Pulyka kész. Palacsintatorta kész. Ajándékok kész. Kis pihi délután kész. Karácsony szenteste : mission completed. Minden kedves és nem kedves ismerősömnek Boldog Karácsonyt Kívanok!”

…én annyit tennék még hozzá ehhez, hogy mindemellett én még sütöttem pizzát is, mely pezsgővel fogyasztva egészen különös hangulatot ad a halászlétől, pulykától, mézeskalácstól zsongó karácsonynak:) azt hiszem, hagyományt teremtek ebből:)

Csodálatos, muffinnal, édességekkel diszitett bögréket vásároltunk, csomagban (4db) 700 ft-ért. Épp ezért ma megkezdtem a kollégáknak, ismerősöknek az ajándékgyártást. A bögrékbe saját készitésű narancsos-étcsokis-mákos kekszeket, narancsos teafiltereket tettem, majd becsomagolva,  saját szedésű tobozokat tettem rájuk. A másik, amit csináltam és még fogok is: száritott narancskarika, fentebbi keksz, narancsos teamécses celofánba burkolva, verssel és tobozzal diszitve. 

Más ötletem, családi ajándékokra például, még nincs. Marad az utalvány

Akkor mondtam le az HBO-előfizetést, amikor a UPC annó havi ötezerre emelte fel az előfizetést, s még hűségnyilatkozatot is kért volna érte. Most, hogy szolgáltatót váltottunk, megdöbbenve tapasztaltam, hogy már csak 1700ft-ba kerül, három mozicsatorna jár érte, s a tavasszal-nyáron moziba került filmeket adják. Vagyis két-három hónapos késéssel ott a lakásban a film. 

Előfizettünk rá ismét. Úgyis őszi szünet van, remélem, lesz időm filmeket (is) nézni. 

Egyébként próbálom magam összeszedni egy naaagy, összefoglaló írásra, de eddig még nem sikerült. Túl sok ez még nekem, muszáj kicsit agyban is feldolgozni. 

Lemértem: 24kg papír. Ennyit sikerült termelnünk az utóbbi két és fél hónapban, a hitelkifizetéssel, lakáseladással, lakásvétellel, közművek és egyéb dolgok átíratásával. Most ez a mennyiség vár arra, hogy kategorizáljam, lefűzzem, átlátható rendbe rakjam:) Drukkoljatok!:D

Meghallgatható végre a velem készült interjú. Magyar Rádió Hangtár, 180 perc, Fülszöveg cimű műsor, 7 óra 54 perckor. 

http://www.hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-10-13

Kinézve az ablakon, a szél immár nagy tömegben sodorja le a fák leveleit. Hiányzik ez a természetbámulás, a belefeledkezés a színekbe, amire a Belvárosban  – zöld terület híján – esélyem sincs.

Nagyon, nagyon várom már az átköltözést.

Megtalálható vagyok itt is:http://www.facebook.com/pages/marlen-blog/202339543157143?sk=wall

Elindult a Goldenblog, elindultam én is, itt lehet rám szavazni. Előre is köszönöm mindenkinek, aki igy tesz.

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx

(egyéb blogok/marlen)

Az elmúlt napok egyik nagy tanulsága: ha tanár vagy, mindig az vagy. Épp ezért mindig kell azzal számolni, hogy ha a világ végére mész is el, és biztos vagy abban, hogy ott aztán tényleg egyetlen ismerőssel sem fogsz találkozni, abban a pillanatban felbukkan egy általad is tanított osztály, majdnem teljes létszámban.

Gyönyörűen sütött ma a nap, de kár lenne hinni, hogy itt a tavasz. Mindenesetre arra jó volt, hogy egy pillanatra fellélegezzünk a fagy és a hideg szorításából, újra felfedezzük Pöttyössel  séta közben a régi helyeket, s az emberek ellepjék a Belvárost, itt-ott meg-megállva napozni. Lippi végül nem jött velünk, nagyon gyengének érzi magát, amit egy ilyen éjszaka után (négy priznic, egy hűtőfürdő, hosszú órákig tartó negyvenfokos láz) nem is csodálok. Most épp nincs láza, ellenben a torka nagyon fáj. Persze, nem hajlandó sem kamillateát inni, sem torokfertőtlenítővel gargalizálni, sem fokhagymás mézet enni.  De, legalább megissza a nyolcféle gyógyteából készített keveréket mézzel és próbál mindenben segíteni, hallgat rám. Reméljük, holnap már minden jobb lesz. 

Megpróbálkoztam fülbevaló készítéssel. Közben jöttem rá,

- hogy nincs körzőm, mellyel a szabályos köröket megrajzolhatnám, de ezt még áthidaltam, poharakat rajzoltam körbe. 

- hogy nincs szabászkrétám, (vagy mi) így a köröket fekete alkoholos filccel rajzoltam, ami a fekete filccen kevésbé látható, ráadásul a poharakat is megfogta.

- hogy nincs ollóm, mely éles lenne, így végül körömvágóval nyírtam őket ki – teljesen szabálytalanok lettek, már csak azért is, mert rá kellett jönnöm, hogy a filc elég hajlékony anyag és még szöszös is.

- hogy fogalmam nincs hogyan kell láncöltéssel körben varrni, pedig ez tényleg evidenciának tűnt számomra.

- hogy vajon kibélelik-e a köröket valamivel, mert így semmi tartásuk sincs.

- hogy nincsenek felhasználható gombjaim, mely a körök közepére díszítésként kellene…..

….így most abbahagyom egy időre. Ilyet akartam készíteni egyébként: 

Eger még mindig leggyönyörűbb városaink egyike. Épp ezért olyan szomorú a szombat este is teljesen kihalt Belváros, a felújított és gyönyörű barokk ékszerdobozhoz hasonlatos házakon sorakozó “eladó” feliratok. Kettős arcú város. Egyfelől a pompa, a túlzások, a lenyűgözés, másfelől a hanyatlás, az üresség jellemzi. A szűk kis utcákon esténként igazi füst száll, s folyton mintha épp a hó szitálna, azt az érzetet keltve, hogy épp a következő sarkon belebotlunk majd a Télapóba.

- Nem működik a turmix, drágám…

- Az nem lehet, a hétvégén használtam. 

- Pedig hidd el, hogy nem. Telepakoltam hagymával, de nem forgatja, nem aprítja, csak éktelen hangon sivít, attól félek, leég a motor….

- Hagyd abba, majd ha hazaértem, megnézem!

Marlen bánatos arccal beslattyog a szobába, az önsajnálat végtelen óceánjába merül, hogy még ez is…már a turmixgép is feladja..nagyot sóhajt.

Pár óra múlva férj hazatér, nekiáll főzni, kérdez: 

- Drágám, hol a kés? 

- Milyen kés? Gondolom a konyhaszekrény fiókjában. 

- Nem, ott nincs. Tudod, a turmixgép kése, amellyel aprít.

- Atyaég, hát akkor ezért nem aprított nekem! Nem volt benne a kés, amellyel aprítani tudott volna!

- Atyaég! Te kés nélkül akartál turmixolni?! 

Napi szőke öt percben című rovatunkat olvasták :/

Sokat gondolkodom azon, hogy átnevezem a blogot. Egyrészt mindenki tudja, ki van az “álnév” mögött, s így minden írásom úgyis rám mutat vissza, ellenem hozható fel minden vádpontban,  ha valaki sértve érzi magát, másrészt pedig valahányszor beírom ezt a marlen-t, olyan mintha szégyellni kellene magamat, vagy épp bujkálnék, és sötétben, titokban, csak az asztalfióknak írogatnék. De, mint tudjuk, ez nem így van. Hiszen van nekem rendes nevem is, az írások pedig mindenképpen a nyilvánosságnak szólnak, mert ha nem így lenne, akkor jelszavazgatnék világba. Ismerjük be, nekem is kell a visszajelzés, a másfajta látásmód, mellyel az olvasók közelítenek az írásokhoz!

Közeleg október 28-a, mikor negyedik éves lesz a honlap, talán meglepem majd a kvázi anonimitás megszüntetésével.

Nálunk disznövényként hasznositják a virágboltosok, máshol pedig (pl. Németországban) zöldségesnél vásárolható a fizalis. Pénteken lehetőségem nyilott megkóstolni: kellemesen, enyhén savanykás, nagyon szomjoltó ize van. Furi, hogy még magyar nyelvű leirás sincs róla, pedig városszerte sok helyen megtalálható a fizalisbokor. S ahogyan más országok receptjeit nézegetem, a fizalis elsőrangú muffin alapanyagnak tűnik. 

Annyira szeretném, ha a Csík Zenekar nem énekelne és dolgozgatna fel Quimby számokat! Olyan, mintha Elvis rádöbbenne arra, hogy holnaptól hörgős metált akar játszani. 

S olyan jó lenne, ha a sütőtök is csak sütőtök lenne, és nem mindenféle feldolgozásban szereplő immár élvezhetetlen fogyasztási cikk!

“Valami, ami, mondjuk, Tarr Béla?” – zseniális!

Mostanában sok-sok kézműves blogot olvasgatok. Egyrészt magával ragadnak a szinek, formák, folyamatosan kalandozok egyiktől a másikig, másrészt próbálom megfejteni a titkukat. Ezek a nők mindig olyan boldogok, harmóniában vannak önmagukkal és a világgal (amelyik pedig nem, az csak annál szerethetőbb) – s engem mindig elégedettséggel tölt el, ha ilyen sorokat olvasok például önjellemzésként, mint ez: 
“Postatisztviselőnőből és grafológusból avanzsált kecsketej szappan készítő őstermelő.”

Ez az igazi sikertörténet és karrier. Maslow büszke lenne rá. Nekem pedig azt sugallja, hogy mindig van remény. 

Mire bevackoltam, kiválasztottam mely filmeket szeretném megnézni, bepakoltam a hosszú őszi esős estékre való sütőtököt a sütőbe, megfőztem a teákat, megkerestem az illatgyertyákat: kisütött a nap, ezerrel:) annyira azért nem bánom :) 

Holnaptól pedig vénasszonyok nyara!

Muszáj volt visszatérnem valami rendszerhez, mert már a szétesés réme fenyegetett. Hiába keltem fel fél hatkor, háromnegyed hétkor még mindig nem öltöztem fel, a kajám nem volt készen, a könyveim szanaszét hevertek a lakásban. S nem tudtam, hol ment el az idő. Illetve nagyon is tudtam, hogyne tudtam volna, de azt hittem, megoldom. Nem ment az átállás, a fontossági sorrend, igy visszatértünk a kisiskolás módszerhez. Előző este uzsonna elkészit, ruha összeválogat, kivasal, könyveket bepakol – idegesség, rohanás kiiktatva. Hat óra tizre teljes menetfelszerelésben állok az ajtóban. Hihetetlen, hogy ideáig jutottam, én, a precizség mintaképe.

A nem létező szabadidőmben meg focaccát sütök. Sokat. 
Végre megtaláltam a kelesztő funkciót a kenyérsütőgépen. 

Amikor kijelentettem, hogy mától igenis szabadságon vagyok és nem főzök, (hogy miért nem is tudom, mert nincs rám erőltetve) még nem sejtettem, hogy a kajafutár minden nap fél hét és negyed nyolc közé definiálja majd magát. Igy beállitottam ébresztőre az órát, mintha csak dolgozni mennék a szabadságom alatt, felkeltem, közben összevesztem a férjemmel, mert állitólag ráfújtam a hátára (?) és akit felvertem legmélyebb álmából,  dühöngtem egy sort, miközben ő édesdeden visszaaludt, kisminkeltem, beengedtem a futárt, megbeszéltem vele, hogy nyugodtan tegye az ajtókilincsre a kaját, senki sem fogja elvinni, elintéztem még néhány apróságot…..és közben felébredtem. Inkább a főzés.

Az megvan a női olvasóknak, hogy a postás/kajafutár/csomagküldő/hittéritő mindig akkor csenget, mikor pakolás van fenn az arcon/épp a kádban ülök/mellékhelyiségben ülök/leszaladok a sarki boltba egy fél percre?!

Rá kellett jönnöm, hogy 50 gombóc fagyi rengeteg. Még egy olyan embernek is, mint én, aki a fagyit is fagyival. Pedig már a torkom is fáj tőle, annyira igyekszem kihasználni a lehetőséget. Ráadásul rengeteg helyet is foglal a viszonylag pici mélyhűtőben. Mi lesz itt, ha megérkezik a lippi által megnyert másik 50 gombóc fagyi?!

Beszédhelyzetünk, hogy új cukrászda nyílt a szomszéd utcában, olvasom lippinek a nyitva tartási idejét. 

m: -Tökjó, minden nap nyitva vannak reggel tíztől este nyolcig!

lippi: – Hétvégén is???

Hadd mutassam be páromat, a “szőke” férfit!

Gyönyörű, virágos teraszokat csináltunk, grillezőhellyel, kávéházi asztallal és székekkel,  a konyha előtt fűszernövényekkel, a madarak is ideszoktak, minden burjánzik, a szivárvány minden szinében tobzódnak a virágaink, még a naprafogó magok is kihajtottak , azonban eddig az időjárás miatt nem tudtam hazajöve kiülni és kávézgatni. Ma csodálatos nap van, végre erre is sor került: majdnem olyan, mint a nyári délutáni szieszták. Örülök nagyon. 

Viszont most tűnt fel, hogy a hófehér kálák virágai előbb sötétlila, majd sötétzöld szinűek lettek. Van erre magyarázat?

Valószinüleg csőrről csőrre terjed a hirünk, de jelen pillanatban csúcsforgalom van a madáretetőben Két feketerigó küzd két oldalról a felakasztott magvas rúddal, a két cinege csendesen várakozik a törökszegfűk között, s még egy harkály is előkerült, aki minden erőből fúrja a faboritást! 

Fél marék fűrészpor, kevés alufólia, pár darab színes-fényes cukorkáspapír körbetekerve sokszínű hímzőfonállal, kalapgumira rákötve,  s megszületik a csoda: a similabda. Gyermekkort idéz, boldog nyugalmat, mikor még éltek a nagyszülők, s felváltva kényeztették az unokát a búcsúban, egymásra licitálva értektelen, filléres, felesleges, talmi semmiségekkel.

Ilyen apró csodák között, a múltat visszakapva éreztem magam a tiszaújvárosi majálison, a rózsaszín, hulló virágú japáncseresznyefák árnyékában, ezen a csodálatos nyári napon. Zsákbamacskát húztam és horgásztam, műanyag bizsuk lettek jutalmaim, lippi pedig a céllövöldében lőtt egy barna mackót és egy mazdás kulcstartót – rettenetesen elégedett volt magával.

Órákon keresztül sétáltunk a giccsrengetegben, medve-és gumicukrot ettem krumplilángossal, hazafelé a Zsuzsi fagyizóban az idei első fagyit nyalogattuk Bőcsön, majd pedig szalonnát sütöttünk lilahagymával, hozzá a tappancsos-féle finom fügepálinkát iszogattuk, melyet ezúton is köszönünk (nekem különösen ízlett).

Voltunk a temetőben is, felköszöntöttem nagymamámat Anyák Napja alkalmából, rég elfeledett iskolatársakkal futottam össze, vadnárciszokat és omladozó sírokat fotóztam.

Nincsenek rá szavak, mennyire szép nap volt. Majd  mesélnek a fotók.

Általános iskolában körülbelül egy perc alatt oldottam meg a feladatokat, majd látványosan unatkozni kezdtem, és zavartam társaimat. Nem értettem, hogy mit piszmognak annyit, hiszen egyszerű a dolog: gyorsan megoldani, majd lehet mással foglalkozni! Mikor kisebb voltam, alsótagozatos, akkor kisétáltam a tanári asztalhoz, megnéztem, hogy stimmel-e a megoldásom, ha igy volt, gyorsan kerestem valami más elfoglaltságot.

Mai fejjel tudom, hogy valószinüleg hiperaktiv lehettem, de ez elmúlt, felsőtagozatban már csöndben maradtam, gimnáziumban elővettem a könyveimet, egyetemen egy-két unalmasabb óra után már be sem jártam – szocializált a társadalom, és próbáltam beilleszkedni.

De, mindig és folytonosan unatkoztam. Mindenki azzal jött, hogy legyen valami hobbim! Hobbim?!  Hiszen van nekem hobbim, ami ráadásul a munkám is – én könyvekkel foglalkozom, melyrel mások csak a szabadidejükben érnek rá. Ez rendkivül megbonyolitja a helyzetet. Ma már tudom, sosem szabad olyan munkát/hivatást választani, mely egyben a kedvtelésünk is.

Visszatérve a hobbira, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű egy gyors, maximalista embernek! Választottam egyet, gyorsan legyártottam x darabot belőle, majd azt kérdeztem magamatól: “Ó, te jó ég: ez a hobbi?! Ez is olyan unalmas, mint a többi!”

Kipróbáltam én már sokmindent. Festettem, batikoltam, montázs-és dekupázstechnikát, virágkötést, diszcsomagolást, ólomüveg-, és ékszerkészitést, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Még talán legtovább ezt a “blogot” csinálom, immáron három és fél éve térek vissza ide.

Mert a hobbinak ugye az a célja, hogy kikapcsolja az embert, de én csak idegesebb lettem attól, hogy pillanatok alatt készen vagyok.

Rettenetesen szenvedtem, hogy nekem még egy ilyen egyszerű dolog, mint a hobbiválasztás sem megy, és rettenetesen irigyeltem például lippit, mert neki például ott van a fotózás, a gitározás, a zeneszerzés, a sorozatai, a régi autók iránti rajongása.

De. most találtam valamit, ami leköt: a sütést. Csak azt nem tudom, hogy lehet valakinek a sütés a hobbija?! És ki eszi meg  a rengeteg elkészitett darabot?!

Úgy döntöttünk, kihagyjuk az autópályát, s a régi szép időkre nosztalgiával gondolva – a hármas úton jöttünk Miskolctól Gyöngyösig. Igaz, igy majdnem duplájára nőtt az utazási idő, de mindenért kárpótolt, hogy az árokparton, a bozótosban, Nyékládháza határában hatalmas szentgyörgyvirág réteket láttunk, illatuk teljesen betöltötte a levegőt. Végre ismét megtaláltam őket!

Már csak fehércseresznyét kellene lelnem valahol.