marlen

Kicsi koromban nemcsak a babák haját nyírtam le, s vágtam fazonra – hanem a cicák bajszát is. (Akkor  még nem tudtam, hogy az egyensúlyozásban van szerepe.) Azt hittem, minél rövidebbre vágom, annál nagyobb és fényesebb nő a helyére. 

Nem így lett persze, legnagyobb megdöbbenésemre. Lujzinak is szép, nagy bajsza van ám.

Egyébként a macska le sem tagadhatná, hogy lány. Nemcsak a bugyik iránti szerelme van meg, hanem imádja a virágokat is. De legnagyobb szenvedély a táskák iránt fűti: ki-és bepakol belőle, majd belefekszik. 

Vajon miért veszi a fáradtságot a macska arra, hogy saját súlyának 80 %-át először két és fél méter magasságból lerántsa, majd kb. nyolc méteren keresztül vonszolja, küzdve, kinlódva húzza a nappali kellős közepéig, ahol megeszi? A tökmagos-tönkölybúzás egy kilós kenyér negyedét???És miért eszik a macska kenyeret, amikor lefekvés előtt kapott konzervet, és éjszakára pedig szárazat? Most mi csináljak ezzel az idiótával?!

Lujzi tévézik. ViaSat History-t néz, s mikor kikapcsoljuk a tévét, morog. Lujzi tévézik. Az okosok szerint ezt nem teheti, mert a macska csak foltokat lát, mégis ezt teszi. 

Úgy örülök, hogy a kismakkernek “találtam” gazdát, amíg szüleimnél vagyunk. Ide sajnos nem szívesen hoztam volna, egyrészt a tőle kétszer akkora három macska, a másik két kutya miatt, másrészt a kertes ház is ok, hiszen féltem volna, hogy véletlenül kiszökik, és nem találjuk meg… De, sosem szerettem egyedül hagyni őt a lakásban, még ha csak két napig is vagyunk távol. Annyi baj, szerencsétlenség, sokk érte már így is rövid kis élete során. Így viszont, Gyöngyösön, lippi mamájánál, biztonság, sok kaja és még több szeretet veszi körül. S olyannyira bedobta már magát, hogy beleszerelmesedtek, és vissza sem akarják adni.:)

Valaki árulja el, hogy miért jó a macskánknak az, ha minden egyes reggelre kipakolja a szoba közepére a fehérneműs fiókot?:) Tényleg vannak ilyen kis checklist-jei, napi rutinjai, mint például: reggeli klotyózás, ablakban üldögélés redőnyfelhúzás után, alvás, kutya oldalba és fejbe rúgása legalább naponta ötször, bugyipakolás, simi két óránként?

Úgy látszik, a cicáknak tényleg kilenc élete van. Hazatérve szabaditottam ki egész napos fogságából: egy tiz cm magas szűk fiókba kuckolt be még reggel. Aztán majdnem hasra estem miatta, ráléptem a farkára, majd esés közben még sikeresen be is verte a fejét az asztalsarokba. Mondhatnám: kutya baja:D

A macskát rendre kell szoktatnom. Dühében – amiért nem akkor kapott kaját, amikor ő enni akart – fogta és letépte a függönyt, valamint szétdobálta az összegyűjtött és aprólékos gonddal elrendezett tobozokat a nappaliban. Emellett ma még azt a furcsaságot is csinálta,  hogy amikor Pöttyössel sétálni indultunk, behúzta az előszoba közepére a kosarat, és beleült. 

Gondolom, jelezni akarta, hogy őt is vigyük. 

Az előbb a parkban tizenkét (megszámoltam, meg ám!) feketerigó versenyezett egymással a pocsolyában fürdés és abból ivás lehetőségéért. 

Visszatértem a normális életvitelhez, elkezdődött a suli, vége a szabadságnak. Hazaérve délután csak annyi változott, hogy most már ketten állnak az ajtóban, kettejüket kell azonnal ellátnom, visszarántanom az éhhalál széléről, felvenni és megölelgetni őket, mert különben egymást licitálják felül zokogásban. Ha már állatok, akkor Lujzi. Aki feltételezhetően a hatodik emeleti erkélyről lelökte a hálószoba kimosott szőnyegét. Nehezen hiszem el, mert a szőnyeg a macskához képest nagy, de a reggel kiterített szőnyeg estére eltűnt. Pedig az volt a kedvencem mind közül. Azért ez most nagy érvágás a számomra. 

Vannak dolgok, melyekről mindig ugyanazok az emlékek jutnak az eszembe. Ilyen például a dinnye, s vele együtt a lovaskocsin érkező cigányok, akik hosszan elnyújtott “Diiiiinnnnyyeeeeeeeeeeee!” – kiáltással adták a falusiak tudtára a megfellebbezhetetlen tényt, nevezetesen azt, hogy ha tetszik, ha nem, innen kezdve körülbelül egy hónapig csak övék a terep. Naná, hogy tetszett. Napokig elvoltam dinnyén, és szent borzadással néztem nagymamámat például, vagy a szomszéd Évikét, aki kenyeret evett hozzá. Néha megkeseredik az emlék, ha a másik szomszédlányra gondolok, akit akárhogyan is táplálgattunk, mindig lopott a dinnyéből – melyet én kinn állva a konyhaablak üvegében láttam- de, sosem szóltam senkinek se róla, helyette is szégyellve magamat. 

A jó idők igazából csak Lőrinc napja után jöttek el, mikor ő belepisilt a dinnyékbe,  a dinnyeföldek pedig “felszabadultak” ettől a kis akciótól. (Nagyon mókásnak tűnik ez így, pedig sokáig nem mertem enni belőle miután ezt hallottam, mondván azért ilyen dinnyét már csak nem eszem meg…) Azért jó idő, mert innen kezdve rendkívül olcsó lett a dinnye, ingyen lehetett gyűjtögetni a földeken, ember és állat egyszerre habzsolta azt.

Mostanában alig eszem dinnyét, a bolti már nem vonz annyira. S, hogy miről jutott mindez eszembe? Az előbb az egyik katalógusban láttam igazi mázas, kézzel készített cserépedényeket, s azonnal bevillantak róla nyulak. A nyulak, amelyeket évekig tartottunk francia exportra. Amikor felszámolni kívántuk a nyúlkolóniát, úgy döntöttünk, hogy legalább egyszer kóstoljuk már meg mi is, hogy mit szeretnek annyira rajtuk a franciák. Leöltük hát őket, megnyúztuk, s  pörköltnek elkészítettük. Nem volt jó, s nem is mázas cserépedényben készült, mégis annyiszor láttam már, hogy ebben főzik, hogy képtelen vagyok nem elvonatkoztatni tőle. Mindenesetre azóta sem ettem nyulat, pedig mostanában ismét nagyon menő.

Lujzi kapott egy új becenevet, Babettának hivom, mert kicsi, állandóan brümmög, és csak addig futkározik, amig tart benne az üzemanyag   a félórával ezelőtt feltankolt kaja, ha az elfogy, hirtelen megáll.

Remélem, hogy az pedig tényleg csak ennek az irgalmatlan kánikulának tudható be, hogy én, aki eddig kizárólag csak ásványvizet vagy legfeljebb gyümölcslevet ittam, most csakis a gyűlőlt diétás kólát birom meginni, minden mástól úgy fáj a gyomrom, hogy majd meghalok tőle, akárhogy váltogatom a vizeket…

Ha pedig már viz, akkor azt pedig megmagyarázhatná valaki, hogy a macska vajon mit csinál naponta órákon át, mikor odamegy az itatójához, oldalra fekszik, és a bal fülét a viz felé helyezi, majd úgy marad….

Az “állítólagos” örök ellenségek, ha kilépünk a lakásból, azonnal egymás mancsába csapnak, hogy “naa, ma is átvertük őket, pihenjünk már végre”, és azt is teszik Paparazzi-fotó egy eb és egy macska titkos életéből! Végre lehull a lepel!

Külön felhívnám a figyelmet a kutyánk speciális fekvési pozitúrájára: 

Meggyőződésünk lippivel, hogy mindkét állatunk nagyon csúnyán beszél, ilyen a habitusuk. Gyorsan dühbe gurulnak, néhány napot leszámítva mikor végigalusszák azt, pörgős életük van, sok és azonnal interakciót kívánva. Lippi remekül tudja szinkronizálni őket, válogatott, ízes káromkodásokat talál ki helyettük. 

Vajon mit mondhatott a kismakker az előbb, mikor körbetekerve magán a fonalgombolyagot, melytől nem tudott szabadulni, azt maga után húzva végigrohant sikítva a lakáson?

Amikor idekerült a macska, nem sok esélyt adtam neki. Félszeműnek tűnt, a bundája locskos volt, csatakos, minden bordája kiállt, és állandóan rettegett mindentől. Egyedül akkor lazult el, mikor az ölembe vettem, és simogattam, bár ekkor is azonnal felkapta a fejét minden neszre, s megvillant félszemében a félelem. 

Nem sokat javult a helyzet akkor sem, mikor minden nap nyolcszor kellett a szemébe csepegtetni, minden reggel pupillát tágítani. Mozgása még bizonytalanabb volt, koordinálatlan, tölcsérrel a fején inkább meg sem kísérelt bárhová is eljutni a lakásban.

Aztán jött a tüzelés, ami még inkább lesoványította, kifárasztotta szerencsétlent. Muszáj volt lépni, s ezután meg a sebe miatt aggódhattunk. Kétszer két napra magára is kellett hagynunk, az is nagy sokk lehetett neki.

De, elmúlt ez is. A seb begyógyult, a szőre is lassan kinő újra, s a rendszeres táplálástól nagyon szép dús, fényes lett. Sajnos, a szemével nem lehet mit kezdeni, a tályog felszívódott, de a folt, a pupilla közepén örökre megmarad. A doki szerint őt nem zavarja, megtanult vele együtt élni. 

Mostanában ismerszik meg a természete igazán. Engem mindig lenyűgöz, hogy mennyire nyugodt és jó indulatú, hálás macska. Bújós is lett, és kommunikatív. Rendszeresen válaszol, ha hozzászólok, hívásra azonnal rohan, megtanult kérni, s alkalmazkodik hozzánk. Éjszakánként már nem rombol, hanem lefekszik ő is aludni, bár reggelig nem bírja. 

S olyan szép lett! A háromszög fejéből igazi puha, kerek macskafej lett, kezdenek kirajzolódni az izmai, a szeme ragyog.

Jó, hogy itt van.

A macskánk viselkedése leginkább egy kutyáéhoz hasonló, gondolom Pöttyöst utánozza, tőle tanult mindent. Éjszaka például nyugton hagy minket a műtét óta, megvárja míg reggel felébredek, a mozgolódásra felbukkan az ágy szélén egy macskafej, majd felugrik rá. Azonnal brümmög, dorombol, és mint a kutyák, a hátára fekszik, négy lábát az ég felé veti, s mutatja  a hasát, hogy azt simogassam. Elég mókás jelenség, az biztos. 

Másrészt én még sosem láttam olyan macskát, aki képes ennyire kommunikálni, érzelmeket kifejezni. Bújós cica, ha megszidjuk, visszabeszél, de általában hallgat ránk. 

Csak kaja mindig legyen kinn, ugyebár. 

Végignézve a lakásban szanaszét heverő mintás játékegereken és polcról leszedett apró plüssállatokon, nagy ütközet folyhatott az éjszaka, Lujzi versus többiek részvételével.

Úgy tűnik, a macska technikai K.O.-val  nyert.

Most, hogy Pöttyöst egy hétig nélkülöznünk kell, tűnik fel, hogy mennyire hozzánőtt az életünkhöz, medret adott a mindennapoknak. Azon kapom magam, hogy indulok, veszem a pórázát, hogy menjünk sétálni, mikor eszembe jut: ő most nincs itt. Vagy este várom, hogy felugorjon az ágyra, sóhajtson egy nagyot, de csak a csönd helyette.

Persze, Lujzi itt van, bújik, nyávog, jön-megy, rendezkedik a lakásban, ötkor ébreszt az ágy mellett nyávogva…de, nem ugyanaz. Az a nyiltság és dinamika, amely Pöttyöst jellemzi, egy cicában nincs meg, s ugyanigy az a hihetetlen kommunikációs képesség sem, amellyel Pöttyös azonnal elfogadtatja magát. Azt hiszem, Pöttyös ahhoz az emberhez hasonló, akit igy szoktunk definiálni: “áldott jó természete van”. 

Tudtam, éreztem, ettől rettegtem! A macska alighogy “megjavult”, önjáró robottá változott, és mászik, szalad, ugrik mindenhová, és állandóan! Az előbb épp a teraszkorlátról szedtem le, s kaptam csendben, lélegzetvisszafojtva szívinfarktust…Azóta még bolondabb lett: szalad mellettem, elhagy, majd hirtelen, szúnyoglábain befékez és egy csodálatos mozdulattal elém vetődik, csikorogva a padlón. Ja, és ma minden egyes szemcseppentésnél megpofozott.

Új lakóval gazdagodtunk az  elmúlt két hétben, s Lujzikának neveztük el. Lujzika macska, teknőctarka, s a fél szemével gondok vannak, hiszen feltételezhetően egy másik macska belekapott, így most két óránként cseppentgetni kell bele, amit tőlem nagyon rosszul, a férjemtől viszont meglepően jól tűr. Ő már kiosztotta a szerepeket köztünk: én vagyok az őt kényeztető, etető “szolga”, férjem az okos “doktor”. 

Lujzika egyébként – kis hiányosságát leszámítva – igazi macska. Öntörvényű, játékos (ha neki van kedve), a kutyát semmibe vevő, rengeteget alvó kismacska. Mióta nálunk van a duplájára nőtt, megnyúlt, a szőre puhul, selymesedik, és egyre szebb lesz. Ráaádásul mindenbe beleüti az orrát, kezd szemtelenedni, de az éjszakáink még nyugalomban telnek, mert ekkor rajta van a tölcsér, hogy bele ne kapjon a szemébe. A szeme  viszont egyre jobb, a doktornő szerint megmarad neki, s boldog, elégedett, kétszemű nagymacska lesz belőle. 

Van neki fedőneve is, Houdini, mert egy igazi szabadulóművész. 

Az pedig, hogy a tavalyi együtt töltött zaklatott nyár után, a nyári szünet utáni első munkanaptól kezdve, a kutya úgy fogad, hogy feltámaszkodik a térdemre, s addig nem hagy békén, mig fel nem emelem, és a nyakamhoz bújik – na, az még azóta is minden nap a hihetetlen kategóriába tartozik számomra.

Ha az ember városban él, szükségképpen osztoznia kell dolgokon a területek végessége miatt, s mi tartjuk magunkat ezen íratlan szabályhoz. Elnézően és nagyvonalúan felkínáljuk teraszunkat, s még a napi minimum ötszöri étkezést is biztosítjuk a megfáradt “utazóknak”. Főleg, ha olyan boldoggá tesznek minket, mint a másfél év után újra felbukkant kisharkály. Józan ésszel persze tudjuk, hogy ő nem lehet azonos azzal a másikkal, de mégis reménykedünk benne, hogy talán mégis, és nem felejtett el, s mindig vissza fog térni, időről időre. Nem törődünk a jövővel, megfigyeléseink középpontjában csak a jelen áll, csak az érkezés zaja, a felhangzó bip-bip, majd a fabontás, gyereki örömmel lessük jöttét, elcsitulunk láttán, csndre intjük s hívogatjuk egymást, csak lessük meg, gyönyörködhessünk benne. Meghatározott napirendje van, hajnal fél ötkor kezdi köreit, s elvárja, hogy alkalmazkodjunk hozzá. Vagyis tűnjünk el a színről, mikor ő jön, keljünk fel időben, s ha még este fél kilenckor megéhezne, akkor is álljon rendelkezésére eleség. Nem tudom a többi madárral hogyan egyezett meg, de az ő feltűnte a cinegék, rigók távozását hozta magával. Akarnok egy kisharkály, naa. De, imádjuk. Remélem, még sokáig fog boldogítani minket!

Pöttyös újabban zabagép lett, válogatás nélkül eszik mindent, ami a közelébe kerül. Épp olyan élvezettel csámcsog a főtt krumplin, mint a legjobb minőségű tápon, vagy  issza meg a macskák tejét. Igazi konyhamalac lett belőle.

Mégis vannak olyan kaják, melyeket még nagyobb szeretettel fogyaszt. Ilyenek a sós ropik, kekszecskék, és a ma már emlegetett sós mogyoró. Igy adódhatott, hogy tegnap arra kellett beérkeznem a nappaliba, amint a kutya éppen az asztalon lévő sütisdobozból mancsával kiügyeskedve lopkodja a sós rudat, és sutyiban eszegeti. Ebből – a háta mögött zajló eseményből – persze a férjem semmit sem vett észre. S mig én dühöngtem, hogy a mamám finom sósát ki lehet dobni, s tolvajnak tituláltam az ebet, aki vénségére hülyül meg, ő csak nevetett és “jó helyzetfelismerőnek” nevezte ….

Következetes nevelés, aha….