marlen

Napi tizennégy órai munka után olyan üres tud lenni az ember feje, hogy csak bámul ki a szemén, és elképzelni sem tudja, hogy holnap és azután is még ugyanilyen napok várják.

Mikor megkérdeztem tőle, hogyan csinálja, nem kertelt. Egyenesen a szemembe mondta, én pedig megdöbbentem a válaszon.

Felkészültem a kioktatásra, a megdicsérésre, mely mégis úgy hangzik, mintha beszólogatna, a tuti módszerekre. Becsülöm benne az őszinteséget, mert csinálhatta volna azt is, mint az állandó fogyókúrázó és vécékben hányó ismerőseim, akik ráadásul genetikusan soványak, mint az agarak, s épp a szépen megterített, ünnepi asztalnál kezdenek el nyavalyogni, lehetőleg egy tőlük sokkal testesebb, vastagabb, netán kövér nő jelenlétében, hogy “jaj, már megint híztam két kilót, holnaptól ismét kezdhetek fogyózni!”

Nem tudom, hogy ezekben a pillanatokban az ételtől megy el örökre a kedvem, vagy épp a villát szúrnám a rinyálók kezébe, vagy simán csak kifutnék a világból szégyenemben…

Megkérdeztem hát tőle, hogy csinálja, s ezt felelte, egyetlen másodperc habozás nélkül: “Utálok enni. Illetve utálom az időt erre pazarolni.A gyerekeimnek sem főztem soha. “

Ennyi. S már rohant is tovább, én pedig  sokáig bámultam utána. Utólag örülök annak, hogy nem kellett reagálnom semmit a fentebbi pár mondatra. 

Azt viszont sajnálom, hogy megint lemaradtam egy tuti módszerről. 

Valóra váltottam múltkori lelkendezésemet, köszönet érte Monkának!

Vajon van-e arra magyarázat, hogy miért ráz ki a bohócoktól a hideg, s miért utálom őket ennyire?!

Az egyik teremből épp a hegyoldalra látok. Lankák, tisztások. Mindig egy piknik jut eszembe róla, s mindig ezt a képet látom magam előtt. A Duna-parti tavaszt, Czeglédi Gizella festményét.

Azt hiszem, egy idő után – minden lényeges megfogalmazása után, mikor rájön az ember, hogy az igazán fontos dolgok  úgyis kimondhatatlanak  és fájdalmas felismerésekhez vezetnek  csupán – mindannyian elérkezünk oda, ahová Stephen Frears ezzel a filmmel. Így írnak róla:

“A lélektani titkosírás megfejtése helyett Stephen Frears inkább a fecsegő csecsebecsék felé fordul. Gyűrűk, gyöngyök, nyakékek és brokátok pillanatnyi értékei, jelentései, illetve az, hogy e tárgyakat éppen ki és hogyan viseli – ezek izgatják a rendezőt.” 

És ez igaz is, tobzódunk a szecesszió csodáiban, a csodálatos ruhák, ékszerek látványa egyszerűen  lenyűgöző. Minden finom, már-már bántóan kifinomult, (ez főleg a férfiak esetében hat zavarólag) de mikor úgy igazán beleélnénk magunkat a dekadencia, és az érzékiség világába – véget ér a kor is, a film is. A hedonizmus hosszabb távon nem a túlélés eszköze, s nem bocsátják meg azok, akik nem részesülnek belőle.

Azért ennyi finomság közben jól jöhet egy kis brutális, kilencven százalékos kakaótartalmú étcsoki. Csakhogy legyen valami ellensúly.

A férjem az előbb megkérdezte tőlem, hogy vajon miért ébresztettem fel őt éjjel háromkor azzal, hogy az évszázad találmányát álmodtam meg, melynek az “emberleves” munkacimet adtam. Szegényt halálra rémitettem, amit nem is csodálok.

Valakinek van valami ötlete, hogy mit akarhattam? 

Nálunk már beköszöntött a tavasz. Én átültettem a virágokat, a macska leverte őket a szőnyegre, kiszórta belőlük a földet, a kutya pedig lepisilte.

Csak állatokkal ne kezdjen az ember!

Minél több időm van egy probléma megoldására vagy egy munka elvégzésére, annál jobban elhúzom, aztán meg dühös vagyok magamra, hogy megint akaratgyenge voltam, és mennyi minden értelmesebb dolgot csinálhattam volna a töketlenkedés helyett. Mert végül megcsinálom, de mindig hétvégén. Pedig lenne időm hétközben is, esténként dolgozatokat javítani. Mondjuk fáradt vagyok mindig, és alig látok. De mégis, másképpen kell csinálni, hogy ne hozzam állandóan haza  a dolgozatokat. Jövő héttől úgyis van ebédem, benn maradok inkább tovább. 

Hétvégi non plus ultra: egy zseniális fülbevaló az Auchanban, s elég ígéretesnek tűnik a most elkezdett könyv, a friss, tavaszi idő, és természetesen az új polc a konyhában. 

Számomra pedig az megfizethetetlen és csoda a facebook-kal kapcsolatban, mikor láthatom, hogy az általam tisztelt, szeretett és nagyrabecsült – immár nyugdíjas – pszichológus a VV hivatalos oldalain kommentekben elemezgeti egy-egy villalakó stratégiáit, és híveket toboroz egy-egy kiválasztás előtt. Ez már-már olyan, mint amikor Török Gábor Éden Hotelt nézett.

Farsangi időszak van még, kár, hogy eltűnt ez is az életünkből, a nagy bálok, vigasságok, szép ruhák kora lejárt,  pedig fényt és örömet hozhatnának a sötét téli időszakba. De, kikopott ez is az életünkből, csak a tradicionális farsangi étek, a fánk maradt meg. Sajnos, nem tudok készíteni sem szalagosat, sem képviselőt, sem pedig mamám-féle csörögét, pedig az valami csoda az általa készített baracklekvárral! Részemről a farsang megünneplése idén két fánk elfogyasztására korlátozódott, s jövő szerdán már Hamvazószerda, vége a farsangi időszaknak, kezdődik a böjt, a Húsvétra készülés. De jó lenne, ha egyszer végigtudnám csinálni azt a negyven napos felkészülést! Testileg-lelkileg felfrissülnék, megújulnék.

Mondjuk úgy nehéz, hogy épp tegnap fizettem elő ebédszállításra. De, lelkileg talán lehet készülni.

Az elmúlt másfél hét a levelekről szólt az életemben. Kaptam is, s ha már kaptam, akkor kedvet kaptam arra, hogy én is írjak. Írtam is, szépen kézzel, az más kérdés, hogy nem tudták elolvasni. Az általam kapott levelek között volt kedves, tanácskérő, dicsekvő és feltáró.

Ez utóbbiból tanultam a legtöbbet, s értettem meg teljesen Ottlik azon sorait, mikor a szabadságról értekezik: “Egyszóval, jóllehet töprengve, de a szabadságtól enyhén mámorosan mentem lefelé a lépcsőn Szeredy nyomában. Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.”

Én mindig bíztam abban, hogy az általam is kisstílűnek minősített, jellembeli fogyatékosságoktól tartózkodom majd. Már tudom, hogy sok ilyenem van, együtt kell velük élni, és javítani rajtuk. Azért, hogy soha többé ne kelljen ilyen sorokat olvasnom:

“A hatalom célja a hatalom. Mindig és mindenhol. Ne tévesszen meg minket a megjelenés formája. Kamat, vagy lelki presszió a munkahelyen, barátoktól; egyre megy. A cél ugyanaz. Létrehozni egy hierarchikus viszonyt, akár a “legszentebb” ügy érdekében is. Lényeg, hogy alattuk legyenek. Akikről úgy vélik, hogy tartoznak nekik. Pénzzel, figyelemmel, munkával, bármivel. Akik energiát tolnak nekik. És akik elhitetik velünk, hogy valóban alájuk tartozunk, ők meg felettük állnak. Feltétlen “tisztelet”-et követelnek.”

Anna Gavalda regénye, az agyonajnározott Gavalda,  legutóbb általam olvasott, regénye a Kis kiruccanás pedig akkora csalódás, mint az, hogy sosem kaptam Barbie-babát. Nehezen nevezhetném irodalomnak, amit művel, ez a strandkönyvek világa, bármelyik, általam ismert bloggerina ezerszer jobban ír nála. Ha csak ezt a művét ismerném, sosem akarnék többet tőle olvasni. Pedig a nő nagyon cuki.

Mindig vágytam arra, hogy egy olyan közösség tagja legyek, melyet a tehetség köt össze. De leginkább a közös zenélés, éneklés öröme. Amikor énekel az ember, helyesen veszi a levegőt, tüdeje ideális állapotban van. Sokszor gondolkodtam, milyen zenét is játszanék. Alkatilag, személyiségemben egyértelműen a melankolikusabb, lassabb dalok állnak hozzám közel, mégis…ha igazi tehetség lennék, mindenképpen Pink-féle számokat énekelnék, hogy erőt, optimizmust, dinamizmust lopjak az emberek életébe.  Vagy  ilyet, mert ez ultraprofi.

Napok óta mást sem teszek, mint veszekedésbe, sértődésbe, vitákba torkolló helyzeteket próbálok visszafordítani racionalitással. S egyetlen esetben sem én voltam a kezdeményező fél. Mintha egyszerre érkeztek volna el a környezetemben élő – közeli s távoli  - emberek tűrőképességük határára. 

Nagyon kellene már az a tavasz. 

Egyre többször találkozom azzal a véleménnyel, hogy “nem az én gondom, nem érdekel más kínja, van elég bajunk, nem akarom még ezt is hallgatni – segíteni úgysem tudok”. Olyan emberektől, akik egy- két éve még  jótékonykodtak, szívesen foglalkoztak egymással, meghallgatták a másik életének buktatóit. Mára már nem maradt más, mint a leszegett fej, az ökölbe szorított kezek, és a mindennapi harc a túlélésért. Azt hiszem, elromlott valami nagyon körülöttünk, s én gyakran félek attól, ami bekövetkezhet.  

Ideje lenne elfelejteni azt, hogy egy recept minimum csak négy személyre szólhat. Sajnos, a férj, feleség és két gyerek klasszikus családmodellnek betett az idő és a gazdaság.

A férjem szerint óriási hibám, hogy képtelen vagyok elválasztani egymástól a komplett idiótákat, akik csak provokálni akarnak, s azokat, akikkel érdemes vitatkoznom. Szerinte míg más ki-és elkerüli a konfliktusokat, én egyenesen odatartom  mindkét arcomat, s aztán hetekig azon tépelődök, hogy ezt és azt vajon miért mondta az illető, s milyen indokot szolgáltattam rá. 

Pedig sokszor nincs ok. Csak az illető született bajkeverő, épp rossz kedve van, s nem is rólam szól a játék. Van mit tanulnom, s először az ignorálással kezdem. Így sok-sok blogtól elbúcsúztam az előbb, mikor kipakoltam őket a readerből.

A valódi életben ez nem ilyen egyszerű sajnos. 

Olyan recepteket keresek, melyeket kb. fél óra alatt el lehet készíteni,  (egyik napról a másikra, délután, munkából hazatérve) nem állnak sok összetevőből, és olcsók. Nem kell sok, maximum hét-nyolc, amit két hét alatt lehet variálni. 
Kérlek, ha ismertek ilyet, osszátok meg velem!  

Engem igazán nem lehet elfogultsággal vádolni Geréb Ágnessel szemben, de még én is túlzásnak tartom a két év letöltendő börtönbüntetést. 

Éjszaka arra riadni, hogy valami iszonyú erővel és hatalmas zajjal rajtad landol – nem olyan tuti. Főleg, amikor rájössz, hogy a macskád az, aki desszantosnak képzelte magát, és 2,30 méterről vetette le magát a két méterrel arrébb lévő ágyra. Illetve rám.

Lujzi macskánk immáron megtanulta, hogy nem ébreszt fel éjszakánként, amikor neki kedve szottyan egy kis játékra. (Vagy csak én nem ébredek már föl rá?) Helyette megvárja a reggeli óracsörgést,melynek hangjára egy másodpercen belül terem az ágyamnál, és kettesünk megszokott kis szertartását kezdjük azonnal. Az ébredés utáni öt perc csak az övé. Ekkor a karomba bújik, dorombol, szemét lehunyva vakartatja a hasát, mely hangos korgásokkal jelzi, hogy itt a reggeli ideje.

Az öt perc letelte után kíméletlen hadművelet indul ugyanis, melynek célja az, hogy engem a konyha felé tereljen.