Nekem határozottan szimpatikus, hogy a tanév mindig hétfőn kezdődjön és pénteken érjen véget. S általában egyetértek az oktatás területén bekövetkező változásokkal, kezdeményezésekkel. S igen, már alig várom, hogy kezdődjön a tanév, mert akkor nem agyalnék dijakon, amelyekhez semmi közöm, s melyek úgyis baráti kapcsolatok alapján dőlnek el, utazásokon, melyekhez szintúgy semmi közöm, semmibe vesző napokon, melyekhez sok közöm van. Tudom, elkényelmesedtünk az utóbbi időben. Minden téren. Nem értékeltük az otthont. Nem értékeltem azt, hogy milyen kellemes az ágyban olvasni. Belém rögzült az álértelmiségi duma, hogy kispolgári az ágyban tévézni, és egyáltalán tévézni. Mindig valami különlegesre, nagyszabásúra, extrémre vágytam, vártam. Pedig olyan egyszerű lett volna. Mindig is itt volt, csak észre kellett volna vennem. Olyan emberekre fecséreltem az időmet, akik nem a megfelelőek voltak nekem. Igyekeztem lehetőleg jól cselekedni, emberekkel jót tenni, akár saját magam háttérbe szoritása árán is, s nem kaptam cserébe szinte semmit. Elvesztettem a veszélyérzetet menetközben. Pedig engem leginkább az jellemez. A folytonos analizás, az erőszakkal behúzott kézifékek, mert vajon hol állna meg, ha nem ezt tenném?! Nem kell már az adrenalin. Másképp kell csinálni, másképp kell élni.
Az emberélet útjának felén állok, s mindenképpen meg kell találnom a helyes irányt.
Az utolsó mondataidra reagálva… ez már csak természetes, hiszen minden korszakodban (tizes, huszas, harmincas éveidben) a legtöbb dologra már másként reagálsz, más sorrendet állítasz fel magadban… hiszen tapasztaltabb lettél…ugyanakkor, ha lehetne még te sem változtatnál meg túl sok mindent a múltadban, nem igaz?!