marlen

Monival azért jó beszélgetni msn-en,  (amellett persze, hogy nagyon okos, humoros stb.) mert bármit bele lehet képzelni a mondataiba, s az ember lánya igazi nyertesnek érezheti magát, ha valamit megért belőle Garantált sikerélmény:)

A Goldenblog “komplex blogok” kategóriájának zsűrizése után pedig ezzel a kommenttel értek egyet:  ”Nem volt nehéz a legjobb 5 kiválasztása, mert gyakorlatilag max 7 komplex blog van a listán.”

 A “versennyel” kapcsolatban viszont meglep, hogy volt olyan blog, amely először benne volt az 50-es listában, s másnapra eltűnt belőle, meglep, hogy vannak, akik bojkottálni akarják az 50-es listát (töröltetni magukat róla), az is, hogy mekkora hisztéria van körülötte. A szinvonalról majd szeptember 2-a után.

Azt hiszem ilyen az, amikor a szemünk előtt születik meg a csoda.

 embedded by Embedded Video

Az érdem és a kivitelezés a  lippié, az ötlet gasztrogyereké és az enyém – a lényeg, hogy készen van, mától lehet cserélgetni a megunt, feleslegessé vált ékszereket, táskákat, cipőket, könyveket stb.

Az mennyire gáz, hogy három hónapon keresztül locsolgattam az utcán talált virágot, melyről ma kiderült, hogy nem is igazi….darabonként szétszedhető műanyag… én meg mindig csodálkoztam, hogy mennyire jól birja a kiképzést itt nálunk…

Először volt a Kövér Kacsa, melyet a világ egyik legjobb éttermeként tartanak számon. Aztán jött egy őrült fazon, aki első látásra borzalmakat hozott létre, egyszer például egy középkori receptet újragondolva, mindenféle ehető állatból csinált egy újat. Aztán hallottam valahol a nevet, mely nagyon jól csengett, azonnal arra gondoltam, milyen jó irói álnév lehetne: Heston Blumenthal.

Étterem, műsor, személy, név. Végül csak összeállt, hogy ez mind Heston Blumenthal. S a molekuláris gasztronómia. 

Mindez arról jutott eszembe, hogy a legújabb Digitális Fotó újságban a Kövér Kacsa étterem receptjei szerepelnek képi formában. Dominic Davies készitette őket, s szerényen csak annyit tüntetett fel a weboldalán, hogy “ételfotók”.  Nézzétek meg ezeket a képeket, s aztán felejtsetek el mindent, amit valaha az ételfotózásról gondoltatok!

http://www.dominicdavies.com/fat_duck_cookbook.htm

Csodálatosak, mindegyik önálló műalkotás, tökéletes kompozició, újszerűség – ezek nem is fotók, hanem egy mérnök preciz, pontosan szerkesztett remekművei.

Egyébként Davies azt is elárulta, hogy a Kövér Kacsába bárki foglalhat asztalt, s ekkor Heston Blumenthal postán ajándékcsomagot küld, melyben apró flakonok, cukorkák és sütemények szerepelnek, hiszen azt szeretné, hogy a hozzá érkező vendég úgy érezze magát, mint Alice Csodaországban, vagyis veszitse el minden kapcsolatát a valósággal. 

Kipróbáljuk?:)

miért nincs egy olyan honlap, ahol az összes bp-i uszoda/strand elérhetősége, árai, szolgáltatásai össze lenne szedve? minden elavult, ami fenn van, kb. 15 honlapon, egy csomó megszűnt belőle, másik része a nyilvánosság számára nem látogatható stb. miért nem lehet külön úszójegyet váltani, amely kb. másfél óráig lenne érvényes? vagy ha van ilyen, miért kerül majdnem annyiba, mint az egész napos? miért kell aquafitness órára megvennem az uszodai belépőt is, mikor csak egy nm-t használok egy óráig kb.? miért nem fogadják el az üdülési csekket ilyenre?

tényleg fürdőváros vagyunk, csak épp nem tudja földi halandó igénybe venni a szolgáltatásokat….

Szokás azt mondani, hogy ha előlről kezdhetném, ugyanezeket a hibákat követném el. Ezzel nagyszerűen el lehet háritani a felelősséget, s még amolyan léha, bohém művészléleknek is feltünthetjük magunkat. Én ezt nem igy látom, s tudom hol és mikor hibáztam. 

1. Sosem kellett volna eljönnöm vidékről. Egyik rokonom mondta, hogy ép lélekkel nem lehet megúszni azt a váltást, melyet a kisfalusi-fővárosi életforma eltérősége kiván. Egyetlen sürgető parancs, a be kell illeszkedni! – mindenáron parancsa érvényesül.

2. Egyetem után maradni kellett volna a többiekkel a gazdasági átképzős suliban. Azóta ők bankokban, apehnél stb. dolgoznak, gondjaik nincsenek, az irodalommal legtöbbjük csak Coelho-n keresztül tartja a kapcsolatot. Szerencsés emberek!

3. Rengeteget hibáztam emberi kapcsolataimban is. Igen, leginkább itt kereshető minden problémám forrása.

A mai nap két csodálatos pillanata volt, mikor olvastam, hogy a mamámról készült “szuggesztiv erejű” portrémat beválogatták egy kiállitásra, melynek a megnyitója holnap lesz Miskolcon, a Miskolci Kortárs Művészeti Intézetben és az is, hogy zsűritag leszek a Freeblog “komplex blogok” kategóriájában. Meg vagyok hatva, és megtiszteltetésnek veszem. 

Tegnap pedig megérkezett Pöttyös “repülő kutya”- fotópályázaton nyert luxus kutyatörölközője, melyet rögtön el is irigyeltem tőle, (annyira puha és finom) de a kutya nem válik meg tőle, a hátára boritva szaladgál vele a lakásban.  Én pedig nyertem egy ilyet, melyet ezúton is köszönök:)

Egyre erőteljesen fogalmazódik meg bennem az igény, hogy szeretnék több lábon állni a világban. S ezzel együtt az elkeseredés is, hogy már lekéstem a kézműves-, gasztroblogger és újságiró karrierről, amely körülöttem kezd általános tendencia lenni.

Azt hiszem, nem megyek többet a Lukácsba. Elvesztette minden varázsát számomra, a terek még mindig sötétek, a viz hidegebb lett, az élménymedence masszázscuccaiért gyakorlatilag közelharcot kell vivni – egyedül nem is érdemes menni, mert mindent foglalni kell, s még ekkor is megkérnek, hogy add át a helyedet. Benn, a részletében  felújitott épületben van végre aquafitness, ellenben olyan rosszindulatú úrinőkkel, akik a fél életüket ott töltik, s a súlyzókra már a nevüket is ráiratnák legszivesebben. S ez a bennfentesség teljesen kiakaszt. Mindenki ismer mindenkit, s egyszerűen kinéznek. Ezt érzem. Tudom, nem vagyok közéjük való.

Hová menjek, ha olyan helyre akarok menni, ahol nemcsak úszni, hanem wellness szolgáltatást is igénybe lehet venni? 

Egy jó ideje komolyan gondolkodunk azon, hogy beruházunk majd egy viztisztitóba. Ebben megerősitett az a teszt, melynek kiértékelését most kaptam kézhez. E szerint kétszemélyes háztartásunk kb. 236.600 ft-ot fordit évente átlagban vizfogyasztásra, s ez kb. 1600 üres, kidobandó palackot jelent. Durva. Még akkor is, ha számitottam egy ilyen eredményre, mert egy hétig kisérletképpen egyetlen palackot sem dobtam ki, csak gyüjtögettem, s 36 darabbal zártuk a hetet…S akkor hol vannak még a máshol elfogyasztott ásványvizek?! 

Van még olyan mozi valahol, ahová fekete-fehér fotókon vannak kitéve a következő heti műsor képei?!

Nekem határozottan szimpatikus, hogy a tanév mindig hétfőn kezdődjön és pénteken érjen véget. S általában egyetértek az oktatás területén bekövetkező változásokkal, kezdeményezésekkel. S igen, már alig várom, hogy kezdődjön a tanév, mert akkor nem agyalnék dijakon, amelyekhez semmi közöm, s melyek úgyis baráti kapcsolatok alapján dőlnek el,  utazásokon, melyekhez szintúgy semmi közöm,  semmibe vesző napokon, melyekhez sok közöm van. Tudom, elkényelmesedtünk az utóbbi időben. Minden téren. Nem értékeltük az otthont. Nem értékeltem azt, hogy milyen kellemes az ágyban olvasni. Belém rögzült az álértelmiségi duma, hogy kispolgári az ágyban tévézni, és egyáltalán tévézni. Mindig valami különlegesre, nagyszabásúra, extrémre vágytam, vártam. Pedig olyan egyszerű lett volna. Mindig is itt volt, csak észre kellett volna vennem. Olyan emberekre fecséreltem az időmet, akik nem a megfelelőek voltak nekem. Igyekeztem lehetőleg jól cselekedni, emberekkel jót tenni, akár saját magam háttérbe szoritása árán is, s nem kaptam cserébe szinte semmit. Elvesztettem a veszélyérzetet menetközben. Pedig engem leginkább az jellemez. A folytonos analizás, az erőszakkal behúzott kézifékek, mert vajon hol állna meg, ha nem ezt tenném?! Nem kell már az adrenalin. Másképp kell csinálni, másképp kell élni.

Az emberélet útjának felén állok, s mindenképpen meg kell találnom a helyes irányt.

Tudja valaki, mi köze van a Bauhausnak, a Goldfinger cimű James Bond-könyv és filmnek, és annak szerzőjének, Ian Flemingnek egymáshoz?:) Annyira szép és kerek történet!

Goldfinger Ernő már huszonhárom éves korában, 1925-ben elkerült Budapestről, hogy a párizsi Sorbonne urbanisztikai tanszékén szerezzen diplomát. 1934-től Londonban élt és dolgozott, de szülőhazáját sohasem felejtette el, élete végén fiatal magyar építészek számára alapított posztgraduális ösztöndíjat. 

Ő tervezte London első toronyházait. 1967-ben esztétikailag és technikai megoldásait illetően a brit Építész Szövetség aranyérmére érdemesnek találták Balfron Tower nevű toronyépületét, bár felmerült a kérdés: kellemes-e az élet egy felhőkarcoló méretű lakóházban. 

A kételkedők megnyugtatása végett Goldfinger Ernő a feleségével beköltözött az épület 27-ik emeletére. De két hónap elteltével ki is költöztek. Nem bírták elviselni, hogy folyton elromlik a lift.

Goldfinger Ernő nevét nem csak a modern épülettervei tették híressé. London hatalmas ősparkja, a Hampstead Heath mentén, az 1930-as években Bauhaus stílusú, kocka alakú villát építtetett önmagának, és ez, a szomszédai megítélése szerint, nem illett a környezetbe. 

Az egyik szomszéd, Ian Fleming krimi-író, az önkormányzatnál tiltakozott az építkezés ellen. Nem járt sikerrel, a villa felépült, ma védett építészeti műemlék és múzeum, amelyben Goldfinger Ernő képzőművészeti gyűjteménye tekinthető meg.

Ian Fleming azonban bosszút állt: leghíresebb James Bond kémregényeinek egyikében a gonosz főhőst Goldfingernek nevezte el. A magyarszármazású műépítész emlékét azonban a londoni épületei őrzik meg, továbbá az általa alapított tanulmányi ösztöndíj, amit idén Csepely-Knorr Luca, a Corvinus Egyetem PhD-hallgatója nyert el. 
forrás: inforádió

Férjem munkahelyének valamelyik júliusi rendezvényén fellépett az egyik stand up-komikus srác. Meséli lippi és lelkendezik, hogy háromnegyed órán keresztül csak úgy lökte a srác a poénokat, improvizált és szerinte milyen nehéz munka lekötni ennyi időn át sok ember figyelmét. 

Én csöndben hallgatok, majd megkérdezem tőle: Szerinted én mit csinálok, mikor dolgozom? Nem háromnegyed órán keresztül próbálom lekötni 30-35 ember figyelmét, miközben még szórakoztatóan improvizálok is?:)

Kb. 700-800 ft-ból sütöttem négy hatalmas pizzát. Kelesztéssel, sütéssel együtt volt annyi idő, amennyi alatt a futár ideér. Most nem kicsi lelkiismeret-furdalással gondolok az iróasztalfiókban lapuló rengeteg pizzakuponra. Gáz.

Harmadik napja nem voltam  sehol, csak sétálni. Ez alatt nyertem például  két mozijegyet, kb. 30 termékmintát ( mindenféle apróságot, de van ezek között nagyobb is, pl. Pöttyösnek szőrmével bélelt tigriscsikos hálózsákot)  30%-os üdülési kedvezményt wellness szállodákban, ingeket. Tegnap még a nigériai Uyo Egyetem honlapján is jártam a helyes válaszért.

Érdemes itthonról elmennem?!

Istenem, majdnem szülőfalumban (kb. 3km-re) sörkutat avattak!:) Éljen a Borsodi Sörgyár, augusztus 20-án biztos kipróbálom!:)

nyertem két mozijegyet az új Stephen Rea-filmre. ha valaki el tud menni szerdán este hétre megnézni a Csepel Plazába, keressen a részletekért.

jikka elvitte, remélem, be is számol majd róla:)

nyerjünk iPhone4-t:) 

Csak egy kattintás az oldalra:)

Vannak nők, akik csak végigsiklanak az életen és a férfiakon, s mégis övék az egész élet, s a férfiak biztositják azt számukra. 

ma az apám fél kettőtől fél hétig ült a Keleti pályaudvaron, az egyik vonaton, azt várva, hogy mikor indulhat Miskolcra, x száz másik emberrel együtt. senki sem adott felvilágositást nekik, a hangosbemondóba nem mondták be, a kalauzok, vasutasok, ügyeletes tisztek leorditották őket, ha kérdeztek valamit. fél hétkor visszajött, nem tudott hazautazni.

közben az információnál két mama zokogott, ugyanis a nagyik által a vonatra felrakott két kicsi gyereküket valahol a mávosok leszállitották, és nem tudták megmondani a szülőknek, hogy hol vesztegel a vonat. a gyerekeknél nem volt mobil. ez csak egy jellemző momentum abból, ami ma történt a Keletiben.

hazaérve fél 8 kor tudtuk meg a máv honlapjáról, hogy Rákosnál elromlott egy vonat, amely leszakitotta 600 méteren a felsővezetéket és azt nem tudták elvontatni. 

több száz, több ezer várt türelmesen a 32 fokos hőségben a Keletiben, akiknek nem voltak hajlandók felvilágositást nyújtani, miközben az információs szőke hölgy félóra alatt kétszer ment ki kávézni. például.

sosem vettek minket emberszámba, sosem fognak. mi csak arra vagyunk jók, hogy a családjuk összes tagjának örökös ingyenes utazását, a pulykapénzüket és a két évig elég végkielégitésüket fizessük.

Most erre vagyok büszke, végre minden rendszerben van a konyhában, a szekrényekben és a spájzban. Monk vállon veregethetne. 

S végre a vanilia-és fahéjrudaknak, tortadiszeknek is van helye:

Ma két éve, hogy meghoztuk életünk egyik legfontosabb döntését. Együtt.

Igazából csupán egy jó lecsónak indult az egész, hiszen idén még úgysem ettünk. Unalmasnak tűnt, igy tettem bele cukkinit, ekkor már nagyon jól nézett ki, finom volt, viszont hatalmas adag lett belőle, valamit ki kellett találni. Nosza, legyen belőle tiszai pityókás ponty! Hamis. Mert ugyanis a mélyhűtőben csak tőkehalfilé volt, bort nem lehetett beletenni, mert lippinek még vezetni kellett. Tudom, elillan főzés közben, de nem kockáztatok, elég volt már a túlélésből és a háló nélküli repülésből. Megvajaztam hát egy jénait, belesimitottam a lecsót, rápakoltam a halszeleteket, a tetejére gombákat, majd az egészet leöntöttem négy deci húslevesből (kocka), egy kiskanálnyi mustárból, babérlevélből és kakukkfűből készült lével, majd egy óráig sütöttem. Ekkor kivettem, hozzákavartam még két kanál vajat, majd Moni stircelt krumplijával köritettem. Se ponty, se bor, se Tisza! De azért isteni könnyű, látványos és finom nyári étel lett belőle.

Kedves, naponta Japánból idelátogató ismeretlen: áruld már el nekem magánüzenetben hogy ki vagy és honnét kerültél ide?:)

A faluban csak az orvosnak, a téesznek valamint a tanácselnöknek volt telefonja. (Máig előttem van a hatalmas, faragott iróasztala, melyen állt a készülék, felejthetetlen.) A többiek minden este a posta előtti egyetlen kurblis fekete telefon előtt sorakoztak, a tiszalúci központban üldögélő aktuális Mancikától R-beszélgetést könyörögve. amelybe ő gyakran belebeszélt vagy ha unta a társalgást a felek között – egyszerűen szétkapcsolta a vonalat. Utáltam, s rettenetesen irigyeltem a fentebbiek gyerekeit, akik bármikor, bármilyen hosszan, gyakorlatilag ingyen telefonálhattak. 

Minden évben megigényeltük a telefont, de sosem kaptunk. Mindig volt ok, például, hogy sokba kerül felállitani az oszlopokat, nincsenek meg a technikai feltételei, de az igazság csak annyi volt, hogy egy központi készülékkel egyszerűbb volt ellenőrizni és felügyelet alatt tartani minket.

A rendszerváltásnak kellett eljönnie ahhoz, hogy változzon a helyzet. Én akkor 15 éves voltam, s hirtelen minden olyan gyorsan kezdett megváltozni. Mégis, majdnem öt év eltelt, amig megszólalt a telefon a lakásban. 

Ennek még mindig csak 15 éve. Ennyi idő alatt eltűntek a nyomógombós készülékek, megtanultunk rengeteg másféle technikai eszközzel kommunikálni, gyakorlatilag a telefonom a számitógépem, néha mégis elszomorodom. 

Például ha valakivel megbeszéltem egy találkozót, nem lehetett lemondani, mert nem tudtam volna értesiteni őt. Ezért igyekezett mindenki pontos lenni, fontosak voltak a személyes beszélgetések, megtiszteltük egymást azzal, hogy ott voltunk, jelen voltunk. 

Ma ennek nyomát sem találni már sehol. S én sem vagyok más, mint a többiek. Mintha elfelejtettem volna mindezt. Szomorú.