marlen

Soha nem talákoztam még ennél zseniálisabb, kiválóbb, szinvonalasabb folyóirattal, havi magazinnal. A 90-es évek közepének óriási médiabumm-jából kiemelkedve, egyedüliként, hatalmas, fekete-fehér formátumban jelent meg. De, nemcsak a formátuma miatt volt különleges, hanem a benne található tartalom is unikumnak számitott, és számitana még ma is. Kontrakulturális magazin volt.  Olyan zenék, filmek, szinházi előadások, közéleti irások, fotók kaptak itt helyet, melyek jó tiz évvel megelőzték a hazai kultúrát, s amelyeket azóta sem láttam újra sehol.

Volt idő, mikor már majdnem minden szám megvolt az újságból, s élénk levelezést folytattam a bele iró újságirókkal. Aztán ahogyan lenni szokott, más felé fordult az érdeklődésem, s lassan elfelejtettem venni az újságot. Egy idő után ők is feladták, jobban fizető munkák, új szakmai kihivások felé fordultak. Ligeti Nagy Tamás főszerkesztő létrehozta a Wan2-t és a RadioCafe-t, Lantos László művészeti galériát szervezett, a többiek pedig könyveket irtak például.

Igy telt el tizenöt év, mikor nagyon hiányozni kezdett ez a fajta szellemiség. Körülnéztem neten, de sehol semmi. Egyetlen cikknek, fotónak is örültem volna, de semmit sem találtam. Megkerestem az egykori szerkesztőket, főszerkesztőt, hogy hol lelhetnék fel régi számokat, irásokat? Sokáig csak negativ és sajnálkozó válaszleveleket kaptam, bennük azzal a kéréssel, hogy ha lenne valami információm mégis, akkor szóljak vissza, mert nekik is szükségük lenne rá.

De, ma végre felcsillant a remény! Állitólag az Üllői úti egyik könyvesboltban kapható a magazin legeslegutolsó száma, s az egyik Liszt Ferenc téri galériában a teljes sorozat archivumként olvasható. 

Holnap elmegyek érte. S ha valóban meg tudom venni, laponként fotózom be ide! Jaj, annyira izgulok!

Próbáltam tegnap este megnézni a Battle Royal-t, de a harmadik gyerek meggyilkolása után nem birtam továbbnézni. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek erre, igy sosem fogom összehasonlitani a Golding-regénnyel vagy épp példaként hozni az iskolai és társadalmi agresszió, erőszak témakörében. Próbálok elvonatkoztatni, hogy ez csak egy anime, japánoktól mi mást várnék – de, nem megy. Nem értem a Cannes-i Filmfesztivál zsürijét is, ez már a második olyan film, amelyben gyerekeket bántanak, aláznak, (a másik a Ken Park volt) mégis nagydijas. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mozikban most futó Kick Ass mégis nagyon tetszett, zseniálisak a karakterek, ott nem zavart a rengeteg vér, és a főhős kislány.

Helyette a Köntörfalakat néztük meg, sok ilyen magyar filmet szeretnék. Nekem a Tesó is tetszett annó, Dyga Zsombor műve abszolút az én stilusom: ugráló idősik, szaggatott cselekmény, ám a végére mégis összeérő szálak. Szeretem a kamaradarabokat, melyek gondolatokat ébresztenek, megszólitanak.  

Ma pedig a szokatlan szédülés ellenére is rendkivül optimista hangulatban vagyok, igy belekezdtem Darvasi László Virágzabálók cimű közel 700 oldalas könyvébe. Egyelőre nem értem a kapcsolódó szálakat, még nem érzem a sodrását, amely állitólag garantált az olvasása közben – de, bizom benne, hogy jön és elragad.