marlen

Valaki elmagyarázná nekem, hogy Palya Bea miért olyan csodálatos?

Azt hiszem, végül azért sikerült egyensúlyba hozni a dolgokat. A múltkor, a One euro boltban vásárolt  350 ft-os dzsekit kellőképp ellensúlyozza a mai, egyedi, kézzel készitett cipő ára.  Kellőképp.

Krúdyhoz nekem hideg kell. Hosszú téli esték, meleg kakaó vagy forró tea, szakadó hóesés – a lényeg, hogy legyen idő beleveszni a mondataiba, felidézni magam előtt a ködbe veszve ügető kutyákat, melyek oly hirtelen tűnek el az utazó szeme elől, mint a pillanat. 

Krúdyhoz nekem nyár kell. Hosszú, meleg, forró nyár,  a teraszon, hűvös verandán üldögélve, fröccsöt iszogatva, néha-néha elbóbiskolva.

Hogy ellentmondás lenne a két állitás? Nem hiszem. Hiszen a képzeletbeli háromszög egyik csúcsán ott a közös jegy, mely összeköti őket: az idő. Krúdyhoz idő kell. Idő, eltűnt idő, annak a nyomában járni, időt szánni rá, sokat. 

Krúdyhoz továbbá  hangulat is kell. Mélabú, szomorúság, keserédes, édes-bús, mondén, léha, buja, tűnődő. Krúdy nem való a vidám lelkeknek, a világmegváltóknak, a harsogóknak, a törtetőknek. Krúdy nem való az átlagolvasónak, kövezzenek bár meg érte. 

Mégis, csak Krúdy való az olvasónak, kövezzenek bár meg ezért is. Olvasóvá nevel.

Krúdyt nem érdekli a szépség és az igazság, mégis mindennél többet mond róluk. Egy-egy félszóval. Krúdyt nem érdekli a történet, mégis csak mesél, mesél, mesél. 

Három dolgot soroltam fel, miért idejétmúlt Krúdy napjainkban: az idő, a hangulat és a mese. Mégis megpróbálkozom mindig vele, s a Szindbáddal is. Ez utóbbi még tragikusabb eredményeket mutat fel: egyszerűen elszállt felette az idő. Múzeumi “tárgy” lett belőle. Megnézzük, mert kell, mert klasszikus – de, már nem értjük és nem is értékeljük. 

S ezért senkinek sem jár szemrehányás.

Különben is Szindbád már rég hazatért. Nem kell keresni sehol.

Ha valakinek megvan a Picasso kalandjai, és még ma este el is szaladhatok érte, kérem, szóljon.

Halál néni szinte a semmiből tűnt fel egyszerre és lett megszokott bútordarab az utcán. Halál nénit természetesen csak mi hivjuk igy, egymás között, pironkodva, szégyellősen, s ha belegondolunk a kimondott szóba, inkább harapnánk le a nyelvünket. Még csak nem is sértés részünkről, egyszerűen ilyennek képzeljük a Halált. Öregnek, csöndesnek, sötétnek, kevésbé jószagúnak. Optimisták vagyunk mi, hiszen naponta cáfolja meg maga a Halál vagy az élet idealista elképzeléseinket. Néha félünk is tőle, főleg verőfényes délutánokon, olyan hirtelen tűnik fel, lopózik elénk és egyszer csak ott van. Jelenvan. 

Érdekes módon, Pöttyös vonzódik hozzá, mint fehér a feketéhez, ketten kitesznek egy komplett op-artot. Belőlünk vegyes érzelmeket vált ki, főleg mivel a kutyára igen veszélyes: azonnal csalogatni, hivogatni kezdi, ha csak meglátja. Ő pedig rohan át akár az úttesten is. Majdnem meghalt egyszer Halál néni miatt, ezért is félünk folyton. 

Van neki egy óriási, kövér, fehér macskája. Szinte teljesen vak a szerencsétlen. Kisérteties, mikor a vak szemével a fény felé fordul abban a sötét lakásban. Mondhatni, vakságába, sötétségébe bezártan ő a fény maga. 

Halál néni szereti az állatokat. Mondja is mindig, hogy náluk hálásabb teremtményekkel még sosem találkozott. Ilyenkor elszorul a szivem, és hagyom, hadd simogassa egy kevés ideig a kutyát. De, nem birom sokáig, pár perc múlva elfog a zsigeri rettegés tőle. 

Talán csak magammal szembesit a néni. Azzal, aki sosem akarok lenni. A magányos, utcán társasági életet élő, a szeretetért bármire képes öregemberrel….

Fél marék fűrészpor, kevés alufólia, pár darab színes-fényes cukorkáspapír körbetekerve sokszínű hímzőfonállal, kalapgumira rákötve,  s megszületik a csoda: a similabda. Gyermekkort idéz, boldog nyugalmat, mikor még éltek a nagyszülők, s felváltva kényeztették az unokát a búcsúban, egymásra licitálva értektelen, filléres, felesleges, talmi semmiségekkel.

Ilyen apró csodák között, a múltat visszakapva éreztem magam a tiszaújvárosi majálison, a rózsaszín, hulló virágú japáncseresznyefák árnyékában, ezen a csodálatos nyári napon. Zsákbamacskát húztam és horgásztam, műanyag bizsuk lettek jutalmaim, lippi pedig a céllövöldében lőtt egy barna mackót és egy mazdás kulcstartót – rettenetesen elégedett volt magával.

Órákon keresztül sétáltunk a giccsrengetegben, medve-és gumicukrot ettem krumplilángossal, hazafelé a Zsuzsi fagyizóban az idei első fagyit nyalogattuk Bőcsön, majd pedig szalonnát sütöttünk lilahagymával, hozzá a tappancsos-féle finom fügepálinkát iszogattuk, melyet ezúton is köszönünk (nekem különösen ízlett).

Voltunk a temetőben is, felköszöntöttem nagymamámat Anyák Napja alkalmából, rég elfeledett iskolatársakkal futottam össze, vadnárciszokat és omladozó sírokat fotóztam.

Nincsenek rá szavak, mennyire szép nap volt. Majd  mesélnek a fotók.

Egy cirmos, egy vörös, egy cirmos. Ez a kép fogadott, mikor a zenés ébresztőre kibotorkálva bekukkantottam a nappaliba. Macskáink az ablak előtt, a kanapéra karfáján, sorban hallgatták a szerenádot.