marlen

Sokat beszélgettünk itt és magánlevelekben is arról, hogy kellene egy honlap, ahol elcserélhetnénk megunt illetve hatalmas szerelmi felindulásban vásárolt, ám sosem használt ruháinkat, ékszereinket, és elsősorban táskáikat. Megcsináltuk. Egyelőre  még nincs kiélesitve, de lehet összekésziteni, lefotózni a felesleges készletet, kitalálni, hogy mit kérne érte cserébe az illető.

Beregisztráltattunk egy másik oldalt is, melynek “semmi művészet” lesz a cime – remélem, mindenki Esterházyra asszociált – s reményeim szerint ez is közösségi lenne. Nekem elegem van a kultúrsznobokból, abból, hogy megmondják mi a jó és mi nem, a belterjességből, abból, hogy a friss, kritikus olvasói/nézői hang meg sem jelenik, csak a blogokban. Elegem van a magasművészetből is, kapjanak teret a limonádé könyvek és filmek!

Valamikor a télen olvastam az egyik újságban arról, hogy Újlipótvárosban megnyilt az ország első Bio Hajvágó-szalonja, amelyben csak természetes alapanyagokkal, az angol Faith in Nature termékeivel dolgoznak. Különlegessége még a boltnak, hogy a hét minden napján, előzetes bejelentkezés nélkül, előre megszabott árakon várja a vendégeket, s akár a hajvágás után megszárithatom saját magamnak a hajamat – ergó nem kell a teljes munkafolyamatot kifizetni, csak azt, melyet ténylegesen kérnék. Sokat elmond az, hogy mig máshol a férfi hajak vágása is 1800ft-ba kerül, itt 590 és 1300 ft közötti áron mozog a skála. Amit hiányolok, az a hajfestés bio alapanyagokkal. Megértem, hiszen bio hajfestékkel nagyon nehéz elérni azt a szint, melyet valóban szeretnénk.

Sokáig töprengtem, hogyan lehet az, hogy ennyire olcsók. Mignem az egyik kedves ismerősöm, (aki ismeri a tulajdonost) el nem mondta, hogy tanulókkal dolgoznak. Ez volt az a pont, ahol elbizonytalanodtam. Egyrészt szerintem senki sem szereti, ha az ő fején kisérleteznek, másrészt egy tanuló munkamorálja, stilusa vagy épp stilustalansága is elrettentő ok lehet. Persze, benne van a pakliban, hogy fiatal és a legújabb vágási trendeket is valószinüleg ismeri, de azért tartok tőle. 

Majd szép lassan, egyesével próbálom ki a szolgáltatásokat, először csak egy hajmosás-száritásra hagyatkozom.  

Messzire nem kell menni érte, április 15-én nyilik meg a Rákóczi úton a második szalonjuk.

(képek by lippije)

Kicsit el vagyok keseredve, és rosszul érzem magam attól, hogy hiába akarunk mi jót – valami mindig elromlik félúton. Meghirdettük a még müködőképes mosógépet, hogy ingyen el lehet vinni, és mintha a poklot szabaditottuk volna el. Azon kevésbé csodálkoztam, hogy egy perccel a hirdetés feladása után már jött egy levél (majd tiz percen belül még huszonkettő) de azon igen, hogy mennyire erőszakosak az emberek. Az első érdeklődőnek odaigértem, miskolci lány, a barátjával közös albérletbe kell nekik, holnap elviszik – ezt meg is irtam mindenkinek azzal, hogy ha meghiúsul, akkor értesitem őket.  Azt hinné az ember, hogy ezzel le is zárul a dolog. De, nem!

Ezek után jött még csak a levélhad! Egymásra “licitáltak” az emberek: éhező, háromgyerekes családok várják ezt a mosógépet, ahol anya kézzel mossa a pelenkát, kilakoltatás után lévő, nagyon szegény emberek, elvált, magányos, kisemmizett férfiak, megvert és férjtől elköltözött nők könyörögtek a gépért. S hiába irtam vissza, hogy türelem, és elnézést, de nem tudok mindenkin segiteni – van, akitől már a hetedik, számomra elviselhetetlen hangvételű irást kapom…

Tényleg jót akartunk, de, hogy még nekem kelljen magam rosszul érezni?!

Készülvén a tavaszra, fűzöld és ibolyalila tintákat vásároltam, Kosztolányi is megirigyelhette volna őket. Nagy örömmel használtam is rendszeresen, majd annyira belejöttem, hogy a csekket is kitöltöttem velük.  

Azonban lippi visszahozta, mondván, a postán nem fogadták el, nem tudta befizetni a számlát. Nem mindegy, hogy milyen szinnel töltöm ki, ha be tudom fizetni?!

(jut eszembe: valaki látott már idén viritó ibolyát?)

(ja, és senki sem hagyja a laptopját a napon…még véletlenül arra megy be, hogy füstöl a széke, ugyanis a gép monitorja nagyitólencseként viselkedik….)

Eltelt egy év, ismét itt van a medvehagyma-szezon. Mennyire vártam már!:) 

Egy jó Margarita helyett én zöldbúzafű koktélt iszom. Istenem, ennél nem lehet lejjebb.

Tegnap épp azon keseregtem, hogy milyen rossz nekem, mert se a szüleim, se lippi szülei nem laknak a közelben, hogy egy-egy ilyen betegség esetén segithessenek, mig lippi munkában van, ami általában elég sok ideig tart. Már majdnem el is pityeredtem, ám ekkor nyilott az ajtó, a férjem felkiáltott, hogy “csomagot hoztam!”  - és ott állt velem szemben a mamám!

Úgy megijedtem, hogy hangosan felkiáltottam! Mire ők ketten jó hangosan felröhögtek, ugyanis már szombaton levajazták, hogy jön mamám meglátogatni, lippi pedig sikeresen titokban tartotta.  S mig nekem azt mondta, hogy sütiért megy, a pályaudvaron várta mamámat.:)

Úgyhogy, a mamám most itt van, s már meg is pucolta az ablakokat, mondván: “Úristen, mennyire koszosak ezek, ki sem lehet rajtuk látni!”

Pucolás után 10 perccel már szakadt az eső.:)

Örök hűséget, kiegyensúlyozott házasságot várni egy olyan férfitól, aki az amerikai kertvárosok  álszent világáról rendezte meg a világ egyik legcsodálatosabb filmjét, majd Leo-val kergette tragikus házasságba nejét A szabadság útjaiban – azt hiszem, lehetetlen.

 Emlékezzünk csak vissza a Cruise-Kidman házaspárra az Eyes Wide Shut-ban, ahol saját,  krizisbe, kudarcba jutott kapcsolatukat remélik megmenteni a feltárulkozás, az ösztönvilágba süllyedés által, és mégis válás lett a vége!

Egy művésznek pedig ezer lehetősége van, hogy forgatókönyveket gyártson, köntösekbe öltöztesse legtitkosabb vágyait,  gondolatait, s ha még ezek után sem marad más megoldás, azonnal felrúg mindent, nehogy személyi integritását sérülni lássa.

Sam Mendez és Kate Winslet (is) válik.

Megvannak az új szerelmeim; gasztrogyerek figyelmébe ajánlom őket:)

(lehet itthon is kapni őket, ez a legjobb benne:))

Azért is szeretek itt lakni, mert lehet időnként arra ébredni, hogy egy csapat fiatal hazafelé tartva a sarki kiskocsmából megáll az utca közepén, és rögtönzött trombitakoncertet tart, miközben a többiek borízű, másnapos hangon éneklik a “Gyöngéden ölelj át, és  ringass szerelem”  című Keresztapa-opuszt. Csodálatos volt!

(fotó később)

Meglesni egy kis cinkét, amint előbb  a napra kitett ágyneműből a szálakat, majd a teraszon hűlő süteményből a tölteléket lopkodja – igen mókás dolog:)

Ma este lippi hazaállított azzal a gitárral, melyről mindig csak regéket hallottam – de, sosem láttam még. (daitónak köszönhetően már majdnem elhittem, hogy tényleg nem is létezik) Karácsonyra azt kértem tőle, hogy hozza végre haza, és játsszon nekem. Illetve ezt kérem már tőle harmadik éve, ám valamelyik együttesnek mindig kölcsönadta a férjem. Ugyanis ez egy Gibson Les Paul Gold Top, 1977-es kiadás. Magyarországon nem túl sok példány van belőle. 

Ma hazahozta, hogy meggyógyuljak. Persze, vett is rögtön egy jó kis erősítőt hozzá:)

A fotó címe lippi szerint: “A kiöregedett lakodalmas zenész játssza éppen a “A kék szeme…” című slágert Buddy Holly utánérzésű hülyegyerek-szemüvegében”

A Tisza cipő nem látszik a képen.

Diagnózis: tüdő-és krónikus hörgőgyulladás. Tíz nap lakás-és ágynyugalom. Kétségbe vagyok esve, minden vizsgáztatásom a következő másfél hétre esik. 

Az már csak hab a tortán, hogy három és és fél héttel ezelőtt is krónikus hörgőgyulladásom volt, amire semmilyen gyógyszert nem kaptam. (Ha kaptam volna, nem lenne tüdőgyulladásom.) 

Félek, a holnap háziorvosi találkozástól is, mert a tüdőgyógyász felhívta, hogy miért nem adott gyógyszert és a jelenlétemben ordibált vele.

Ja! Camilla Parker-Bowles az imént suhant el mellettem, a Síp utcán. Minden le van zárva, épp a Zsinagógát tekinti meg.

Mióta várom, hogy megnézhessem a Bibliotheque Pascal-t! Az egyetlen film, amelyre hónapok óta izgatottan várok, holnaptól meg lehet végre nézni  - és persze,  megint marad egy jó darabig csak a várakozás. Ehh…

Tüdő-és/vagy arcüreggyulladás. Holnap a labor és a tüdőgondozó után eldől. Addig csak simán vegetálok.

És olyanokat gondolok, hogy csak kolonc vagyok. 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget nem bírom tovább ezt a betegséget 

Mindenkinek kellemes estét kívánok!

Két egér beszélget a hűtő előtt: 

- Te vigyázz, rád dől a margarin!

- Rám A Margarin?

Két ló beszélget, mondja az egyik: 

-Te! Igyunk meg egy sört, majd együnk egy adag zabot!

- Na, ne! AbrakADabra?!

Megnézve a Shutter Island-et, elmondható, hogy  Scorsese is elkészítette végre a maga holocaust-filmjét.

Két napos vidéki kiruccanásunk eredménye: egy halott disznó, egy kenyérsütőgép, négy, a varrónő által  rosszul, a bokánál elvágott (mindegyiket lehet a kukába dobni) és  kettő darab újonnan vásárolt nadrág, valamint a szakadó hóesésben, jeges szélben eltöltött idő miatt ismét láz, torokfájás, idegesítő köhögés.

Lehetne már ez az állandó jelzőm is a saját eposzomban: “beteg”. Gyűlölöm.

Kora délutáni  hévezés, nyugdíjas törzsközönség, helyenként kismamák – ez a második vagon. Nincs máshol hely a babakocsiknak, bicikliknek. Ennek megfelelően kicsit többen vagyunk, páran álldogálni kényszerülnek.

Felszáll ő, a macsó, a világ bajnoka, mind a 17 évével. Háta mögött a két lány meglapulva; két néma madár. A lányoknak átadják a helyet, ő hangosan  teszi szóvá, hogy állnia kell. A két lány riadtan csinál helyet neki, falhoz szorítva az idős nénit, meglökdösve a gyermeke mellett ácsorgó édesanyát. Látszik, félnek tőle, a szemükben ott van a kapott pofonok nyoma. Ő csak terpeszkedik, káromkodik, hangosan zenét hallgat. Mi csendben tűrünk.

Idős bácsi bottal száll fel, azonnal majdnem el is vágódik az ő hosszú kinyújtott lábán. Szomorúan felkecemereg, majd megkéri őt, hogy engedje át. Artikulálatlan üvöltés a válasz, repkednek a töltelékszavak.

Idős bácsi nem hagyja magát. Elvégre megjárta a frontot is, túlélte ötvenhatot – nehogy már neki egy ilyen taknyos dirigáljon. Idős néni csöndre inti, de már hiába.

Ő nem hagyhatja, hogy egy “ilyen” beszóljon neki. Különben is hajtja a speed, szemei vérben forognak, dolgozik az adrenalin – le kell vezetni a feszültséget mielőtt bemegy a suliba. Mert odamegy, a Szépvölgyi úton lévőbe.

Elszánja magát. Addig üvölt, hogy a csecsemők is üvölteni kezdenek, mamák vele veszekednek, s még az öreg is dohog magában. Rendet kell tennie. Apja, anyja magára hagyta, remélnie nincs mit .

Elszánta magát. Lesz, ami lesz. Megüti. Néma csend  hirtelen, a közönség erre a fordulatra igazán nem számított, valaki halkan felsikolt. Kihasználva a dermedtséget, immár módszeresen üt. Kegyetlenül. Fájjon, de ne legyen nyoma. Ugyan ki védené meg az öreget? A lányok vele vannak, egyébként csak kismamák és idős nénik. Üt, üt, üt. Közben ordít. Kiad magából mindent: a régen megszűnt családot, a kilátástalanságot, a tanárok által kreált összes frusztrációját.

17 éves. Ugyan, mi vesztenivalója lenne?! Az öreg meg eleget élt már úgyis. Neki meg sosem volt nagyapja. Beleadja ezt is a verésbe.

Az utasok lassan magukhoz térnek a döbbenettől, ordítani kezdenek. Kiválik valaki, szétrántja őket, erre ő nekiesik. Ám elfáradt már, az őt kísérő lányok is rádöbbennek, hogy ebből komoly dolog lehet, s lefékez a hév is. Lerángatják, s ő egyenesen a sulijával találja szemközt magát. Indul órára.

Közben ugyanezen iskola diákjai az álló hév utasait dobálják hógolyóval. Össztűz.

Este lefekvés előtt előkerült az ősi dilemma.

Felül vagy alul? Te hogy szereted? Mert ugye Hofi is megmondta, ha felül vagyok, szédülök, ha alul vagyok fulladok, oldalról meg nem látom a tv-t. Szóval közvéleménykutatok vendégpostban, és a segítségeteket kérem. Tapasztalatok, előnyök, hátrányok, minden jöhet.

Igen. Új mosógépet szeretnénk venni.

Kundera óta tudjuk, a világban semmi sem történik véletlenül  - mindennek oka van. De, néha jó esélyt adni mégis neki, random üzemmódba kapcsolni, és kincseket lehet találni.

Amikor ez a felvétel készült, az illető hölgy 17 éves volt, és a nagy, ösztönös, kiforrott tehetségek mellett labdába sem rúghatott. Hamar ki is esett. Most, nyolc évvel az első Megasztár után, meghallgatva az akkori felvételeket, a befutott profik meg sem közelítik ezt a hangot.

Pedig erről a lányról azóta sem tudok semmit.

Vannak, akik nagyon jóban vannak az exeikkel. Összejárnak, beszélgetnek, bemutatják az új kapcsolatukat, esetleg megbeszélik az épp aktuális párkapcsolatban lévő problémáikat, tudnak egymás életéről, megvan benne a másik helye.

Én nem tartozom a fentebbi emberek közé. Nem vagyok jóban az exeimmel. Sőt, egyáltalán semmiféle viszonyban nem vagyok velük. Nem érdeklődöm irántuk, nem nézegetem közösségi portálokon az új barátnők/feleségek fotóit, nem küldök névnapi/születésnapi stb. üzenetet – teljes mértékben lezártnak tekintem a velük való szakaszát az életemnek.

Igazából nem is értem, mások hogyan képesek a fentebbiekre. Hiszen valamiért vége lett annak a kapcsolatnak, megalázta egyik fél a másikat, kölcsönösen  sebeket adtak és kaptak, ment a sárdobálás egy ideig, én is hallottam kesergéseket, hogy milyen bosszúálló az ex, és mégis mintha meg sem történt volna.

Egy idő után mégis kibékülnek, “barátok lesznek”. (Részemről az idézőjel indokolt, szerintem nem létezik férfi-női barátság, de ilyenkor lippi leszid, hogy azért mert én nem hiszek benne, attól még van) Nekem itt megáll a tudományom. Igen, azt hiszem, engem  zavarnak az exek, bármennyire is elítélendő dolog ez, holott sosem adtak okot semmire sem.

Ha belegondolok, nem csak emberekkel való viszonyaimban véglegesek az “érzelmeim”, de helyekkel is. Még sehová sem mentem vissza. Nem voltam az általános iskolámban húsz éve, a középben 16 éve, az egyetemen 11 éve.

És nem tudok az exeimről sem semmit. Változtatnom kellene ezen?

Csináltam egy csoportot Iskola a határon címmel az egyik közösségi portálon. Most önmagam ellentmondása vagyok: egyedül alkotok csoportot, és ez elég gáz.

Akkor mától lehet kommunikálni itt is:

http://uzenofal.marleen.hu

Van annak valami kedves kollégiumi bája, hogy a lakás eredetileg 120 nm-es volt, és csak egy gyönyörű tolóajtóval választották le. Mivel a másik oldalon hat srác lakik, s minden tökéletesen áthallatszik, így óhatatlanul tanúja vagyok szerelmi életük kivesézésének, focimeccs nézéseiknek – de, legfőképpen sosem vagyok egyedül.

Mit nem adtam volna egy-egy ilyen beszélgetés kihallgatásáért a csajokról 18 évesen!

Nem értek az üzlethez, s tanárként nem is keresek annyit, hogy érdemes lenne jártasnak lennem a kötvények, részvények,  hosszú lejáratú kincstárjegyek piacán. Nem is bírom az ezzel járó idegeskedést, egyszer voltak csupán részvényeink, szüleim annak hasznából vették a kis lakást – azt a két hetet, míg ki kellett várni, hogy jókor adjuk el a részvényeket, sosem akarom még egyszer átélni.

Teljesen laikusként két dolgot látok csak befektetésre érdemesnek: a lakást és a műkincseket. Ez utóbbihoz sem értek, veszem, ami tetszik nekem, úgy vagyok vele: ha nagyon megszorulunk, legfeljebb eladom, de addig is gyönyörködöm benne.  Műértőkkel nem találkozom, galériákba ritkán járok, de oda szerintem nem a hozzám hasonló kisemberek járnak vásárolni.

Sajnos, erre sincs sok lehetőségem, maradnak csupán az apróságok, no meg a bolhapiacok és az online felületek.

Sokáig, talán másfél évig szemeztem az egyiken egy festménnyel, szerettem a színeit,  számomra nyugalmat árasztott. De, megvenni sosem volt lehetőségem, mindig másra kellett a pénz. Egyszer, júliusban írtam is róla, hogy megszerzem.

December vége felé lett volna már lehetőségünk megvásárolni, ám ekkor eltűnt a festmény minden eladási helyről. Kutattam még utána egy darabig, de végül lemondtam róla – híres vagyok a fatalizmusomról.

Ma lippi hazajött ezzel a festménnyel. Itt van a lakásban. Tőle kaptam. Néma csend, döbbenet, meghatottság.

Egyelőre keret nélkül árválkodik, de hamarosan kerül neki  az is, s így lesz kerek a MI, kettőnk története is.

Az utóbbi napokban olyan kérdéseken gondolkodom, mint például:

- vajon jól láttam-e a HÉV ablakából azt, hogy a Margit hídi megálló fala ázik át, s néhol a teljes felület vizes már?

- hogyan lehet az, hogy gyerekként minden nap reggeliztem, tízóraiztam, minimum két fogásos ebédet ettem, uzsonnáztam, sütiztem, vacsoráztam –  és mégsem volt semmi baj velem? A friss levegő lett volna csak az oka? Most ha egy tál  levest megeszek, szinte jóllakom. Ezt nem értem.

- Azt sem értem, hogy miért van az üzemorvos? Gyógyszert nem írhat fel, táppénzre nem küldhet, hetente egyszer hétfő reggel nyolckor van időpontja…kétévente egyszer vizsgál meg, az is annyiból áll, hogy vérnyomást mér, megkérdez a rendszeresen szedett gyógyszereimről (amelyeket ugye nem írhat fel). Megint csak egy felesleges pénzköltési lehetőség az államháztartás alrendszereiben.

- Azon is gondolkodtam, hogyan lehet az,hogy öt körzeti orvosból csak kettő rendel.  Honnan kellene tudnia a betegeknek, hogy most éppen ki hiányzik, ki a helyettese, s a helyettes mikor rendel? Ha már ennyi pénzt költünk informatikai fejlesztésekre az orvosoknál, miért nem elvárható tőlük, hogy egy kör e-mailt küldenek a pácienseiknek arról, hogy mikor mennek szabadságra? Apró, semmibe nem kerülő figyelmesség, egy perc alatt megvan. Mégis, így nem kerülne az ember olyan megalázó helyzetekbe, hogy könyörögnie kelljen azért, hogy valaki vizsgálja már meg….

- Miért kellett megszüntetni az orvosi ügyeletet Pesten? Miért nem jön ki az orvos a beteghez, miért kell a fél városon keresztül bumliznia  vagy tömegeket megfertőznie, amíg a rendelőben várakozik?

- Miért a pácienstől mindenáron való megszabadulás vágya mozgatja az egészségügyet?!