marlen

Ma délelőtt, a szakadó esőben költöztető cégre lettünk figyelmesek az utcában, és ismerős arcokra.

A mi vevőnk költözött.  Ő, aki soha, egyetlen percig sem lakott a régi lakásunkban, s melynek mindösszesen öt hónapig volt a tulajdonosa.

Fura érzés volt látni az általam oly jól ismert bútorokat, amelyeket egymás után raktak fel az autóra.

Fogalmam sincs miért és hová költözik, engem pedig elszomorít, hogy őt nem tette boldoggá az a lakás, amelyben engem oly sok öröm ért.

Szomorú vagyok. Olyan jó érzés volt tudni, hogy a dolgaim – hiába jöttünk el onnét – itt vannak a szomszédban…

Június végén költöző leendő macskánk (papám kezével együtt) már most híres:)

A lakógyűlés mint műfaj zsákutca az emberiség fejlődéstörténetében.

Épp a megfelelő fülbevaló után jártam a várost, mikor betévedtem az egyik boltba, emeletesbe. Földszinten is voltak bizsuk, gondoltam megkérdezem az épp fentről lejövő kiscsajokat érdemes-e felmennem.

Kiscsaj rámnéz, végigmér, majd két rágás közben közli: “Ilyen időseknek már nincs ott anyag!”

Lefordítom mit mondhatott, majd közben mantrázom a “nem szabad megütni, nem szabad megütni” – szöveget.

Ám ekkor valami furcsa történik… Kiscsaj szeme megakad a fülemen, szemei kidüllednek, majd félig  zavartan, félig a saját fajtájának felismerésével járó üvöltéssel folytatja: “Aszta! Kircsi a fülbevalód! Hol vetted?!”

Még elnézést is kért, amiért “csúnyán” fogalmazott.

A történet két szempontból is égő számomra. Egyrészt, mert idősnek néznek, másodrészt mert ezek szerint tizenévesek stílusában készült ékszereket hordok…

De, mindegy! Ennek nem tudtam ellenállni! Köszönöm, lippi:)

Sokáig tartott amíg felfogtam a telefonban, hogy nem, nem a volt általános iskolámnak lesz 20 éves évfordulója augusztusban  – hanem nekünk, akik húsz (HÚSZ!!!) éve végeztünk nyolcadikban…Mélyen le vagyok sújtva, hogy rohan az idő…

Az egyházzal és a tételes vallással sosem voltam kibékülve, bár – köszönhetően a szocializmusnak – egyszerre vagyok katolikus és református. (Mindkét szülő titokban megkereszteltetett, aztán “felnőtt fejjel”, tizenhárom évesen döntöttem ez utóbbi mellett.) Konfirmáltam is, de a hitet sosem gyakoroltam, nem volt mit.  Időnként – papám kedvéért – elmentem vele katolikus misére, imádtam az ott lévő hájpot. Tömjén, gyertyák, színházi díszletek.

Aztán már csak messzire kerültem minden templomot. Nem értettem miért kell valakinek például egyházi esküvőt tartania, hogyan képes arra, hogy évekig járjon jegyesoktatásra, hajnalban keljen, mikor rorátéra harangoztak…

Emlékeimben úgy éltek a szertartások, mint végtelen hosszú, unalmas, időt rabló elfoglaltságok, melyektől menekülni kell…

Ma azonban megváltozott valami. Ha egy pap veszi magának a fáradtságot, s a szertartáson, valóban a fiatal híveket megszólítva Jézusról és az ő iPodjáról beszél (hogy értsék is a szemléletes példát), valamint elvont, misztikumba temetkező értelmetlen szövegek helyett a zene nyelvén szól hozzájuk - akkor érdekel a dolog.

Tudom, John Lennon is megmondta. Tudom, hogy csak le kell önteni cukorral, s akkor zabálja majd a nép – de, működik.

S ahogy Goda Krisztina filmjéből megtanultam: “Az illúzió drága dolog – de, megéri.”

Bírom a revüt, szeretek szórakozni. Idővel talán mást is megértek majd belőle.

…. ahol a fűben-fában orvosság elve alapján bárhol akadhatunk finom falatokra.…

….ahol mindig minden történet ismétlődik, és újrajátszható……

….. ahol a világ közepe lehet akár egyetlen lehulló rózsa is…..

…. ahol a kankalin is bújócskázik velünk …..

…… ahol a bokrok is az égig nőnek ……

….. ahol megpihenhetünk egy fárasztó éjszakai party után ……

….. vagy épp ellenkezőleg egy hosszú, izgalmas nap után …….

Vajon hány forintos érmével működnek a kórustagok?:)

A mai nap tapasztalata: lehetünk akármennyire jóindulatúak, tehetünk meg a szabott kereteinken túl is mindent, hogy másoknak jobb legyen, s közben csak én kockáztatok – mindig, de mindig jön valaki, aki miatt végül megkeseredik az egész.

A lelkesedésemnek és a jóindulatomnak egy darabig megint annyi. Köszönöm!

Túl nagy luxus a félelem /az én káeurópai létemen/a káosz azÚr.

Ma reggel ez fogadott a blöki.hu-n:

“Rimbaud, Sátán és Sissi barátok lettek.”

Istenem, hogy ezt kellett megérnem:)

Évi rendes lomtalanítás van a kerületben, lippi reggel óta hordta le a tárolókból és a pincéből,  a még az előző tulaj(ok) által ott felhalmozott cuccokat, irgalmatlan mennyiséget. Mire hazaérek, már a nagyja eltűnt.

Kivéve egy fura valamit a nappali közepén… Drága férjem vigyorogva fogad, s már tudom, elvesztem. Mint kiderült, lippi beújított egy olvasólámpát, melybe a lomtalanítás közben szeretett bele. Basszus, ha még nem láttatok rondát, hát, ez az….igazi nagymama-fíling, fatálca van ráerősítve a lámpaszárára, és valami teljesen másfajta lába van, amely leginkább szerintem egy bárszékről származik – három az egyben.

Azt hiszem, veszek lippinek olvasószemüveget is, meg egy poharat a leendő fogsorának:D:D

Utóirat: Most tudtam meg, hogy a lámpa nem működik, a kábelei hiányoznak. Lippi kellően motivált, hogy használható lámpát barkácsoljon belőle. Remélem.

Tegnap üldögéltünk lippivel a Károlyi-kertben, és mindkettőnknek szemet szúrt az a tény, hogy az apukák hiányoznak a játszótérről. Csupa unott, halálra nyúzott, fáradt nő homokozott a kicsikkel. Vasárnap volt.  Hétvége a családdal. Elméletileg.

Na most: vagy apuka nincs sajnos,  vagy az apukák még a hétvégén sem bírnak rászánni egy órát, hogy csemetéikkel játszanak?!

Most hogy tényleg nyár van, csak szólok: attól még, hogy magadra fújsz dupla annyi parfümöt, mint egyébként – illatosabb nem, csak kétszer annyira büdös leszel, megspékelve még az izzadtsággal is…

1902 novemberében született meg “teddy bear”, akit Morris és Rose Michtom készített el, s aki – névadója után – Theodor Roosevelt kabalája lett. Még ebben az évben Németországban a Steiff-cég mackó sorozatgyártásra állt át, s világhíressé tették őt. Az I. világháborúban a fiúk játékszere volt, a macikat ekkoriban hazafias szerelésekbe öltöztették.

Az I. világháború a német játékipart is tönkretette, s így a macigyártás központjává Nagy-Brittania  vált. S ekkor Alaexander Milne megírta a Micimackót, Winnie the Pooh-t, melyből a Winnie előtag, az akkori londoni állatkert fekete medvéjét idézi, aki a Winnipegbe való katonai ezred kabalája volt, míg Pooh Milne fia kedvenc hattyújáról kapta nevét.

A II. világháború visszavetette a macigyártást, de újdonságokat is hozott: a “bőröndmacit” például.

Karrierjük azóta is töretlen. Magyarországon Rákóczifalván található Medvemúzeum, melynek gyűjteményéből 600 maci látható a Duna Plázában, május 31-ig. Imádtuk!

Alberto Falcone ötméteres léggömb macija, melyet a Fesztivál tiszteletére készített. A többi, kisebb lufiszobor magyar készítők munkája.

Őt azért választottam, mert Pöttyös pont így szokott kinézni reggelente…Kicsit gyűrött, nagyon morcos:)

Meglehetősen praktikus macigyűjtemény…

Az én kedvencem ő lett: a legrondább medve, melynek igazából medvefeje sincs. Torzonborznak hívják, s a mackók közötti Batman-hasonmás versenyt simán nyerné. Azért annyira idétlen, mert a családnak – aki készítette – nem volt pénze a drága plüssre, helyette törölköző-anyagból készítették, s lószőrrel tömték ki. Mindene megvan rágva.

Jó móka a Macifesztivál, hiszen nincs olyan bolt a Duna Plázában, melynek kirakatában ne lennének ott.

Ezzel párhuzamosan a magyar bábművészet alkotásait is meg lehet tekinteni: Mirr-Murrékat,  s a TV-macit is természetesen.

A többi fotó itt található (sok van belőlük:))

http://www.flickr.com/photos/lippije/sets/72157617907831128/

Valamikor tavasszal sírtam itt a blogon, hogy igazi orosz fekete kenyeret keresek. Pár nappal később megpillantottam az  István utcában egy orosz élelmiszerboltot, de sajnos, megállni nem volt időnk. Ma végre eljutottunk oda, s igazából a bejárat a Hernád utcában van, s a neve: Arbat.  Mint megtudtuk: több, mint tíz éve működik.

Sok finom dolog kapható, az áruk sem vészes, s az eladó hölgy pedig kedves, előzékeny. A vendégek túlnyomórészt oroszok, gondolom, az itteni kevés számú diaszpóra értelmiségiei. Van a boltban egy sarok, amely  – gondolom én – a hagyományokat hivatott erősíteni.

A polcok fölött egy történelmi szempontból is érdekes festmény (repró) található.

Nekem ezek a csokik tetszettek a legjobban, velük valamikor gyermekkoromban még én is találkoztam.

Persze, a halas-és a tejtermékes pult sem hiányozhatott. Olyan halak voltak, melyekről még életemben sosem hallottam…

Természetesen vásároltunk is.  Lippi egy Kalasnyikov márkájú energiaitalt, én pedig Cseburaska szagos müge ízű szénsavas üdítőitalt, s 200ft-ért jégkrémet is.  De, hoztunk haza kenyeret is, sört, s teához való kekszet is.

Halaink, mióta nem egy lift takarásában élnek s élvezik a napsütést  – kinőtték a 120 literes akváriumot. Folyton szaporodnak, tobzódnak a vízi örömökben – fekete mollyk,  xifok, és ezek mutálódott változatai, melyek elég különlegesek. Jófajta táppal, vegyszer nélküli akváriumban élnek,  biztosan nem visznek magukkal betegséget. De, nagyon sokan vannak.

Ha valakinek csendestárs kell (ó, minő humor!), vihet, válogathat közülük. Nemsokára gyermeknap, ideális ajándék lehet egy akvárium:) (lippi segít berendezni is, nagy akvarista)

Blog létrehozásához mindösszesen egy percre van szükség, ha az ember sablont választ, s valamelyik szolgáltató motorját használja. A tapasztalat az, hogy az első hónap után a blogíró beleun a rendszerességbe, s kezdi elhanyagolni “alkotását”. A blogok 80 %-a az első két hónap után megszűnik, a teljes érdektelenség homályába vész.

Érdekes, hogy körülöttem csupa olyan ember van a blogszomszédságban, aki kitartóan, hosszú-hosszú évek óta írja azt, s osztja meg velünk életét, gondolatait, érzelmeit.  Van aki jobban kitárulkozik, van aki kevésbé, szégyellősen elrejti a fonák dolgokat, vagy épp kétértelművé teszi azt.

Van olyan is, mikor az ember szünetelteti. Ilyenkor mindenki türelmesen vár, és szurkol, hogy újra nyisson meg.

Van olyan  is, aki még soha nem szüneteltetett. Ha valami bánat éri, inkább hallgat, megpróbálja magában feldolgozni, igazi férfimódra “megoldani”.

Ezt a blogot közel három éve ismerem, s ebből majdnem két éve én is részese vagyok.

Igen, lippi blogja ma három éves! Boldog blogszülinapot! Remélem, sosem hagyja abba:)

S  itt az a variáció, melynek tulajdonosába ismeretlenül is beleszerettem. Nekem a mai napig ez a kedvencem.

S egyébként a napokban ünnepelt agitator barátunk is, igaz ő már a negyediket

Vannak dolgok, melyeket tíz év távolságból, egy félmondat alapján értünk meg, s már csak az vigasztal, hogy mégis volt magyarázat – csak én nem ismertem.

Vannak dolgok, melyeket csak suttogva, odahajolósan mondanak el nekünk, s bár felmentést ad az állapot, melyben elhangzik – mégis marad az undor, irtózás, teljes értetlenség, elvész a bizalom.

S vannak, melyeket mások értenek meg, későn, de mikor rájönnek, büszkén tudatják veled, hogy mégis.

Semleges, negatív, pozitív – a mérleg még mindig egyensúlyban.

Időnként elfog a vágy, hogy lábujjhegyen osonva visszasettenkedjek régi életembe. Épp csak annyira, hogy a konyhaablakon belesve rádöbbenhessek; ott már másfajta levest főznek, mint amit szeretek.

…és igen, lippinek már megint igaza volt. Hiába, vérprofi. Nem kellett hozzá két hét, és mindenki ismét idetalált:)

Üdv tehát mind a 112 egyéni IP-cím tulajdonosnak, akik folyamatosan követik kis kalandjainkat a nagy, s buktatókkal teli világban:)

Úgyhogy most lehet is izgulni értem, mert irgalmatlanul beteg vagyok. S áldom előrelátásomat, amiért nem mentem kirándulni – akkor még csak az érettségi dolgozatok javítása miatt. Most nem tudom hogyan találnék Bogácson orr-fül-gégészt, s mit kezdenénk a lázzal, amelyet itthon sem tudok lehúzni…

Ha igaz, hogy egy idő után mindannyian öntudatlanul is a szülői ház légkörét próbáljuk megteremteni a lakberendezéssel – akkor már most izgulhatok. Nyolcéves koromtól, s még kamaszkorom éveiben is komoly energiákat fektettem abba, hogyan tudom kvázi véletlenül leverni az ezernyi kis nippet, dísztárgyat takarítás közben, amelyek engem halálra idegesítettek – már akkor is a minimál stílust preferáltam – majd bűnbánó arccal jóanyám elé hordtam a “zsákmányt”, aki a végén már csak legyintett.

Azóta azonban másképp gondolom. Rájöttem, hogy én is gyűjtögetek. De, mi lesz, ha olyan lányunk lesz, mint én voltam annó?! Már most kezdjek összetörni mindent – hogy akkor ne fájjon annyira – vagy törjem együtt vele?

Nem tudom mi a jobb. Ha járok a Lukácsba, nem fáj a derekam, ki tudom magam húzni, jobb a közérzetem. Ennek ellentmond az, ha járok a Lukácsba, menetrendszerűen kapok be mindenféle vírusfertőzést, amelyek kicsinálják a gyomromat, fázom meg, vagy épp járni nem tudok utána egy napig a fájdalmaktól.

Tényleg nagy dilemma.

A mai nap tanulsága az, hogy hosszú hétvége utolsó napján többé megpróbáljuk nem átszelni az országot. Ilyenkor ugyanis bekövetkezik az, hogy a máskor 40 perces Gyöngyös-Budapest távolság két és fél óra hosszúságúra nyúlik, s úgy illan el az előző két nap pihenése, mintha sosem lett volna…

A mamákért azonban még ez is megérte:)

Életem eddigi legszebb ajándékát tegnap kaptam, s mikor megláttam, könnybe lábadt a szemem.  (A képre kattintva sokkal nagyobb, és olvasható lesz.) Ha nem jönnének rá a kedves blogolvasók, hogy mit is látnak, segítek: kézírásos részletek olvashatóak a képen Ottlik: Iskola a határon című regényéből, s Esterházy-szövegek. Azok, amelyeket a legjobban szeretek. Elképzelni sem tudom, honnan jön ez a csodálatos és megható ötlet, valamint mennyi idő és energia kellett ahhoz, hogy hárman ezt létrehozzák….Nagyon, nagyon szépen köszönöm.

Miután lippi meglátta ezt a csodát, ma reggel azzal fogadott, hogy posztmodern gesztusként akkor vigyük el a képet Kőszegre, és mutassuk meg neki az Iskolát (melyben most gyógypedagógiai intézmény működik). Ismét meghatódtam, de annyira fáradt voltam a tegnapi két ballagás után, hogy nagy sajnálatomra, de le kellett beszélnem róla. Helyette javasoltam az idei első lángosozást Leányfalun. Megejtettük. Aztán ha már addig eljutottunk, javasoltam, nézzük meg Visegrádot, és az imádott Dunakanyart. Rengetegen voltak, így feldobtam az ötletet: mi lenne, ha megkeresnénk azt a régi, szecessziós kávéházat, ahol életemben egyszer jártam Esztergomban? Lippi benne volt, mentünk tovább, nagy meglepetésemre  Pilismarótba ütköztünk, amely  már régen érdekelt, más okok miatt. Megnéztük, Esztergomban pedig kiderült, hogy a kávéház már bezárt régen, a helyiek legnagyobb bánatára. Ekkor már ebédidő volt,  s eszembe jutott, ha ennyire közel a határ, mi lenne, ha átmennénk Komarnoba, igazi tradicionális szlovák ételeket enni, s finom söröcskéket inni?

Elindultunk hát Komarnoba, át a Maria Valeria hídon. Ám annyira megtetszett nekünk Párkány, hogy ott ragadtunk. (Közben még egy Moszkvics-fesztiválba, és több majálisba is botlottunk. ) Gyorsan kerestünk egy nyitva tartó pénzváltó helyet, a kutyát karabinnerrel rögzítettük (mert a pórázát ugye nem hoztuk…) s egy félóra múlva, némi városnéző séta után már az egyik kis étteremben fogyasztottuk az isteni finom sztrapacskát, knédlit, sült tarját, párolt káposztát, s mivel lippi vezetett, én iszogattam hozzá a Zlaty Blazan-t.

Aztán ismét sétáltunk, csináltunk sok-sok képet, végül egy török fagyizóban, ahol a tölcsérbe nem szedik, hanem koktélos módon dobálják (!), kemény 1 euróért háromgombócos,  eszméletlenül finom fagylaltot ettünk.

Visszafelé szedtünk orgonát, megnéztük Solymáron a Zazzit, és vettünk a mamáknak csodálatos virágokat Anyák napjára, mert megyünk, csak meglepetésnek szánjuk, épp ezért már jó előre szóltunk, hogy ne is várjanak, mi most pihenünk, sajnos máskor kell majd őket köszöntenünk:) Jól meg fognak lepődni, két sírdogálás közben:) Először mert milyen gyerekeik vannak, hogy nem képesek rá szánni az időt ilyenkor, aztán már a boldogságtól:) Már alig várom.

Csodálatos nap volt. Végre:)