marlen

Brokkoli volt ma, sok-sok borssal. Este meg KEA ugrott fel, aki vegetáriánus: ehet brokkolit. Egyszer csak felkiált: “Sörét! Sörét!”

Nem tudtam hová tegyem eme kijelentését, hiszen tudtommal nem vadasan csináltam a brokkolit. Viszont a fűszerezés óta hiányoltam a borsszóró kupakját, amely valóban úgy néz ki, mint egy sörét.

Végre meglett. Csak épp belesütöttem a brokkoliba. Csőben sült brokkolit készítettem pikáns sörétes mártással.

Alapjáraton is olyan voltam mindig, hogy mindent megszerveztem, elintéztem. Azonnal. Soha nem tudtam várni. A türelem sosem volt az erősségem, de tudtam, hogy nő vagyok – vannak hát olyan dolgok, melyeket egyszerűen nem illik, hogy megcsináljak, mert a férfiú önérzetet sértem meg.

Azonban kizárólagosan csak olyan férfiakkal sikerült megismerkednem, akik nagyszerű emberek voltak (annyira azért mégsem) – de kétkezi munkákhoz, pakoláshoz, szereléshez mit sem konyítottak, kedvük sem volt hozzá. Ráadásul a legszerencsétlenebbhez hozzá is mentem: hál'stennek azonban exapósom nagyszerűen értett ezekhez a dolgokhoz, együtt megcsinálgattuk őket.

Első házasságomban tehát tényleg rám hárult a szervezés, pakolás, szerelés kicsit sem nőies feladata. Ha nem akartam káoszban élni, kénytelen voltam megcsinálni. Mikor “szingli” lettem, ez csak erősödött, hiszen nem hívhattam állandóan szerelőt, papám sem jöhetett mindig vidékről, pasitól nem szívesen kértem segítséget (kevesen vannak, akik nem értik félre) – ergó szereltem, pakoltam, szerveztem.

Ennek a levét iszom most. Mikor elintézem, megszervezem, elpakolom, áttolom, próbálom megszerelni, és mélyen a szemembe nézve lassan, tagoltan mondja: “Ne-em vagy szing-li!” “Ez az én feladatom! Augusztus óta ott egy gyűrű az ujjadon, új neved van – nem kell szerelned, pakolnod, nem kell átvenned az ÉN terheimet, az ÉN feladataimat, azokat ÉN akarom megoldani, mert vannak férfi és női feladatok! És ÉN vagyok a férfi! És meg akarlak kímélni. Ja, és köszi, hogy “megbeszélted velem!”

Pff….

A nappali teraszáról látható a Zsinagóga, s vele az is, hogy mennyire tönkre tették ezt a területet…remélem, sosem épül meg a Herzl Passage, s idővel parkká minősítik át  ezt a részt. Az a nagy földkupac a bal oldalon egyébként a légoltalmi pince lejárata, amely végighúzódik az egész kerület alatt.  Bár, erről nem készült használható kép, de balra tekintve a Rákóczi út látható, jobbra pedig a Prájszi:)

Ezt látjuk a hálószoba ablakából. A két hátsó torony közül a jobb oldali (majdnem középen) a New York-palotáé, a bal oldali pedig a Rózsák terén található templomé.

Éjszakai képet még nem sikerült csinálnunk (jó, hogy van egy Tripod-állványunk, ugye?:))de valami ilyesmi tárul elénk; másik oldalon pedig a Zsinagóga van kivilágítva.

Személy szerint én hadilábon állok a függönyökkel, viszonyunk ellentmondásos. Annó Finnországban megtapasztaltam a függönynélküliség szabadságát – sok fény, tág terek, jól éreztem magam. (mondjuk, az utcán élt szerelmi élet azért nem az esetem) Lelkem másik szegletében viszont ultranőies, már-már rokokó giccseket tárolok, puha, hűvös brokátokat, nehéz selymeket. Így aztán állandóan őrlődöm, legyen-e vagy sem függöny. (de rossz nekem, tudom)

Miközben őrlődtem, találtam svéd áruház katalógusában az alábbi szerzői instrukciót egyik függönyükhöz:

“kezelési útmutató:

Nem mosható.
Nem fehéríthető.
Nem centrifugázható.
Nem vasalható.
Vegyileg nem tisztítható.”
Akkor mégis mit lehet vele csinálni?:)

…animális létezés valahol a határvidék hegyei közt, ki itt belépsz, tényleg hagyj fel, új identitás holt lelkektől, nők, akiket mindannyian Cocának hívnak, mágikus realizmus, ha elszabadulnak a démonok, az egyik karóba nyársalja fel magát – pedig az ikrek együtt finomak a doki szerint -  a másik cementtel önteti ki a lyukat, amelybe vegetálni menekül, a harmadik egyszercsak leesett füle erdei kisállat szájában landol, elinal vele, de megeszed, mert éhes vagy, porcognak a fülek a fogaid alatt, perverz törpe élvezi asszonyod, fiad szőrős állattá hormonkezelt nőért rajong, te elvinnéd, ő már nem érez közösséget az igazi emberekkel, te tudod, így halni nem lehet, elfogadod a játékszabályokat, de közben szökésedet készíted elő, ismét állatok között, lenyúzott tetemük a fagyban kínálja az egyetlen lehetőséget – s te túléled, de már nem tudod: volt-e egyáltalán bárminek értelme…

/gondolatok Bodor Ádám: Sinistra-körzet című novellaregényének olvasásakor, a borzadás, a hányinger és a szóhoz nem jutás közepette/

Azon gondolkodom, vajon meddig tudja “megtagadni” egy ember az alaptermészetét, személyiségének mély, bevésődött vonásait egy nagyobb cél, sőt talán élete legfontosabb célja érdekében? Helyes-e, hogy lemondunk vágyainkról, álmainkról, hogy helyette életünk más területén teljességet kapjunk? Mikor fordul ez a visszájára, és az addig fontosnak tartott személyt – aki miatt változtatunk, korrigálunk – mikor kezdjük el esetleg vádolni azzal, hogy korlátoz bennünket? Bekövetkezik-e ez minden esetben? Főleg akkor, ha a másik ezt nem is kérte tőlünk? S lehetünk-e öncélúak, ha már felelősséggel tartozunk másokért?

Annyi hülyeséget halmozok mostanában össze-vissza egymásra, kapkodva, vagdalkozva, nem értve, hogy magamnak is nehéz elviselnem önnönmagamat. Nem hogy másnak.

Szombat reggel fél hétkor – mikor indultunk a továbbképzésre – Pöttyös is feltápászkodott, és teljes kómában baktatott a bejárati ajtó felé. Ekkor állította meg lippi, aki a következő szavakat intézte a kutyához: “Te kicsi vagy és idióta, itthon maradsz!”

Hiába, nevelni és igazat mondani tudni kell…arról nem is beszélve, a kutyában milyen traumát okozhatott a kijelentés, ha annak elhangzása után kábé fél perc múlva már édesdeden aludt…:)

Update: Tegnap délután kikönyörögtünk egy csavar-és fogantyúcsomagot a bútoráruháztól, kimentünk érte a világ végére, Kőbánya-alsóra; ma össze akartuk rakni végre az íróasztalt…. és hiányzik a négy legfontosabb csavar belőle, ami a lényeg..sosem lesz íróasztalom…

Úgy tűnik, minden összeesküdött ellenem, s nekem az életben nem lesz már íróasztalom….Miután kiderült, hogy dobozából hiányoznak az alkatrészek (speciális csavarok, gombok stb.) reklamálni kényszerültünk, amivel semmi gond sem volt, már várták papámat, azonnal megkaptuk az összekészített csomagot, amelyet kihagytak belőle.  Csakhogy…mivel az asztalt Miskolcon vették, így az alkatrészeket expressz ajánlva POSTAI (hm, naiv, naiv…) úton adták fel, amely nem érkezett meg. Újabb reklamáció, immár a Magyar Postánál, eljárás elindítva, csomag sehol. Vagyis van egy drága, régen vágyott íróasztalom, melyet nem lehet összeszerelni…

Lippi viszont megvette és össze is rakta a könyvespolcokat, nagyon boldog vagyok tőle – régen láttam már együtt a könyveimet, és holnap még a suliból is visszahordjuk a maradékot. Kell vennünk még egy könyvespolcot egyébként. Hihetetlen, mennyire büszke vagyok rá, ahogy fúr-farag, és bánik a szerszámokkal:)

Tudom, az élet nagy eseményeiről kellene írnom, nem az íróasztalról, meg könyespolcokról  fecsegnem. De, abból túl sok van, és túl gyorsan követik egymást – időt sem hagyva a feldolgozásukra. Csak a héten két haláleset rokoni és kollegiális körben, unokatesóm megdöbbentő balesete a 11-esen, gázvita,  tanítási szünet, csepeli gyilkosság, rekordhideg…félelmetes.

Sikerült viszont megkapnunk a két ominózus papírt a hitelhez, így elméletileg jövő hét péntekre pont kerül a végére.

Engem meg sajnáljatok, mert holnap is megyek. Nem dolgozni, de továbbképzésre. Ez lesz a harmadik nap.

Aztán jön a feltámadás.

Csodálatos dolog, hogy kanapéról lehet filmet nézni, nem kell minimumfél órát keringeni a Zsinagóga körül, hanem csak megnyomom atávirányítót és feltárul a bejárati kapu, és azonnal beállunk a házsaját, belső parkolójába. Csodálatos, hogy senki sem járkál az ablakelőtt, mint a gangos lakásnál, ahol mivel folyton égett a lámpa,állandóan beláthattak, és bizony voltak néha kínosabb pillanataink:) Sok-sok apró csoda van itt, amelyekre állandóan rácsodálkozunk:) Például a havas háztetők:)

A háznak egyébként mindösszesen (velünk együtt immár) négy “életvitelszerűen itt élő” (idézve a közös képviselőt) lakója van, mindenki más csak bérlő és külföldi, így  társaságunk nem nagyon lesz. Furi, hogy a kulcsok beszerzése veszi el energiánk nagy részét, mert a város négy, egymástól legtávolabb eső pontjáról kell összegyűjtenünk őket, de ezzel is megbirkózunk. 

Tegnap felderítettük a pincét is, kiderült, hogy az akkora (mármint a mi részünk), mint annó a másik lakásban volt a szobánk – óriási, így tavasszal biztosan veszünk bicikliket. Mondtam már, hogy imádok biciklizni?:) Nincs annál jobb, mint elengedett kormánnyal, széttartott lábakkal a lejtőn lefelé száguldozni! Élvezni a sebességet és a veszélyt!:) 

Szomorú volt látni a kiürített másik lakást….olyan picinek tűnt, holott rengeteg cucc volt mindig benne…nem is így akarok rá emlékezni, hanem ahogyan éltünk benne. 

Na, vissza pakolni:)

Átköltöztünk. Kábé harminc doboz,  rengeteg hatalmas méretű táska a ruháknak, cipőknek, irgalmatlan mennyiségű számítógép-és hangtechnika, csak a dvd-k, cd-k, könyvek újabb huszonöt doboz, és ezen kívül minden, amit egyik épületből a másikba kézben át lehet vinni. Plusz a szekrények, ágy, asztalok, virágládák stb.  - aki költözött már valaha, tudja. Rokoni segítséggel és költöztető munkásokkal szombat délután kettő körül minden benn volt az új lakásban. Lassan (nagyon lassan) kezd lakáskinézete lenni a dolognak, van már hálószobánk, fürdőszobánk, fél nappalink – konyhánk az még nem. Nincsenek könyvespolcaink, konyhabútorunk, és bár kaptam íróasztalt: minden alkatrész kimaradt a dobozból, így nem tudjuk összerakni. Ma reggel már onnét jöttem dolgozni:)

Hihetetlenül fáradtak vagyunk, gyakorlatilag kommunikációra képtelenek – de, esténként a kivilágított New York-palotát nézzük az egyik ablakról, teraszról, a másikról meg a Zsinagógát. Elmondhatatlan érzés, hogy lippinek nem kell átmásznia rajtam éjszaka, ha mosdóba kell mennie; és mindenhol meleg van, nem dermed meg a tusfürdő a fürdőszobában.

De már szombat este hét körül, mikor pakoltunk be a ruhásszekrényekbe: lippi azzal fordult hozzám, hogy “drágám, megtelt a szekrényem!”:) Elmondanám, hogy nekem mindösszesen hét darab vállfára volt eddig szükségem, mert  minden cuccom a szüleimnél van:)

Holnap délutántól lesz ismét netünk:)

Ez volt az utolsó éjszakánk ebben a lakásban. Persze, visszajöhetünk még keddig vadkempingezni hálózsákkal, de valahogy nem akaródzik:)  Ez volt az első lakásom. Az első, amelyet rögtön másfélszer vásároltam meg. Ez volt lippivel is az első közös otthonunk. Sok-sok emlék fűződik hozzá. Éjjel volt időm átgondolni mindent, ugyanis annyira izgatott vagyok az elmúlt napok és a költözés miatt, hogy nem tudtam aludni. Rengetegen fordultak meg itt, s szerintem mindenki otthonosan érezte magát benne. A rengetegbe belefér az is, mikor az egyik szerenádkor a 29nm-en 34-en tartózkodtunk.:)

De, nosztalgiázni ráérek később is, most vár a munka!