marlen

Többször fordult már elő, hogy hazaérve döbbenten észleltem, hogy megy a tévé és a kutya elmélyülten figyeli. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, gondoltam, lippi reggel úgy hagyta. De, tegnap megvilágosodtam!

Beszélgettünk az ágyon, lábamnál Pöttyös és a távirányító. Egyszer csak tévé bekapcs, Pöttyös felélénkül, épp a CNN megy az amerikai brékingnyúz. Először azt hittem, én kapcsoltam be véletlenül, de rájöttem, hogy lábbal semmiképpen nem érhettem el a kapcsolót. Ekkor világosított fel lippi, hogy Pöttyös tudja kezelni a távirányítót, és mivel unatkozott valószínüleg: bekapcsolta azt! A kutya tévézik!

Korlátlan lehetőségek nyíltak meg ezzel. Például megtanítom Pöttyöst kávét főzni és reggel megcsinálja helyettem! Ezzel csak az a baj, hogy a kutya délelőtt 11-ig gyakorlatilag használhatatlan, annyira álmos és morcos….Mint egy mogorva vénasszony, olyan.

Veszedelmes viszonyok. Nincs ember – s ezen belül nő – akinek ne John Malkovich jutna az eszébe a cím hallatán. (Pasiknak engedélyezett még a Glenn Close-Uma Thurman – Michelle Pfeiffer – triász is!) (Tudom, volt Gerard Philipp-féle is, meg Kegyetlen játékok zseniális zenékkel – de azok más műfajok.) Lényeg, hogy Valmont grófja örökre Malkovich marad nekem, s az a film. Annak ellenére, hogy Seress Zoltán alakításában a gróf szerethető figurává válik, Györgyi Anna remekel a márkiné szerepében, annyi szenvedély és erotika van a hangjában, ami elég lenne önmagában is “eladni” ezt a darabot; Tordai Teri igazi királynő még mindig, s a Cecile-t játszó Fodor Annamária folyamatosan megnevetett minket Danceny (Kovács Krisztián)lovaggal való játékos kis szerelmével. Az egyedüli szereplő, akitől  falra másztam Tourvel grófnő (Pálfi Kata), de az én magánvéleményem: nem vele van a baj, a karakter ilyen, “sült hal”, az életben sem bírom az efféle nőket.

Az Új színház előadása bájos, igazi kikapcsolódás. Más, mint a könyv és a film – de épp ezért jó. Szerettük.

Itt jegyezném meg, hogy drága, imádott férjemmel péntek reggel óta szinte csak színházi előadások keretein belül találkozunk…kitartás Szerelmem, mindjárt vége!:)

Brechti elidegenítő effektusokat alkalmazni egy 17. századi francia klasszicista komédia színpadra alkalmazásánál igen meredek ötlet – és nem is válik be. Gothár Péter rendezésében a darab nem szól másról, mint a színpadon elszívott cigarettától cigarettáig terjedő idő  (Megáll az idő, ugye?) valamilyen módon való kitöltéséről. Ez lehet egy érthetetlen sipító fejhangon előadott song, japán öreg pedofilok áldozataként bemutatott kislányok futkosása csengettyűvel a kezükben, színészekből álló installáció – bármi, ami idegesítheti a nézőt. A japán no-színházból pont a lényeg veszett el: a koncentráció.

Hiába Mácsai, Gállfy, Hámori Gabi, Für Anikó (aki férfiszerepet játszik, orrán egy papagájcsőrrel…) – a darab egyetlen erénye a rövidsége. Nyolc óra után pár perccel pillantottam az órámra, szomorúan konstatálva, hogy a bergsoni időszemlélet szerinti belső időm nem azonos a külsővel, a percek csigalassúsággal telnek….de, háromnegyed kilenckor vége lett. Brr…ehhez én már nem vagyok elég bölcsész.

Hazaérve megnéztük végre a Két nap Párizsban-t. Igazi Julie Delpy-film, le se tagadhatná. Mint ahogy mi sem, hogy sok-sok jelenetben ismertünk párkapcsolati önmagunkra, szavainkra – végre egy jót röhögve magunkon, meg az egész fonák világon.

Európai tunya lusta hedonista nép sosem érteni meg amerikai egészségmániás, betegségmegelőzős népet – de,tudom ez vár ránk is hamarosan.

Vannak találkozások, melyeket jobb a véletlenre bízni, az a legjobb rendező, forgatókönyv-író és dramaturg is egyben. Mindenesetre furcsa, hogy pont akkor találkoztunk, mikor hosszú, hosszú évek után megfogalmazódott bennem a vágy, hogy jó lenne újra hallani felőlük és látni őket, találkozni velük. Örültem, boldoggá tett a mai véletlen találkozó. Örültem, mert tényleg kiderült, hogy az idő mindent megold, örültem, hogy mindhármójuknak jól alakult az élete, és mert így nem maradt harag és elvarratlan szálak. Ez így korrekt és kerek.

Most pedig szalma vagyok, de nem Hayek. (húú, de rossz poén volt ez:D) Akit ugye, mikor áldott jó férjem meglátván a tv-ben feléje futni, nemes egyszerűsséggel a “húúbasszus” vulgárisabb változatával kísért, ezen két rendkívül férfias kifejezés szökkent át foga kerítésén….Lippi cége költözködik, így ő egész nap, éjjel és holnap asztalokat pakol, szere, számítógépeket konfigurál, levelezési rendszereket állítgat be. Hogy megörvendeztessem: én főzök. Mivel hó vége van, igazi XXI. századi régészként feltártam minden rejtett zugot spájzban és hűtőben. Találtam néhány ráncosodni készülő almát, egy egész csirkét, sütőtököt. Az almák belsejét kiszedtem, megtöltöttem sárgabarack lekvárral, beleszúrtam egy egész fahéjat, külső részét bekentem mézzel, azzal locsolgattam, majd végül kevés szerencsediót szórtam rá – a lakás kb. úgy illatozik, mint karácsonykor. A csirkével már nehezebb dolgom volt, lévén az életben még nem sütöttem egészben – így okozott némi gondot a bőr lehúzása és a csirke lábainak szétfeszítése. Mint utóbb megtudtam, ezeket nem kellett volna tennem, mindenesetre szerintem így jobban néz ki, mint bőrrel. Bekentem illatos fűszerekkel kívül-belül (háát, nem kicsit undorító egy csirke gyomrának kenegetése…brrr…), fokhagymagerezdeket szórtam az olajba és ősi családi recept szerint készült bazsalikomolajjal locsolgatom. Cirka egy órája. A sütőtökkel már végeztem, az is megvolt két és fél óra. 

Szóval, főzni macerás dolog. De, magamban már vizionálom a Márton-napi lúd sütését, a vadas marhát zsemlegombóccal és a szombat délutáni pogácsasütéseket. Mikor még élt nagymamám, minden szombaton -  az Irodalmi újság és a 16 óra hallgatása közben a Kossuth rádióban – sütöttünk pogácsát, melyet aztán el is fogyasztott a család. Mamám manapság is megtartotta ezt a szokást, csak már mi nem vagyunk otthon. Remélem, lesz még olyan idő, hogy továbbviszem ezt a szép hagyományt. 

Kora reggel szembesültem ismét magammal az ELLE-ben, két kritika jelent meg (egy kis önfény: én vagyok az egyetlen, akitől kettőt is leközöltek), szép fotóval, megkurtítva. Fenn lesz minden írás a neten, ha frissítik az ELLE honlapját, ez még egy-két nap, talán hétfőn már olvasható lesz. 

Remélem, mindenki Moziünnepen van, és pusztába kiáltott szó mindez. Nekünk ez most kimaradt, viszont holnap és vasárnap este színházba megyünk: Gothár Péter rendezésében Moliere: A mizantróp című drámáját és Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok című levélregényét nézzük meg. Előbbi érdekesebbnek ígérkezik, és nem csak a szereposztás miatt (főszerepekben Gálffy László és Mácsai Pál) – Morcsányi Géza, a Magvető könyvkiadó tulajdonosa (igen, Farkasházy Réka férje, hihi) a dramaturg. Majd meglátjuk.

Elle, 226. oldal. Aki már látta, számoljon be arról, hogy milyen két írást közöltek le tőlem és milyen fotó szerepel rólam…Békáson nem lehet Elle-hez jutni…

Egyébként tegnap pedig voltunk pánikmoziban, Miss Pettigrew nagy napja volt, jó kis jazz dalok, gyönyörű ruhák, fehérneműk, a 30-as évek Londonja, közhelyes gondolatok bájos tálalásban, igazi békebeli angol mozi. Happy end garantálva – pont ilyen kellett.

Itt vetném fel, hogy a 30-as évek volt az utolsó olyan időszak a divat történetében, mikor a nőknek még volt idejük magukkal törődni. Igazán csak nők lehettek…

Imádom a sült tököt, a muskotályos szőlőt, a birsalmasajtot pirított dióval és a narancsos keserű csokit! 

Ezt most úgy éreztem, muszáj megosztanom veletek:):)

Színházi nyílt napon sok furcsaság eshet meg az emberrel. Például előfordulhat, hogy saját kedvenc (kis országunk általa legszebbnek tartott) színésznőjével (igen, igen Schell Jucus) kell együtt nyomorognia sokáig szűk kis folyosókon, és olyan gátlásossá válik közben, hogy nem meri megkérni a hölgyet egy közös fotóra…sőt, még a színpadon is alig mer odapillantani, hogy egy lopott képet készíthessen, amelyen később csak elmosódott  foltok látszódnak….:)

Vagy elhangozhat olyan mondat is, hogy ha színházban dolgozhatnék, akár még azt is vállalnám, hogy a legutolsó kis takarító legyek…jó feleség mindenben támogatja az ő férjét, ugye?:)

Vagy bejuthatunk az Igazgató Úr irodájába (Alföldi Róbert), amely a többiekéhez képest aprócska, kicsiny helyiség – asztalán a pénztárcával, színészek magán telefonszámaival, és gyönyörű kutyával, melyről két perc után kiderül, hogy a Moliere – darab plakátján szerepel, az Igazgató Úré, ennek ékes bizonyítéka, a Robi asztala mellett heverő kilyukasztott pöttyös gumilabda.

Szembejöhet velünk maga az Igazgató Úr is, aki fülig érő szájjal örvendezik, hogy “elmebaj van ma”, hál'stennek rengetegen vannak!:)

Sajnos, a sznobokat most sem lehetett megúszni, ám több volt a kedves, tényleg érdeklődő ember (köztük a tanítványaim is, akik pont az én ajánlásom után jöttek el)

Viszont megtudtuk, hogy a bemutatandó János vitéz kétféle változatban készül: egy hagyományos, és egy, a mű rengeteg erotikus utalását kihasználó, 18 év feletti verzióban…

Keleti pályaudvar, Lotz-terem – felújítás után

Keleti pályaudvar: Lotz Károly és Than Mór freskói, Lotz-terem

Bővebb információ itt: http://www.euroastra.info/node/15350

szomorúság

Brüsszell, EP – helyett: Nemzeti Színház

Maga a színház, maga a varázslat….

Magyarország legjobb, legsármosabb pasija, az Igazgató Úr

Ami mindig lenyűgözött…Vámos Miklós novellája is szól róla

Üzenet a jövőnek, a pillanatban

khm…..

…ennél szűkebb és csúnyább jelmezt nem találtunk 

magyarázzam vajon a képet…..

gyönyörűszép, ugye? 

Franciska vasárnapjai

Először azt hittem, valami ismert színész…

vegyültünk is…

A szertartások tartják bennem a lelket. Reggelente a kávé meg a két szelet pirítós majdnem savanyú áfonyalekvárral. Kacérkodom még egy kocka narancsos keserű csokival, csak délutánra mindig elfelejtem. Korábban sosem reggeliztem, és még most is nehezemre esik lenyelni hajnalban a kaját, de legalább már nem érzem azt a suli felé, a héven, hogy mindjárt elájulok, és nem megy szét a fejem második órára. (Leesik a vércukorszintem  jahh.)Ezzel és egy fürt szőlővel ki is húzom ebédig, ami vagy moslék vagy sem, kétesélyes, attól függ, a Sodexho épp mit vet elénk. Vagy éhes maradok vagy eszem egy keveset. Kínosan ügyelek arra, hogy rendesen igyak. Viszem az ásványvizet, csinálom a teát – sok-sok gondom volt abból, hogy szünetekben minden mást intéztem, erre nem figyeltem. Most jobb. Hazaérve öt óra körül jön a nap fénypontja: a leves. Nagy levesimádó vagyok, és őszinte sajnálatomra ezzel egyedül vagyok. Lippi ha félévente egyszer eszik levest, akkor is inkább “főzeléket” csinál belőle, semmi kis lével. Nekem meg csak a leve számít – ezen nem veszünk össze, az biztos. A kis zacskós levesekhez is két deci helyett fél litert öntök, hogy minél tovább lehessen szürcsölgetni, érezni az illatát. Van még egy elvárásom. Az én levesemet senki más nem tudta még megenni, annyira forró. Így telnek a hétköznapok. 

Hétvégente sütinap van, egész héten át lehet tervezgetni, mit eszünk. Szombatra általában már habos krémcsodákat vizionálok, mégis vagy brownies-t, (isteni a Signo forró ribizlis-málna öntetes, mentása!) vagy túrósat eszem.

Ez a hétvége kivétel lesz – jön mamám, hozza a házi pogit és az utánozhatatlan tiramisu-ját. Azt nem lehet felülmúlni. Csak egy újabb brownies-zal.

Még mielőtt valaki megkérdezné: nem szeretem a marlenkát.

Furi, hogy a kikapcsolódni főnévi igenév a kikapcsol igekötős igéből származik. Más a jelentéskörük, de végülis mindegyik azt jelenti: valahonnét kilépni, körülményeinket megváltoztatni, bár az egyik után lezárul a cselekvés, míg a másik csak rövid távú időtartamot jelöl. Kérdés, ha már azonos tőböl származnak: a kikapcsolódik maga után vonja-e majd egyszer a véglegességet – azt, hogy kikapcsolom….

És kérdés még az is, ha elméletileg csupa jó lapom van a kártyában, és ráhúzok – akkor kétesélyessé  válik a dolog. Szóval a kérdés, hogy érdemes-e tovább kísérletezni?

Norvég film. Kezdeni sokat ezzel a kategóriával nemigen lehet, agy kapaszkodót keresgél, ott van Dánia is, hát akkor biztos Dogma. Bo Wideberg és a Születésnap. A Dogma mindmáig legütősebb filmje. Nem, ez nem Dogma. Bergman? Nem, csak emlékeztet. Truffaut talán a párizsi képek miatt? Esetleg Godard és a párizsi újhullám? Hatvannyolc 2008-ban? Ööö, mégsem. Mi ez?! Néha olyan, mint egy film, néha mint egy panoptikum, rájátszva a fentebbiekre.

Én többet vártam a Szerzőktől. Nem, ez sem jó szó: többet mást. Ez meg így értelmetlen.  Zavarbaejtő film. Az állandó visszaszámlások, az események mindig másféle megtörténhetősége, a norvég punkok, a minimalizmus, a hatalmas filmelméleti szak-és kliségyűjtemény, mely egyszerre hat. Szerzők. Úgy alakítják a valóságot, ahogyan akarják.

 

Szombat reggel, végre hosszú, késő délelőttbe nyúló ejtőzés.

m: – drágám, olyan szomorúnak és fáradtnak tűnsz.

l: – nem, nem vagyok sem szomorú, sem fáradt:)

m: – ja, akkor csak szőrös vagy.

Ugyanez kb. egy fél óra múlva, lippije parodizál.

l: – “drágám, olyan szomorúnak és fáradtnak tűnsz, ahh!”

m: – igen, mert az is vagyok. Mármint fáradt.

l: – de, szőrös nem vagy:D:D 

Még szerencse. 

Faggatom ismerőst, hogyan csinálja, hogy három gyerek mellett is – akik különböző iskolákba járnak, eszméletlen mennyiségű külön órákkal, edzésekkel – jut ideje arra, hogy jól nézzen ki, a férjével színházba, moziba járjanak és mindig mosolyog. Elgondolkodott egy pillanatra, majd a következő tanácsot adta, amit annak idején a nagyijától hallott ő is: “Háát, meg kell tudni oldani az életet, lányaim!”

Hümmögtünk egyet, majd egyszerre felröhögtünk ezen a nesze semmi, fogd meg jól! – válaszon. Aztán közölte, hogy fogalma sincs:D

Minden egyes nap, teljesen mindegy, hányszor és mikor találkozunk: a következő párbeszéd zajlik le a szomszédasszony és közöttem. Illetve a párbeszéd erős kifejezés rá, lévén a szomszéd félig süket; így az én feleleteimnek vajmi kevés értelme van – viszont legalább az egész ház hallhatja és részese lehet.

“Jajj, kedveském, maga nem dolgozik, nincs iskola? Hát, én azt hittem, hogy maga X.Y. helyen dolgozik, mert ott láttam még két évvel ezelőtt!” Ezen a ponton általában megjelenik Pöttyös, új lendületet adva a hölgynek. “Jajj, milyen aranyos! Sokat látok ám belőle a környéken, divat lett most! Hogy hívják? Igen, igen, aranyos!”

Szó szerint ugyanez a szöveg játszódik le, akár naponta tízszer is…Tudom én, hogy öreg, meg tisztelet és olyan aranyos tud lenni …. csak már nagyon fárasztó. S akkor még a házban betöltött megfigyelői szerepéről még nem is beszéltem… 

Zsinagóga mellett élek. A házban folyamatosan váltják egymást a különböző nációk az ötödiken lévő hostelben. Nap mint nap együtt utazom négerekkel, romákkal stb. a liftben.  De, ma, mikor befordultam a sarkon kutyasétáltatás közben, lehidaltam. A járda kellős közepén egy hatalmas kenyér gyertyával a közepén, mellette óriási kancsó víz, körben virágok. Mindez a thai masszázsszalon előtt.

Azt hiszem, kultúrsokkot kaptam. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy olvasztótégelyben élek. 

Másfél hét hajnal fél hatos kelés megtette a hatását: olyan fáradt vagyok, hogy gondolkodni is alig bírok. Nem tudom, ki hogyan van vele – én ha nem alszom ki magam, rosszkedvű és morcos, sőt morgós vagyok, minden semmiségen felkapom a vizet, világmegmentő terveim azonnal háttérbe szorulnak. Röviden, elviselhetetlen vagyok mind környezetem, mind önmagam számára. Engem ez idegesít. Sajnáltatni jó magam, meg mondhatom, hogy nindzsa teremtésben vesztes, csak én – de, mégis inkább túllépnék ezen, mert hosszú távon nem kifizetődő. Épp ezért arra kérném a tisztelt Olvasóközönséget, ha ismernek olyan tippet, trükköt, amellyel a fentebbi helyzet javítható: osszák meg velem! Jöhet mindenféle homeopátiás cucc is. (aloe vera-hívő lettem a nyáron úgyis) Köszönöm.

Csak erős idegzetűeknek! A legsúlyosabb rész 3:42-nél kezdődik.

 

A Római-part fái közé beszökött az ősz. Nyitva még a hekkes, szól még a zene lakodalmas rock stílusban, csúszik még a sör – de, a hajók már bevontatva, tömeg sehol, azonnal lehet halat kapni, és olyan búcsúzás-íze van mindennek. A máskor csapatostul úszó vadkacsák sincsenek sehol. (gondolom őket nem viszik melegebb helyre, mint a Central Park-iakat) A vízen némaság honol. A napernyők a szemetesbe hajítva, szinte kínálják a képaláírást: “Itt az ősz!”

Elbúcsúztunk tegnap este a Rómaitól.  Tavaszig várhat. Vége van a nyárnak.

Holnap már egy hónapja és egy Pink Cadillac-je….:):)

 

Igen, igen elérkezett végre amire, hosszú, hosszú  évek óta vártam: hétfőn nyit a Nordsee!!! Annak idején, mikor a nagy hal bekapta a kicsit, azaz sorra nyíltak a multiplexek Pesten és leáldozott a kis moziknak, ex-apósom nagy álma volt, hogy eladván a Bartók mozit: a Nordsee-t csábítja Pestre. Sajnos, akkor ők még nem láttak fantáziát a magyarországi piacban, így egy bank vásárolta meg a mozit – legnagyobb bánatunkra. 

De, ennek immáron vége: mindent feledve tudom már, hol fogok jóllakni! Ezek után már tényleg csak a Starbucks kell, és örömem határtalan lesz:):) 

Közel két éve minden reggel együtt utazom velük. Mondjuk, ez így sarkítás, mert nem együtt, csak egyszerre, egy időben. Egyikükkel délután is szoktam találkozni. Két gyerek. Kisfiú és kislány. Olyan 8 és 12 évesek lehetnek. Egyre kíváncsibb vagyok rájuk, mert szülőt sosem látok velük, nem kíséri ki őket a Batthyány-peronjára, nem áll ott biztos háttérként a mama, mint oly sok más gyerek esetében. Olyan kicsik. A lány nem lehet több 150 centinél, alig ér a vállamig; a srác még apróbb. Mindig a legújabb divat szerint öltözöttek, ami inkább a kislány esetében meglepő. Furi látni rajta a legdivatosabb angol klubdivatot miniatűr méretben. A srác teljesen átlagos, egy a nyolcévesek deszkás-generációjából.

De, igazából ezek csak külsőségek. Amiért valójában felfigyeltem rájuk – a felületes rápillantáson túl – az, ahogyan egymással megvannak. Soha, senkivel nem beszélnek – ellenben végigdumálják a huszonkét perces utat – csak egymással. Egyetlen hangos szó vagy nevetés nélkül. A kislány időnként megsimogatja a srác buksiját, és arca ilyenkor olyan, mintha a mamája lenne. Különben is idős arca van, mint az olyan gyerekeknek, akik magukért kell, hogy felelősséget vállaljanak. Csak itt a kislány magán kívül, még a srácra is vigyáz. És van még valami. Minden reggel óriási vászonyszatornyi kaját cipel a kislány, amit a héven igazságosan elosztanak egymással. Két másfél literes ásványvíz, müzliszeletek, három-négy szendvics, gyümölcs, kis szelet csokik. Nem is értem, hogyan bírja el az a pici lány. Mikor leszállnak, megölelik és megpuszilják egymást – mintha örökre búcsúznának.

Kik lehetnek? Testvérek, akiket elválasztott a bíróság, és külön élnek egymástól? Vagy én filozofálom túl? Tényleg nem értem, mi itt a szitu…