Nem tudok írni róla. Ezt a filmet látni kell.
A tegnap utáni (vizsgáztatás, sztrájk, kajakóma, billenytűzet-leöntés) mai agyi teljesítményét jól jellemzi az, hogy miután tíz percen keresztül bámultunk egy madarat, mely rügyeket csipegetett a fáról – sikerült megállapítanunk, hogy egy kövér galambot láttunk.
Az újlipótvárosi eseményekről írott kommentárom helyett pedig álljon itt volt diák cikke – helyettem beszél:
Kiragadva pedig a lényeg:
Nem tudom, ki miért volt ott Újlipótvárosban. Én azért, mert büszke vagyok mindarra, amit mi, magyarok eddig létrehoztunk (már ami még megmaradt belőle), és büszke vagyok arra, hogy a magyar nemzet felívelő korszakaiban nem volt divat azt mondani a békés, törvénytisztelő, alkotó állampolgároknak: te itt megtűrt vendég vagy, maradj veszteg, és ezt ma sem szeretném hagyni.
Hiszen itthon vagyunk, mindannyian, akik szeretnénk azért tenni, hogy Magyarország szebb, jobb, szabadabb, prosperálóbb ország legyen, mi mindannyian, akik megegyezünk abban, hogy nem önbíráskodunk, nem gyújtogatunk, és még pár hasonló alapvető szabályt betartunk, mi mindannyian, zsidók, nem zsidók, bal- és jobboldaliak, liberálisok, libertáriusok, nyelvészek, történészek, szociológusok, atomfizikusok, valamint anarcho-kapitalista business punkok.
(…)
Sosem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy az utamba vezérelt.
Sosem lehetek eléggé hálás azért, hogy velem vagy.
Most egy kicsit megállok hát, és ünnepellek téged.
Boldog, nagyon boldog 31. születésnapot májne liebe mezei blogger!
Reggel pedig ilyen Nigella-csokitortát sütök neked:) Kéretik drukkolni, mert még soha az életben nem sütöttem egyedül…
1998 nyarán jártam itt először. Épp egy lehetséges albérletet tekintettem meg – sajnos, a lakásvásárlásig ott is laktam, cirka egy évet – mikor először szembesültem Békással. Az élmény megrázó volt, megdöbbentő és sokkoló.(Akkor még nem sejtettem, hogy azóta is életem részese marad…)
Nylon otthonkában sétáló, hajcsavarós nénikék, szőrös hónaljjal; melegítős, babakocsit tologató unatkozó kismamák és hihetetlen mennyiségű kutyus sétált az utcán. Mindenhol eldobált szemét, üresen tátongó üzletek, bármerre néztem: mindenhol csak a lepukkantság. Az olcsó kocsmák, a négyszáz forint/liter bor szaga; az igénytelenség, a semmiből sehová nemhaladás csendje várt.
Gyűlöltem már elsőre.
Egy évem alatt alig jutottam ki onnét, szinte remeteként léteztem. Autó nem volt, hogy mobil lehessek, Békáson pedig semmi nincs, ahol kulturálódhatna az ember. Hetvenezer embernek nincs egy mozija, színháza – arról nem is beszélve, hogy este hat után már nem szívesen mozdul ki az ember….Szüleim mikor jöttek, mondták, hogy mutassam meg nekik: nem tudtam, mert nem akartam megismerni. Minden pillanatomban azzal a tudattal éltem, hogy csak innét elhúzni minél hamarabb, mert megfojt, lekorlátoz, megöl a környék. Rettegtem attól, hogy magam is igénytelenné és mísszé válok, zsigerből tagadtam mindent, ami az asszimilálódáshoz egy minimálisat is közelebb vitt volna, tudtam, ha ott maradok: végem. Szellemileg leépülök.
Megváltás volt a költözés. Szabadulás. Felszabadulás. Aznap, hogy utolsót fordultunk az autóval – újjászülettem. Onnét kezdve ismét az voltam, aki voltam: a belvárosi update lány, részese a körforgásnak: elszigeteltségem véget ért.
A Síp utcával kapcsolatban sohasem éreztem ezt. Szerettem és mind a mai napig szeretem a helyet. De, mindig az Újlipótvárosban akartam élni – már otthon, Hídvégen is erről álmodtam. Remélem, minél hamarabb valósággá válik ez az álom.
Békástól ma is irtózom. Annak ellenére, hogy öt napot itt vagyok. Ahogy leszállok a HÉV-ről, ismét előkerülnek a régi érzések. Itt, azóta sem változott semmi: megállt az idő. Minden mozdulatlan. Békáson csak a pusztulás virágzik.
A nap híre, hogy a Batthyány téri aluljáró Mennyei Csemegék nevű látványpékségében lehet kapni – hosszú idő után újra – kétdecis iskolatejet. Ami azért igen kellemes. Ráadásul meglehetősen dizájnos csomagolásban – amiből a fotón semmi sem látszik majd, ezért elmondom, hogy minden oldala háromszög – mindösszesen 50 Ft-ért!
Lényegesnek tartom még azt is elmondani, hogy friss rucolasalátáért kilométereket is hajlandó vagyok gyalogolni, még leszakadó derékkal is.
Marlenka “eszi, nem eszi – mindig kap mást” című rovatát olvashatták.
