Az Európai Bizottság által felkért trendkutatók a 90-es évek végén a következő lehetséges alternatívákat vízionálták jövőképnek:
1. A diadalmas piacok forgatókönyve: marad az eddigi irány, a globalizáció, a technokrácia, a kulcsszvak a siker és a hatalom lesznek, kialakul a globális burzsoázia, multiuralom jön létre.
2. A száz virág forgatókönyve: vidéki romantika, közösségi utak kialakítása, a család szerepének megnövekedése, a hagyományos értékek visszatérése.
3. A kölcsönös felelősségek irányának forgatókönyve: számol a globalizációval, de egy kiegyensúlyozottabb útjával,ahol jelen van a társadalmi szolidaritás, a redisztribúciós képesség.
4.az életünk leginkább egy művészfilmhez hasonlít majd, amelyben az alkotáson lesz a hangsúly, az egyéni önmegvalósítás válik majd céllá.
5. A zaklatott szomszédságok forgatókönyve: Ebben az esetben egy háborús filmet is forgathatnánk, a versengés, azidegengyűlölet határozza meg világunkat, melyben mindenki entitás, smagányban éli le az életét.
6. Az alvajárás forgatókönyve: élünk ugyan, de létezésünk zombieszinten vegetál, a kisebb problémákra fókuszálunk csupán, ebből az állapotból majd csak a küszöbön álló katasztrófa ébreszt fel minket: szegénység, vízgondok, globális felmelegedés várható következményei, elsivatagodás, árvízek stb. Ez a forgatókönyv legfeljebb 2010-ig tartható a kutatók szerint.
De, még mielőtt valaki ún. “jövősokkba” esne, elmondom, hogy a fent említett csoport szerint – bár, még nem dőlt el, hogy melyik irányba megy majd a világ – a család mindörökre életünkmi alappillére marad. Ami változik, hogy hogyan kötünk kapcsolatot és hogan tesszük tartóssá.
Megjelennek majd az ún. multinacionális kapcsolatok, a homoszexuális családok, a para-parenting családformák, elméletileg visszatérünk majd a klán-típusú formákhoz és életünk során többfélét is kipróbálunk majd a fentebbi együttélési módok közül.
Na, melyik hasonlít a legjobban ahhoz a jövőhöz, amely mostmár ma?
Ahogy az ünnepek közelednek, úgy érzek egyre inkább késztetést, hogy felkapjam a nyúlcipőt és meg sem álljak valamelyik tengerparti szállodáig/eldugott hegyvidéki kis faluig – a kívánt rész szabadon bővíthető…
Elmentünk, megjöttünk – jó itthon. Wellnesseztünk egy jót a tiszaújvárosi termálfürdőben, mászkáltunk Miskolcon, teletömtük magunkat sok-sok finom kajával, megünnepeltük előre hozva duplacsokis tortával a mezei blogger születés-és névnapját, összehoztuk a szülőket. Összességében nem csináltunk semmi extrát, de azt legalább jól. Pihentünk végre.
Ja, és kellemes húsvéti ünnepeket, napsütést Mindenkinek.
Hobószavaival: “Tanács egy magyarnak,/ mindig tarts Nyugatnak!” Immáronszáz éve jelent meg az a folyóirat, melynek szerkesztbizottsága célultűzte ki a félfeudális viszonyokba süllyedt irodalmi epigonizmusmegszüntetését, a magyar irodalom nyugati szintre emelését. Arról acsodálatos törekvésről beszélek, ahol világnézettől függetlenül csak atehetség számított, s mely az 1930-as évek nép-nemzeti irodalmiparadigmaváltásáig mérce maradhatott.
Törzshelyüka New York Kávéház volt, mely minden hónapban egy nyugatos költő/íróelőtt tisztelegve irodalmi szalont rendez. A legközelebbi március 20-ánlesz, ahol most Ady Endréről fog szólni minden – a program ingyenes, dea fogyasztásért fizetni kell.
Mimost lelépünk egy pár napra vidékre. Addig is – thomasnak ajánlva, hogy szépet is halljon:) -hallgassátok meg ezt a hölgyet, akit kicsi hang – nak hívnak. Sajnos,neten nem találtam, de a Szeretlek! című dalra füleljetek.
Egyébként pedig, reagálva az elmúlt egy hét “termésére”:
A legnagyobb szánalommal viseltetem azon emberek iránt, akik:
1. Belerúgnak azokba, akik segítettek/nek nekik. 2. “csak úgy”, “poénból”, “unatkozásképpen” csesztetnek másokat. 3. A saját maguk által elcseszett életük miatt másokat hibáztatnak. 4. Akik azért csesznek bele az ÉN életembe, mert nekem megvan az, ami nekik nincsen.
Mint ismeretes, a magyar orvosok ismét “csatát nyertek”. Vagyis marad minden a régiben, nem kell a rezidens képzésért fizetniük továbbra sem. Az oka? Indoklásként annyi hangzik el, hogy így nem mennek külföldre és lesz elengendő orvos végre.
Hát, nem lesz. Miután a te és az én pénzemből kifizettük az öt/hatéves alapkézésüket, majd a három évig tartó szakosítójukat – úgyis lelépnek. Nem, nem azért mert olyan alacsony a fizetésük, hiszen hála a 300HUF-os nemzetnek, a zsebbepénz megy továbbra is, özönlik hozzájuk – egész egyszerűen még több pénz kell, amit csak külföldön lehet megkeresni.
Vajon, ha ennyire hivatásnak tekintik az orvoslást, miért megy mindenki a jól fizető fogorvosi és sebészi karra? MIért nem például anaszteziológusnak? Ja, hogy alvó beteg nem fizet?
És a nagyképűségük, hogy élet-halál urainak képzelik magukat, miközben egymás munkáját szidják állandóan?
Gyűlölök minden orvost. S még közel sem írtam le mindent, ami idegesít velük kapcsolatban.
Ingyenes rezidensképzés. Köszi.
Ebben az országban csak sírni kell meg lezárni, és mindenki megkapja amit akar…
“El kellene menni Moszkvába végre!” – mondogatják egymásnak a nővérek Csehov darabjában. Hát, miért nem mentek? – tehetnénk fel a kérdést némileg sarkítva. Miért siránkoztok itt, miért nem cselekedtek, miért áltatjátok magatokat, hogy rendben van minden és a tökéletesség mintapéldányai vagytok?!
A kérdést, mellyel egész addigi világuk dőlne össze, mely szembesítené őket saját maguk önzőségével, kicsinyességével és egész lélekromboló tevékenységükkel.
Azt hiszem, nekem most tették fel ezt, és még pont időben. Remélem legalábbis.
Ó, ti csodálatos férfiak, hozzátok száll a dícséret, öröm és hála! Ó, ti hosszútürelműek, akik végtelenített női csetlésünk-botlásaink (hisztijeink) sorát asszisztáljátok végig, okokat keresve, holott ti nem szolgáltatok ilyennel, mert mindannyian tudjuk: minden bajunk forrása önmagunkban rejtezik. Köszönet a türelemért.
Reggel az egyik újság mellékleteként megvettem. El is hagytam, megveszem hát újra. Bármennyire is furcsa, még sosem láttam a belőle készült filmet. Alig várom, hogy forró kakaóval a kezemben megnézhessem végre, és megtudjam: milyen mély is a nyúl ürege?
A mai napunk leginkább – rajtunk kívül álló okok miatt – egy hullámvasúthoz hasonlítható: mélységek és magasságok sorozataként definiálnám. Mondtam már, hogy utálom a hullámvasutat?!
Update: a vége sem lett jobb. Az én hibámból. A lelki következményeiről nem értekeznék, ám a testiekről annyit, hogy ma reggel óta folyamatosan szédülök, magas a vérnyomásom, kifacsart citromnak érzem magam, a metróról elfelejtettem leszállni, jöhettem vissza a délitől, elhagytam a csomagomat és szúr a szívem. Remélem, leszek olyan okos és józan, hogy többé ne forduljon elő ilyen.
Ahogy a Lukács legforróbb medencéjében üldögéltem, tűnődve az elmúlt időszakon, s vártam, hogy mossa már ki az agyamból az összes negatív érzést, s figyeltem hogyan szűrődik át a fény az egykor volt bástya tetőablakán – hirtelen bevillant egy kép. De ja vou. Ugyanezt a fényt láttam, akkor ott, a cseresznyefa alatt állva valamelyik tavaszi,májusi délutánon, kisgyerekként, a Káposztaföld kellős közepén.
Volt egy csodálatos cseresznyefánk. Fehércseresznye. Szokatlan gyümölcs,különleges, kisebb, kevésbé édes, mint a hagyományos. Számomra akkor még semmit nem jelentett a föld, nem volt értéke,nem képviselt árat. Ellenben ez a fa igen. Ezen tanultam meg fára mászni, ha szomorú voltam ide bujdokoltam. Nagyapám mindig ki akarta vágatni, mondván:mire élvezhetnénk a termését, már ellopják. Nem is ettünk sohasem róla pár szemnél többet. Talán emiatt vált a szemünkben elérhetetlenné, olyan különössé,mint a népmesék aranyalmafája.
Sokszor próbáltuk elkapni a tolvajokat unokatesókkal, de nem sikerült. Mi éjjelente akkor még aludtunk, ők dolgoztak. Aztán elkerültünk otthonról, a fa sem érdekelt többé. Nagyapám egyszer csak közölte, hogy eladják a földet, a fát másnap kivágják, nézzem meg utoljára. Kiballagtam hát a Hernád partjára, de nem azt találtam ott, amit kerestem, amire emlékeztem.
A fa kicsi volt, szánalmasan kicsi. Valamit elvesztettem akkor, ami azóta is csak pillanatokra tér vissza. S a legnagyobb baj, hogy utólag derül csak ki mindig, hogy melyek ezek a pillanatok.
A nagy politizálásban háttérbe szorultak életem eseményei, pedig elég húzósra sikeredett ez a pár nap. Kezdődött ugye a nőnapozással, mikor is egy hónapos menyasszony lettem (kemény!), folytatódott a vasárnapi össznépi játékkal Gyöngyösön, aztán volt a névnapom ugye, tegnap óta pedig nyolc hónapja vagyok kapcsolatban a mezei bloggerrel. A nyolc a szerencseszámom egyébként is.
Míg másra az eső hullik, rám az ajándékok záporoztak és a lakás is gazdagodott rengeteg virággal – lassan árusíthatom is őket. Erről jut eszembe: ha valaha virágboltot nyitok, Fleurs de Mal lesz a neve, és minden csokor mellé egy-egy szimbolista verset is mellékelek. Nagy csokor, nagyregény – ez evidens.
Tegnap elkövettem életem egyik legkomolyabb főzését: spenótos-túrós-füstölt virslis-tojásos-sajtos rakott krumplit. Életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi munkával jár….
Nincs olyan nap, hogy ne valamelyik volt diákommal futnék össze, akik érdekes dolgokat mesélnek egyetemi éveikről. Már most az a téma, hogy mihez fognak kezdeni a diplomájukkal, pedig tdk-zó orvosok, politológusok, közgazdászok. Érdekes hallgatni a véleményeiket: okosan érvelnek, de nem igazán tudnak meggyőzni a maguk igazáról. Objektív véleményt pedig alig-alig hallok.
Elkeserítő számomra, hogy középiskolások mennyire tájékozatlanok a rendszerváltás időszakáról. Valahányszor erről beszélek és elmondom, ki honnét indult és milyen köröket járt be – jön a megdöbbenés, hogy jé! meg hűha! ez igaz? – egyszerűen nem értem, ez nem téma ma otthon? Ebben az átpolitizált, tematizált életben?!
Csak kapkodom fejem, próbálok lépést tartani a változásokkal, megérteni a folyamatokat, összefüggéseket keresni ott, ahol valószínűleg vajmi kevés van ezekből, racionális magyarázatokat találni – de, azt hiszem kevés vagyok én ehhez.
Sosem titkoltam, világéletemben érdekelt a politika; számomra kevés izgatóbb van annál,mint amikor látom egy pasin, hogy szívből, szenvedélyesen szónokol. Ilyenkor mindig belém bújik a kisördög, hogyan tudnám ebből kizökkenteni, hogy csak rám figyeljen, engem hallgasson, nekem helyeseljen, adjon igazat, imádjon, mert okos vagyok. Nem kicsit önzőség, tudom.
Lenyűgöz a verbalitás ereje, főleg, ha ész és szív együtt van benne. Nem véletlenül volt minden pasimnak köze a politikához.
Na, perceken belül megtekintjük az alábbi kis gyöngyszemet, a Cirko-gejzírben. Mától gyógyultnak nyílvánítottam magam, (ergó innentől kezdve magasról le, hogyan érzem magam) így ha valaki szeretne találkozni velem – állok elébe.
A film: Az újnáci Adamot 12 hét közmunkára ítélik. A büntetést a jólelkű pap, Iván közösségében kell letöltenie. A csupa furcsa alakból álló társaság kíváncsian tekint a jövevényre, akinek célja felforgató jellegű – a paplak kertjének büszkeségét, az almafát veszi célba, almatortát akar sütni. Ám hiába Ádám eltökéltsége, az almafa termése ki van téve a madarak és a kukacok támadásainak, ráadásul villám is sújtja. Ivan úgy véli, az ördög packázik velük, Adam szerint viszont mindez Isten műve, hiszen a gonosz talán nem is létezik.
Pár órával ezelőtt eldőlt, hogy akkor a menyasszonyi ruhát nem kölcsönzni fogom, hanem varratom. Maga a modell Makány Márta munkája, remélem akad, akinek mond valamit a neve. De, mivel ez haute couture darab, természetesen csak megvásárolni lehet. (Súgok: 200ezernél kezdődik az ár) Így, viszont a varratással, hiába a 25ezer ft/méter francia csipke, csak a negyedébe kerül kb. De, volt ma a kezemben 150ezer ft/m-be kerülő csipke is, nagyon durva.
Végignézegetve kb. ezer ruhát a neten, mindig három szalonhoz tértem vissza: Nara (innen a ruha), Orlando és Léder Barbara. Nekem az összes többi giccsesnek tűnt.
Egyébként a világ legegyszerűbb ruháját választottam ki. Egyetlen dologra törekszem/ünk, hogy minden úgy tűnjön, mintha rögtönzés lenne. Impromtu. Aki zenélt valaha életében, tisztában van a szó jelentőségével – ehhez gyakorlatilag mindent tudni kell. Szépen-lassan, ha majd működik az esküvői blog, mindent megláthattok:)
Legnagyobb megelégedésemre az aluljárok virágárusainál rendesen sorakoznak a pasik. Nagyon helyes, kit érdekel Clara Zetkin és a szüfrazsettek – a virág az nekünk jár! Hátul, az öltözőbe.
Mindig meggyőződésem volt, hogy a boldog békeidők (oh, áldott Monarchia mon ami,mikor nyáron várt az Adria és Abbázia, télen meg Palics) ívókúrái igazából csak álcaként szolgáltak arra, hogy a szépasszonyok flörtölhessenek a fürdőorvossal, bemutathassák a tavaszi/nyári, őszi/téli ruhakollekciójukat.
Nos, miután kipróbáltam mindent acut bronchitis-re (mióta nem dohányzom, állandó légúti megbetegedések kínoznak ugyebár!) tegnap – patikusnő ajánlatára – kipróbáltam a Salvus gyógyvízet. És, igen, működik! Éljen a vízkúra!
“Tűz, jöjj velem!”, “A baglyok nem azok, aminek látszanak”, “Isteni a meggyespitéjük, Diane!” – ugye, mindenki számára ismerős mondatok a kultikus Twin Peaks-ből. Maga a sorozat igazi szenzáció volt a kilencvenes években, olyasmi, mint Tarantino, csak másképp. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azon kevés sorozatok közé tartozik, amelyet a nyugat-európai és amerikai sugárzással majdnem egy időben kezdett vetíteni az mtv, iszonyatos jogdíjakat fizetve érte.) Itt ugyanis Lynch mester a mi kis kollektív tudattalanunkkal játszik, beléptetve abba a bizonyos “kánonba” (műveltségbeli összefüggések láncolata, egymásra utalásuk), amelyet a Mátrix tesz majd igazán híressé.
Az alapötlet ismert: brutális bűntény történik a csendes amerikaikisvárosban, ahol (ha nem lenne elég a baj) rögvest feltűnik egyFBI-ügynök is, aki sorozatgyilkos után szimatol. A szokványoskrimi-alapséma azonban már az első jelentben repedezni kezd, mikor aseriffhelyettes sírógörcsöt magát a holttest fölött. Nem sokkal későbbkiderül, hogy a mindig makulátlan ügynök folyamatosan egy diktafonbabeszél, akinek külön nevet adott, hisz az álmok útján való jóslásban ésesténként egy furcsa fémszerkezettel lógatja le magát a mennyezetről,mert az jót tesz az agyműködésnek. De Twin Peaks lakóirólis gyors ütemben lefoszlik a normalitás látszata. A helyi pszichiáterfelemás napszemüvegben flangáló new age-es exhippi, a kávézó egyikidősebb törzsvendége egy jókora fahasábbal társalog, a halott lány,Laura Palmer apja pedig gyors ütemben felgyógyul és varieté-show-kkalszórakoztatja a környezetét. Az is hamar kiderül, hogy a környék egyesüzleti érdekeltségei kevéssé tisztességes csatározások középpontjábanállnak, hogy pár tucat mérföldre északra, a kanadai határ túloldalánegy kupleráj működik, és hogy Twin Peaksen kábítószer-szállító útvonalis átfut, melynek többek közt a helyi gimnazistákhoz is köze volt. Nemmeglepő tehát, hogy Laura Palmerről is olyan nyugtalanító részletekkerülnek elő, melyekből sejteni lehet, hogy a városka szeme fényének ?aki szép volt, jól tanult, ennivalót szállított az öregeknek és beteggyerekeket tanított ? minden gyanús ügylethez, és még annál többhöz isvolt köze. Mintha az amerikai idill egyik archetipikus színtere, abékés és szorgos kisváros a lemészárolt szende bálkirálynő figurájarévén mutatná meg és dobná ki magából mindazt a mocskot, rettegést,brutalitást és borzalmat, amit a polgári világ az udvariasság,hivatalosság és családi bensőség álcája mögé szorít.
A leginkább megdöbbentő elem azonban Bob alakja. Szerintem kevesen láttak még ennyire rémísztő figurát, kamaszkori keddi éjszakáim miatta teltek álmatlanul. Ki ő? Nevezhetjük a legbelső félelmednek, a 101-es szoba patkányának- te vagy az. Ezek a félelmek vezetnek egy torz világot megjelenítő törpéhez a Vörös szobába, ahol szembesülnöd kell önmagaddal.
A Twin Peaks minden egyes figurája, mondata, helyszíne ikonikus. Immáron valóban része a kollektív tudatnak.
Csendesen telő napjainkba (részemről alvás,alvás, alvás) a tegnapi nap alaposan bezavart. Lippije autója azóta minden netes és offline sajtó címlapján szerepel. 50 centire állt meg tőle a ledőlő háztető.
Ott az a kikandikáló fehér Mazda.
Where am I?
You are currently viewing the archives for március, 2008 at marlen.
te mondád
Nóra: Olvastam a blogját, én is le vagyok nyűgözve. A legtöbb ember irigy mások akaraterejére és tenni vágyására....
Sheila: remélem, nem rontom el ezt a hangulatot, de erről az jutott eszembe, hogy én is ismertem valakit, aki szintén...
