Mivel Pöttyös és én is betegek vagyunk, s ezen állapotunk kevés mondanivalóval bír – inkább nézegessétek az elmúlt hétvége képeit, a Római-partról.
Zazienak: Pöttyös Nyíregyháza mellett született, 2004. október 18-án. Lippije a törött farka miatt szeretett bele, fél évig együtt jártak dolgozni akkori munkahelyre. A nevét arról kapta, hogy olyan picike volt, mint egy pötty, féltenyérben is elfért. Westhighland white terrier a szentem, röviden westy. Kutyákkal nem jön túl jól ki, ellentétben az emberekkel, akikért rajong. Lippijébe szerelmes is, és féltékeny rám. Nagyszerűen tud “kommandózni” és nincs annyi kaja a világon, ami ne férne belé:)
Körülöttem széthull minden darabokra, s én tehetetlenül, félelemtől reszketve, sarokban kuporogva, meglapulva nézem mindezt. Nincs erőm, hogy a hajamnál fogva kirántsam magam, magam-csinálta kelepcémből. De most nagyon félek. Görcsben vagyok, s a testem lázad a helyzet ellen. Allergiás vagyok magamra, s lassan megfulladok magamtól. Vagy megbolondulok.
Amikor kicsi voltam, egyszerűen reagáltam le a lelki-testi veszélyeket rejtő helyzeteket: egyszerűen elaludtam. Ettől a mindenki számára legegyszerűbb megoldástól fosztott meg tizenhárom éves koromban jelentkező insomniám. A mai napig nem tudtam megfejteni, mi volt a kiváltó esemény – pedig sokat segítene.
Ma délután, miután két napja érzem úgy, hogy elegem van a világból – hazaérve lefeküdtem. Nem csináltam mást, mint néztem Pöttyöst, összekucorodtam a takaró alatt és csak az alvásra koncentráltam. Aludni nem tudtam, arra viszont rájöttem – engem leginkább az különböztet meg az állatoktól (ld. Pöttyös), hogy el tudom mondani, mi az, ami bánt. Sőt, mi több: választási lehetősegem is van, hogy elmondom-e vagy magamban tartom. Magamban tartom. Mindössze két szó kapcsolata az, ami jelenleg fájdalmat okoz: visszautasítás és érdektelenség.
Napi jócselekedet rulez: akaratomon kívül megríkattam a gyógtornászomat. Nem, nem a teljesítménnyemmel volt gond (a derekam mostanában jól van, hál'stennek),odáig el sem jutottunk – már a vetkőzésnél eltört a mécses. Illetve, mikor szedegetni kezdtem le magamról az ékszereimet, s neki feltűnt egy eddig még nem látott darab. Rákérdezett, elmeséltem. Majd ő mesélte el, hogy szerdán szakított a barátjával, miután hat (!) év után a srác bejelentette, hogy ő akkor mégsem szeretné elvenni feleségül, és köszöni szépen az együtt töltött időt -de, ő még éretlennek érzi magát a házasságra, meg különben is most kezd a karrierje felfutni, hát talán nem kellene ezt gyerekvállalással és egyéb ilyen dolgokkal elrontani…etc. Nyeltem egyet, majd javasoltam, hogy akkor hagyjuk a mostani tornát és üljönk le a sarki kávézóban beszélgetni. Amiket megtudtam, átlagtörténet. Neki azonban egyedi, és mivel kedvelem nagyon; engem is elkeserít…Az a tudat pedig még inkább, hogy a számomra örömteli dolgok másnak keserűséget okozhatnak.Ehh. Pedig már így sem beszélek senkinek szinte semmiről. Szem előtt tartva imádott Holden Caulfield-ünk keserű igazságát: miszerint, senkinek ne beszélj semmiről. Ha már elmondod, mindenki hiányozni fog.
A napokban két olyan film is kerül(t) a mozikba, melyek arra késztetik az embert, hogy gondolja át addigi életét, s ha kell – változtasson azon. Hozzáteszem, egyik filmet sem láttam még; de az eddig olvasottak/látottak alapján mindkettő bekerül majd az olyan filmek körébe, mint pl. az Amélie csodálatos élete.
Az egyik két öregúrról szól, akik a rákosztályon tengetik hátralévő napjaikat, mígnem úgy döntenek: ameddig értelmi képességeik birtokában vannak – meg kell élniük mindazt, ami kimaradt az életükből. Elindulnak hát, s ezzel kezdetét veszi az utazás, melynek vége könnyen kitalálható; ám addig annyi minden történhet még! Humor, barátság, nagy,megrázó, katartikus pillanatok…és a két vén csibész: Jack Nicholson és Morgan Freeman.
Míg az elsőre március végéig várnunk kell, a másik már január 30-ától ott van a moziban,s “hála a forgalmazónak” – tökéletesen agyonhallgatják. Holott a film közben gyakorlatilag minden díjat s jelölést elhozott, ami a filmes világban számít. Elég csak erre a listára pillantani….
BAFTA-díj (2008) – Legjobb adaptált forgatókönyv: Ronald Harwood Cannes (2007) – Legjobb rendező: Julian Schnabel Cannes (2007) – Legjobb operatőr: Janusz Kaminski Golden Globe díj (2008) – Legjobb rendező: Julian Schnabel Golden Globe díj (2008) – Legjobb idegennyelvű film BAFTA-díj (2008) – Legjobb idegennyelvű film jelölés, Julian Schnabel BAFTA-díj (2008) – Legjobb adaptált forgatókönyv jelölés: Ronald Harwood Cannes (2007) – Arany Pálma jelölés: Julian Schnabel Golden Globe díj (2008) – Legjobb forgatókönyv jelölés: Ronald Harwood Oscar-díj (2008) – Legjobb rendező jelölés: Julian Schnabel Oscar-díj (2008) – Legjobb operatőr jelölés: Janusz Kaminski Oscar-díj (2008) – Legjobb vágás jelölés: Juliette Welfling Oscar-díj (2008) – Legjobb forgatókönyv jelölés: Ronald Harwood
S hogy miért olyan fontos ez a film? Előre válaszolok: élni tanít. Élvezni a pillanatot. Átértékelni, hogy érdemes-e apróságokon bosszankodni. Hogy tervezhetünk-e, vagy legyünk olyanok mint a pillangók, s ha életünkben szkafanderbe kerülnénk, akkor se adjuk fel…
Valós történet az alapja. Jean-Dominique Bauby a francia Elle főszerkesztője volt, ünnepelt, nagyvilági személy, a francia divatszakma és társadalmi élet prominens szereplője. Sikereinek csúcsán a folyóirat 50. számában útjára indította a lap mellékletét, az “Il”-t, mely az első férfiak számára készült divatlap lett. Épp arra készült, hogy egy felkérésnek eleget téve, újraértelmezi Monte Christo grófját. Sikerei csúcsán volt 43 évesen.
Ám a sors közbeszól, Bauby agyvérzést kap, melynek következtében teljes teste lebénul. A kóma után derül ki, hogy a bénulás maradandó, hiszen egy nagyon ritka betegséget, az ún. bezártság-szindrómát állapítnak meg nála, mely a tökéletesen ép elme egy élettelen testbe van bezárva. Egyedül a fejét tudja valamennyire mozdítani, s egyetlen épen maradt “eszköze”,mellyel a külvilág felé kommunikálhat: bal szeme.
Bauby nem adja fel. Sőt, miután gyerekei nem akarják többé látogatni, mondván ez már nem a mi apánk,nem ismerünk rá és édesapjától,aki haldoklik sem tud elköszönni telefonon – kitalál egy sajátos módszert, hogy elmondhassa még mindazt, amit át akar adni.
Titkárnőt fogad maga mellé, aki felolvassa neki a francia abc-t, s ő a megfelelő betűnél kacsint egyet. Betűről betűre diktálja le könyvét. A könyvet, melyből a megjelenés napján 25000 darab, majd csak az első héten 150000 fogy el. (Nálunk is megjelent, a Park kiadónál, 1998-ban.)
Róla szól a könyv. Arról az emberről, aki egy kórteremben kénytelen élni, saját testébe bezártan, tökéletesen ép gondolatokkal, s aki soha többé, semmilyen cselekedetre nem képes. Nyoma sincs az önsajnálatnak, nem keresi az okokat, hogy miért vele történik mindez, mindvégig megőrzi humorát és öniróniáját.
Egyik legjellemzőbb jelenet, mikor szembesül azzal, hogy ő, aki annó a divat csinálója volt, kórházi ruhát visel majd. Nem törődik bele, addig követelőzik, míg a nővérek saját,divatos ruháiba öltöztetik. Ő maga így ír erről, s legyen ez a zárszó: “A ruháim lehet, hogy fájdalmas emlékeket idéznek a múltból,de azt szimbolizálják, hogy az életem folytatódik. A bizonyítékai annak, hogy szeretnékmegmaradni önmagamnak. Ha már az lett a sorsom, hogy csurgassam magamra a nyálamat, miért nem folyathatnám azt egy kasmír sálra?”
Az eredmény ez: egy polgár aki eltévedt a művészetben, egy bohém, akithonvágy gyötör a jó gyerekszoba után, egy művész, kinek rossz a lelkiismerete.Mert hiszen a polgári lelkiismeretem az, amely minden művészkedésem, minden rendkívüliségemés minden zsenialitásom mélyén valami nagyon kétértelmű, pogány és gyanúsjellemvonást sejtet, aminek köszönhetem szerelmes vonzódásomat az együgyűség,jóravalóság, a kellemes átlag, a tisztes középszerűség iránt.
Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissénehéz a sorom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbeesnek, hogy lefüleljenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárokostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannakszidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendeltművészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek éskívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét.
Én bámulom a büszkéket és hidegeket, akik a nagy, a démoni szépségösvényein kalandoznak, és megvetik az ?embereket? – de nem irigylem őket! És havalami képes az irodalmárból költőt fejleszteni, az én polgári vonzódásom azemberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz képes rá. Minden melegség, mindenjóság, minden humor ebből származik, és nekem szinte úgy tetszik, hogy ez aszeretet, melyről írva vagyon, hogy akit eltölt, emberek és angyalok nyelvéntud szólani, de akiből hiányzik, az zengő érc és pengő cimbalom csupán.
Amit eddig csináltam, az mind semmi, nem sok, annyi, mint semmi.
Elhunyt Alain Robbe-Grillet, francia író, az 50-es évek “új regény” irányzatának egyik vezéralakja, és aki Alain Resnais “Tavaly Marienbadban” című filmjénekforgatókönyvét is írta.
Filmtörténeti alapmű. A misztikusszállodában összefut egy férfi és egy nő. Idén vagy tavaly? Ténylegvagy mégsem? Valóság vagy képzelet?
Nincs jókedvem, egyáltalán nincs. Tegnap este már sírással borzoltam a kedélyeket itthon, a rossz passz ma is folytatódott – ma reggel is adtam az egérkéknek. El vagyok keseredve, hogy hozzávetőleg fél éve, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de állandóan beteg vagyok. Az immunrendszerem lassan már felmondja a szolgálatot, és többet költöttem ezen idő alatt gyógyszerre, mint drogos nap nap után. Tényleg nem tudom, mit kellene tennem….Nem cigizek már, rengeteg gyümölcsöt eszem, időnként iszom azt a rémes, barna löttyöt is…Szeretnék már elkezdeni fogyókúrázni, rendbe tenni magam mind lelkileg, testileg, edzeni, úszni járni ismét – és valahányszor belekezdenék, azonnal beteg leszek. Már arra is gondoltam, hogy a testem lázad így, hogy pszichoszomatikus betegségbe hajszolja magát…Sokáig nem bírom így, az biztos…
Hogy még jobban feldobjam magam: holnap reggel ismét fél hatkor kelek. Igen, dolgozom. Megyek Egerbe a Polgár az európai demokráciában című versenyre a csapatommal – este hétre haza is érek…Érdekes, hogy tavaly imádtam ezt a versenyt és a rá való készülést. Hiába, minden az emberi tényezőn múlik – ki az, akivel az idő múlik, s nem csak telik…
Szögezzük le már az elején: én imádom az ünnepeket! Mindegy nekem, hogy szerb-orthodox karácsony január közepén, paraszti aratóünnep júliusban, ros hásáná októberben vagy Hálaadás napja novemberben. Ha rajtam múlik, megünneplem a Márton-napi újbort, még imát is mormolok a ludakért. Szívesen veszem, ha minden nemzet bevon a maga kultúrkörébe, és ünnepelni hív – hátha még ezért szabadnap is jár! Nálam, az ünnepek terén már megvalósult a testvériség.
Nincs hát bajom a Valentin-nappal sem, nem gondolom azt, hogy elvetemült virágárusok találták ki, csak hogy nagyobb bevételre tegyenek szert…s bár, a szívecskéket tartó macikáktól kiráz a hideg – de annyi minden más is van, amivel ki lehet fejezni a szerelmünket:) Tudom, ehhez nem kell Valentin-nap (jó,jó tudom: Bálint!) – de azért mégis….:) Hölgyeknek egy kis előkoccintás:)
Belváros, kora délután. Épp Pötty után zacskózok, mikor háromgyerekes arab család érkezik mellém. Hagyján, hogy kutyát alig tudom elkapni; de kisgyereknek pisilnie kell. Mama megoldja a problémát: lehúzza mind saját, mind kislánya bugyiját és mutatja, hogy pisiljen nyugodtan. Egy pillanatra mindenki megáll, valóban jól látja-e amit lát. Jól látja, és senki sem hiszi. Összenéző szempárok, és nagy sóhajjal továbbsietünk. És tényleg nem tudom, hogy jogosan rosszallom-e a dolgot…
Kényszerű magányom óráit kihasználva – ha épp nem orrot fújok – igyekszem hasznos dolgokat cselekedni. Intim viszonyba kerültem az előbb épp egy doboz hajfestékkel, percekig drukkoltam a nárciszbimbónak, hogy sikerüljön kipattania végre, füleltem neszekre, hátha tanúja lennék egy gyerek fogantatásának – egészen nosztalgikus hangulatba sikerült kergetnem magam…Valami munkát valakinél? Bérvasalás? Hm?
Meg ilyeneken gondolkodom, hogy “nem megállítani kell az időt, hanem hagyni szépen telni…”
Szerintem én vagyok az egyetlen menyasszony (irul-pirul…), aki a lánykérés után az ágyban végzi. No, nem a szokványos módon ám, hanem a betegség dönti le a lábáról. Itthon, betegen.
Közben azért össze tudtam magam szedni annyira,hogy kijussunk a Római-partra, ahol ízelítőt kaptunk végre a tavaszból (meg mindketten jó kis náthát), és voltunk moziban is, Charlie Wilson háborúja jó film.
Vasárnap többet aludtam, mint eddig öt hónap alatt – s akkor beszéltem, mikor nem kellett volna, mikor meg kellett volna – nem tudtam. Nem is aludtam ma éjszaka semmit, helyett lippijét nézegettem, ahogyan harcol a szellemekkel álmában… Most pedig Pötty álmát vigyázom, aki végre elpihent, miután egész délelőtt ugatta a felvonuló munkagépeket.
Ma délután, 15.55-kor, a Múzeum körúti Nagyposta előtt lippije megkérdezte, hogy “járunk-e?”, majd, hogy “járunk-e még egymással sokáig?”, majd előhúzott egy pici dobozkát a zsebéből, és a virágosbódé mellett feltette a kérdést, hogy akarnám-e a benne található gyűrűt hordani és hogy “hozzám jönnél feleségül”?, és én igent mondtam!!!!!!!!!!
Animét nézek és kiráz tőle a hideg. Kész szociológiai leltár, ahol ilyen mondatok hangoznak el a diákok szájából pölö, hogy “nagy rajtunk a nyomás, nem csoda, hogy időnként egy-két tanár halálát kívánjuk”, “mindig csak az alkalmazkodás, hogy a társadalom elfogadjon”, minden kapcsolat csak a virtuális világban játszódik, mindenki kezében mindenttudó mobil, netes oldalon lehet a Bosszú Angyalával felvenni a kapcsolatot, minden tinilány mint a Bábel című film szerencsétlen kis lúzere….komolyan minden beteg ebben a világban. Sosem kedveltem a japán kultúrát, de ez most végleg betette a kaput nálam.És ezek a szemek a rajzokon….
Eddig jókislány módjára minden egyes évben teljesítettem a számomra rendelt évi kétszeri Lukács penzumot. Tavaly évvégén már nagyon untam, meg nem is volt megnyitva a belső rész, hideg volt stb. Kerestem a kifogásokat, így a novemberben felírt kezeléseket csak decemberben kezdtem el, majd három után abba is hagytam. A fürdőjegy – mely 15 úszást és masszázst tartalmaz – január 31-én lejárt, és mivel tisztáztuk, hogy tavalyit nem hosszabbítunk – ma fel is hívtam rendesen fürdőorvost, hogy akkor bevinném délután neki. Gondoltam, poénból megkérdem, nem hosszabbítaná-e mégis meg. Legnagyobb meglepetésemre igent mondott, csak kérte, hogy mutassak be orvosi igazolást arról, miért nem csináltam végig. Na, gondoltam itt már bukós a dolog, mert nekem olyanom nincs…Mindegy, bementem hozzá, s nemhogy kaptam újabb 12 kezelésre szóló papírt, hanem még azt is kisírtam, hogy egy hónpom van elkezdeni, nem kell orvosi igazolás – így gyakorlatilag május 2-ig érvényes a jegy…Hát, köszönöm:)
Ha már úgyis Csenge névnap is van, hadd osszam meg Veletek a világ legfinomabb lekvárjának receptjét, melyet tanítványomtól vásároltam a karácsonyi vásáron, s mely keserű, karcos és valami eszméletlenül finom. Mi hétvégén mindig ezzel kényeztetjük magunkat. Monka, drága, nem, nem mi főztük azt a lekvárt, amit kaptál:) Bocsánat:)
“A” recept:
A narancsot vékonyan meg kell hámozni, a héjátapróra kell vágni. Ne maradjon rajta a fehér részből, mert attól keserű lesz alekvár. Lehet késsel, de az Ikeában kapható ez a nagyon praktikus narancshéjhámozó, ezzel sokkal egyszerűbb. (Strila a márkája és 395 forint). A húsát ismeg kell tisztítani a fehér résztől, amennyire lehet és kis kockákra fel kellvágni (össze is lehet turmixolni). Kilónként 60 dkg cukrot ír az eredeti recept,én ettől kevesebbet, 30-40 dekát teszek csak bele. A húsát és a héját össze kellfőzni lassú tűzön, kevergetés mellett 30-40 percet rotyogtatni. A végén jöhetbele némi tartósítószer. Én inkább a celofánra szoktam szórni a szalicilt,de néha teszek a lekvárba nátrium-benzoátot. Ki kell dunsztolni száraz gőzben.Próbáltam citromból is, de az nagyon savanyú lett…
Ma délután végiggondoltam, hol fordulhatott volna másképpen az életem. Legelsőként azt említeném meg, mikor 14 évesen pályaválasztáskor poénból beadtam a jelentkezésemet dísznövénykertésznek. Illetve, mindenkinek azt hazudtam, hogy poén, csak én tudtam, hogy nem az, még véletlenül sem. Természetesen a szüleim, tanáraim örjöngtek – így utolsó pillanatban mégiscsak a környék legjobb gimnáziumaibaa jelentkeztem, az épp akkor induló angol speciális tagozatokra, heti 14 angolórákkal. Emlékszem,mennyire undorítónak találtam Madey Ferencné csücsörítő száját, ahogy a szombat délelőtti felvételin az angol “the”-t képezte. Négy helyre vettek fel, pénzfeldobással döntöttem, hová megyek. Illetve volt még egy szempont. A Zrínyi épülete volt a legpatinásabb, ergó a legnagyobb wc-kkel rendelkező, ahol már tudtam, hogy társasági életet fogok élni (értsd: dohányozni lehet). Feltett szándékom volt, hogy kirúgatom magam az első félévben, annyira irtóztam a gondolattól, hogy esetleg tanulnom kell. Visszatekintve látom, hogy amit én tanulás címszó alatt műveltem, az csak szórakozás volt másokhoz képest. Soha, tényleg soha az életben nem tanultam semmit, műveltségemhez vagy épp műveletlenségemhez a szabályozott iskolai oktatás hozzá semmit nem tett. Sorozatos balhéim után megtanultam ignorálni a gimit. Tudtam, kinek az órájáról lóghatok, hogyan szerezhetek igazolást, mikor áll úgy a zászló, hogy le kell tennem valamit az asztalra. Macska-egér játékot játszottam és élveztem. Annyira, hogy még oroszul is megtanultam, pedig elsőben majdnem megbuktam, mert nem voltam hajlandó megszólalni.
Osztályom többi tagja is hasonlóképpen volt ezzel. Azt hiszem, sokat mond az a tény, hogy négy év alatt nyolc magyartanárt és öt osztályfőnököt fogyasztottunk el. Egymásra találtunk, és közben utáltuk egymást, mert azonos súlycsoportban voltunk szellemileg és állandóan versengtünk, mely extremitásokhoz sodort bennünket. Minden jó volt, csak legyen feltűnő, polgárpukkasztó. Néha azért alkottunk is – mi csináltuk meg Miskolc első jazzkocsmáját, a boldog emlékezetű Black Micit. A legelső rajz kezdve, a színek megválasztásán túl a szögekig – minden a miénk volt, szabad kezet kaptunk. Vagy megemlíthetném osztályfőnökünk halálát, akinél végre úgy éreztük: naaa, ő az igazi, nem kell másik. Erre meghalt. Cserben hagyott bennünket, és mi megint csak a szélsőségekkel tudtunk reagálni – akkor a sírjánál megfogadtuk, hogy kicsinálunk mindenkit aki “nevelni” próbál. Gyerekek voltunk, ha ez mentség. És álltuk a szavunk. Hamarosan hírünk lett a városban, a jólelkű magyartanárok sírva rohantak ki az óráról, fél évnél senki sem bírta tovább. Vagy megemlíthetem a tablónkat, ami nem volt, helyette az akkori Centrum áruház kirakatába álltunk ki egy órára, meghívtuk a város összes újságíróját, fotósát – na, ez lett a mi tablóképünk.
Nem szeretek akkori önmagamra emlékezni sem. Sosem szerettük meg egymást – nem véletlenül nem voltak osztálytalálkozóink. De, elkanyarodtam.
A lényeg, hogy akkor csesztem el, mikor hagytam, hogy egy tudattalanból felbukkanó rejtett manifesztációnak nem engedtem. Lennék kertész,és boldog.
Kérdés, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy szakács legyek?
