Hát, ez van. Ez a csönd. Némaság. Elvesztették jelentőségüket a szavak. Ha az ember túl sokáig van “szabadságon” – megsínyli. Hat év vagy két hónap: oly mindegy, mindig a személyiség a meghatározó. Lelki torzulás nélkül nem lehet megúszni. Nekem ez jutott. A némaság.
Hogy nem tudok beszélni róla. Hogy elhúzom a számat, hogy pofákat vágok, de megfogalmazni nem tudom. Hogy nem tudom azonnal kimondani, és nem akarom, hogy így maradjon, mert ez így nem jó. Akkor tanuljak meg nem pofákat vágni, nem szájat húzogatni, mosolyogni. De, legfőképp beszélni ismét.
És mélységes tiszteletem azoknak az embereknek, akik zokszó, rinyálás nélkül csinálják. Hogy csak akkor mutatják és csak azoknak, mennyire fáradtak, akik valóban figyelnek rájuk.
Mostanában állandóan félrehallok vagy félreértek szavakat. Hogy a vajban sütött helyett simán felolvasom a vajban züllöttet, hogy a mókus szült helyett a mókus szürkét hallok, és egészen más sztori jön így ki belőle. Magamban írom a sztorit.
Tulajdonképpen fáj, ha felhívsz csak azért ennyi idő után, mikor elárultál, hogy közöld: férjhez megy az, aki megalázott.Nem azért, mert azt akarod:osztozzam a boldogságodban,hanem mert azt hiszed,ezzel még jobban megbánthatsz. Hogy hallod majd a hangomon. Nem hallod, és zavarba jössz. Megbántasz – de, Te ezt már sosem tudod meg. Tudod, nekem ehhez már nincs közöm. Kizártál az életedből, magamra hagytál, mikor valóban szükségem lett volna rád. Hát, örülök, legyél boldog. Az én életem már másról szól.
Tulajdonképpen az is fáj, mikor tíz fokban didergek, vizes cipőben fázom fel, szétázom az erdőben és épp 32 emberért kell felelősséget vállalnom – és te felhívsz. Nem hallottam rólad jó ideje,de segítséget kérsz. Olyat, amit én magamért sosem kérnék. Leteszed a kezembe az életed, hogy csináljak vele valamit, mondjam meg a tuttit, használjam a kapcsolataimat. Nem adsz választási lehetőséget. Illetve választhatok, hogy segítek vagy nem, de akkor szembeköphetem magam. Hát, segítek, persze. Másnapra megoldom neked, “csak” olyan öt telefonomba kerül. Olyan megalázkodós telefonba. Kérem, hogy jelezz vissza, de ekkor már megfeledkezel rólam. Szomorú mosoly.
Megtanulom azt is, hogy a nagyonszépenkérem, és a könyörgömtegyemegértünk kimondása is én vagyok. Hogy eljutok ide is. Hogy a köszönöm/kérem és a fentebbi között óriási a különbség.
Tulajdonképpen nagyon fáj, mikor a látlak a Deák téren beszélni. Mikor legközelebb ülsz előttem a metróban, bőszen olvasva a Wass Albert-könyvet – már nem merek odamenni hozzád. Csak nézlek, hogy ki lettél. Hogy ismerlek-e még egyáltalán. Nem akarok veled vitázni, mert egyszer már megtettem, és elmondtam, amit egyetemista korunkban mondtál. Akkor még ugyanabban hittél, amiben én. Már nem akarom elmagyarázni. Elfogadom, hogy megváltoztál. Szerinted én továbbra is naiv vagyok és idealista. Tudom, tudom. Nem számít. Nem gondoltam volna, hogy bárkit is elválaszt tőlem a politika.
Soha többé nem akarom megünnepelni a születésnapomat. Nincs is ilyen nap.
Tegnap, ahogy üldögéltem a zsinagóga előtt, és nézegettem a nyitókoncertre várakozó embereket, eszembe jutott az, ha én pártprogramot írnék, tutti belevennék két alanyi jogon járó dolgot: az egyik a szép ruhák, a másik a masszázs. Amikor szép ruhában vagyunk, megváltozunk. Kiegyenesedünk, mosolygunk, könnyebben teremtünk kapcsolatokat – magabiztosabbak vagyunk. A masszázs pedig életbevágóan fontos az érintés és annak stimuláló hatása miatt. Lehet, hogy megkeresem a Fideszt?
Szeretem a reggeleket. Egyértelmű és világos ilyenkor minden. Tudom, hogy meg kell csinálnom;és tudom,hogy meg is fogom csinálni. Ez egyértelmű. Szeretem, mikor az Astoria felé sétálva megcsillan a fény az East&West üvegablakain, a srácot a kisboltból, aki kérés nélkül adja a két kiflimet, az újságost, aki előre kikészíti nekem újságaimat, a reggeli olvasást a HÉV-en. Jó megérkezni Békásra, akármilyen hely is.
Van egyébként jó is az insomniában. Az éjjel egyetlen függőben lévő íráson kívül mindent megírtam. Aztán lesétáltam a Dunapartra, és részemről elbúcsúztam ettől a nyártól. Meg kellett állapítanom, hogy egy csomó pozitív folyamat elindult az életemben. A publikusok közül például nagyon örülök annak, hogy a lakásom végre kezd arra a bennem élő képre hasonlítani, amire mindig is vágytam:)
Két éve, Brüsszelből hazaérkezve ez a vers várt a postaládámban. Bélyeg nélkül, le sem zárva, nyilvánvalóan személyesen hozta el nekem az illető, aki tudta mennyire parázok a harminctól és szeretett volna megnyugtatni, kettőnk helyét végre egy virtuális koordinátarendszerben meghatározni. A vers holnap lesz aktuális, és meg kell mondjam, hogy ezen két év, minden nehézsége ellenére többet jelentett, mint a megelőző harminc. Mindent, valóban mindent át kellett értékelnem, gyakorlatilag mindent elveszítenem: régi barátokat, rokonokat, elfogadni újakat, elfogadni végre magamat – s, ez ha vannak is buktatók (pl. időnként leteszem a telefont, pedig nem kéne és időnként nem beszélek az érzéseimről, csak pofákat vágok) azért úgy gondolom, sikerült.
És elérkeztem oda, hogy jelen pillanatban nincs miről keseregnem a blogban. Boldog vagyok.
Születésed másnapjára
Leültem szobám fénykörei alá alattam
papír fekszik tollamból agyamon át vállam
könyököm ütőerem ujjpercein útján immár
gondolatspiráljaim metamorfózisa zajlik
tintává lett porszemek
egy hamutál képkeret megsárgult lapok nyoma lakatlan
szoba vastag porrétegében s bár
hamutál képkeret lapok kávéscsésze rég eltűnt már
egymást fedő árnyait nem lepte még a szürke semmi
mondhatják alkotok mint ilyen játszhatok
nekem az utolsó sor végső taktusáig mindent szabad
hát akkor szóljon ez a sok képjel ami
csak a fehéret takarja most
NEKED.
mert az alkotásban minden megengedett s ha már
imáimban Istent is tegezem ezegyszer kivételt tehetsz
velem szép kis játék mondhatom szólhatna arról is
egy megfáradt bányamunkás utolsó kéngázos
lehelletében találkoztunk mi ketten s a csöndben
utána tán igaz is lehetne de szóljon inkább
e pár perces megálló a megtalálásról hol a
tenger összeolvad a nappal vagy
az élet nélküli életről két szemünkben könnyed nevetésről vagy
a verseknek bolondságnak hintett jóéjt csókról vagy
a dalról ki önnön énekesét szüli vagy
a színeket kioltó ködről vagy
a munkásról aki megállt mellettünk akkor a harangszóban
tán ez utóbbi lenne a legtalálóbb de nem
ha már üvöltenék plágium lopott sornak még
végül meghagyom
meglepetés e költemény s bár két éved
addig még elszelel jobb sorsra vagy te hivatott
higgy nekem kivel az őszi zápor egy megsárgult
nyírfáról egyazon pocsolyába veszejtett de abba
is hagyom hisz nyugtatni meglepni indultalak
s leírni
kedves Barátom én látlak téged nem
tévesztelek szem elől lopott lelkeink közt tisztán
tündökölsz Te ne aggódj s míg minden ember
tükrökkel teliaggatott vetítőgép addig benned
film belül forog tükreidet magadnak rakod hát
kérlek ne ijesszen a kép légy büszke!
nem csupán a tiszta hang üdvözül
s az felszínes is
hisz vízen járni nem nagy trükk
- nézőpont kérdése –
Prológus:
a 21 a szerencseszámom
meg az 52 talán ha a kettősség pórusai meg az utolsó ember
aki az évek naplementéjét keveri cukor helyett a kávédba
akkor ráncaimban a köszönet a hála neved arcod gondolatára
Na, ne tessék esőre, szomorúságra panaszkodni msn-en, inkább ezt hallgatni:) csak a zenei dinamikát figyelni és érezni, nem moralizálgatni:) és örülni az életnek:)
Mottó:”Mert befogad és kitaszít a világ.” (Villon)
idézet a regényből: “magában élve azzal a mentális rezervációval, hogy alkalomadtán esetleg újra megszökik.”
Ezeket a kérdésekre tizenhat éves korom óta nem találom a választ, akkor olvastam először a művet. Szerb Antal: Utas ésHoldvilág-ját, az utóbbi időben kb. tizedszerre. Próbálokmegfejteni valamit, de egyelőre minden csak jobban összezavarodik. Ha valaki tudja, ossza meg velem, sokat segítene.
Világéletemben tök egyszerű (=unalmas) embernek tartottam magam – vajon mégis miért a bonyolult kifejezéssel írnak le? Miért a művészek találnak meg inkább és miért menekülnek tőlem az “egyszerű” emberek? Vajon a belőlem hiányzót keresem a művészekben, vagy épp ellenkezőleg a bennem elnyomott juthat levegőhöz velük való érintkezés idején? Vajon elég bonyolult vagyok mégis egy művésznek vagy a mégis nyugodtságomat érzik bennem? Én polgárnak tartom magam, mégis közéjük tudok a legkevésbé beilleszkedni, mindig marad bennem valami nyugtalanság ilyenkor. Ha művészekkel vagyok, tudom, az állapot csak időleges, és onnét is kilépek egy idő után majd. Mi vagyok én? Művész vagy polgár, vagy egyik sem és mégis mindkettő? Ennyire vékony lenne a határ és átjárható? Van választás, van szabad akarat vagy a körülmények foglyai vagyunk? Ha adottak a körülmények, kompromisszum-e, hogy a meglévőből a legoptimálisabbat hozzuk ki? A kompromisszum egyenlő a megalkuvással?
És a legutolsó, talán a legfontosabb. Nekem a szerelem nem egy stabil, szilárd fogalom – sokszínű érzés. Belefér Mihály pokoljárása, ingadozásai, az Ulpiusok, Erzsi, Zoltán – a maga módján mindegyikük a szerelmet (megkockáztassam az önmagukat-kifejezést?) keresik. Mégis, a hétköznapi életben áltaában csak a nagy, romantikus, mindent elsöprő érzést értik rajta. Itt pedig ezer arca van. Ha körülnézek, ugyanezt látom. Hát, akkor hogyan is állunk ezzel a szerelemmel?
“Látod, marha mit járatod annyit a pofádat, én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú, érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről…“
Wassup rockers. Larry Clark új filmje. Nos, az állítás két eleme hamis. Nem új, hiszen tele klisékkel. Nem film….hanem nem is tudom, minek lehetne nevezni. Van cselekmény – bár a dramaturgia elég csapongó – vannak szereplők, van látható színes, szélesvásznú eredmény. De, minek?:) Fölöslegesen leforgatott celluloidszalagok, fölösleges pénzkidobás. A film olyan rossz, mint a bűn, hogy kínunkban már röhögünk. Lipp egy idő után deszkás múltját meséli inkább, Mocskos Állat Barbie nevű zenekarával kapcsolatos élményeit. (Azt ígérte, meghallgathatjuk majd a felvételeket, khm…) Ja, merthogy zene van sok: Ramones, állítólag a rosszabb időkből. Egy idő után mintha maga a rendező is elvesztené hitét abban, hogy ebből még lehet film, és poénkodni kezd. Mintha a Horrorra akadva jeleneteit látnánk, például a fürdőkádas jelenetben. Van itt minden: spanyol bevándorlók, fekák, gyerekbűnözés, pedofília kísérlet, szex, elit és gettó, Pinky Party – de, mélység semmi. Egy idő után azon filóztam, hogy jajj, vajon maradt-e még bemutatlan társadalmi osztály. Lassan fogadásokat kötünk a film végére, közben van, aki már távozik. Kegyetlen rossz film. Mi megszavaznánk az év legrosszabb filmje – díjat neki, amelyben az egyetlen tartalmasabb jelenet két tinédzser pár perces beszélgetése a barátságról.
Ja, maga a rendező-producer is feltűnik egy jelenet erejéig a filmben! Aki ezek után megnézi, és megírja melyik jelenetben – kaphat ajándékot:)
És igen, igen, igen! Pihenni mindenhol lehet:) Wesselényi utcai Képkeretező bolt kirakata tegnap délután:
Szerény, szórakozottmosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapestháztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak akövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színeiegybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla,mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a hígnapfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővertrengetege.
- Igen – biztattam -,fesd le, amit láttál!
- Minek? – nézett rámcsodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé!Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. – Ha ez szép,akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogyláttad.
- De minek? – kérdezte.- Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
Egy kis cseléd szaladtát a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter – sóhajtottam.- Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? – kérdeztetágra meredt szemmel. – Miért kellene?
Erre nem tudtamválaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a Kecskeméti utca sarkáraértünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
Utazom a 4-6-oson. Tömeg, punnyadtság, kedd kora délutáni csend. Blahánál hirtelen izgalom hullámzik végig a tömegen: felszáll Paris Hilton magyar kiadása. Anorexia, arany szandál, arany Louis Vutton-táska, arany Dolce&Gabbana nadrág, óriási, mindent takaró Police-napszemüveg, zsebkendőnyi kutya a tenyérben. Látszik, életében nem utazott még talán villamoson, ízeset káromkodva: “Hol a faszomba kell itt lyukasztani?”- felkiáltással uralja a közönséget. Kutya nyűgős, hát jól megrázza. Figyelem, ismerősnek tűnik. Nem tudom honnét. Közben befékezünk, egy pillanatra lecsúszik a napszemüveg. Monokli van mögötte. Találkozik a pillantásunk és belémhasít a felismerés. Ő gyorsan leszáll a megállóban, megszégyenülten. Igen, ő az. Az én gimnáziumi volt osztálytársam: Enikő. Aki ikertestvérével, Noémival együtt elsőben nyolcból megbukott, otthagyta a sulit, Pestre jött, és két hónap múlva már az Ez a divat! címoldalán tündököltek. Majd ismét eltűntek. A következő infóban már Berlusconi barátnőjeként tűnt fel, majd láttam a fotókat Los Angeles-i partikról, aztán jöttek a hírek anorexiáról, öngyilkossági kísérletről, luxusprostituáltságról. Hirtelen rossz kedvem lesz. Hogy háborgó lelkiismeretemet megnyugtassam: dupla borravalót adok az újságosnak, aprópénzemet beleszórom az utamba kerülő koldus kinyújtott kezébe, és mosolygok rendületlenül.
És fenn van iwiw-en….
II. felvonás: Lukács, ORFI
Még van félórám a kezelésig, leülök hát kedvenc padomra a Lukács kertjében, olvasni próbálok. Közben nézem a Szigetről érkező franciákat, lassan nyitom az ásványvizes palackot. Meleg van. Ebben a pillanatban óriási robbanás hallatszik, valaki sikolt, és engem figyel mindenki. Nem értem mi van. Nem tudom kinyitni a jobb szemem és lüktet a jobb tenyerem. Ég. Csíp. Valaki odarohan: jól van? Kínomban röhögök, még mindig nem vágom mi van. Kérdezem: mi történt? Mondja: felrobbant a palack a kezében és a kupak szemen találta. Mondom: az lehetetetlen, de érzem, hogy fáj és nem látok semmit. Megkérem, hogy kísérjen át az ORFI-ba. A zebrán majdnem elüt minket egy száguldó taxis. Káromkodunk mindketten. Felkísérnek Adriennhez, aki mikor meglát, azonnal hozza a jégakut, nyomja a szememre, szorítja a kezemre. Gyógytornának lőttek. Bennem ekkor tudatosul, pánikba esek, hogy nem látok. Adrienn csokival töm, és csak beszél, beszél hozzám. Én csak ülök és képtelen vagyok megszólalni. Egy óra múlva már ki tudom nyújtani a kezemet, a szemem is normalizálódik. Biztos, ami biztos – gyalog teszem meg a hazautat, gyaloglok, mint az Összeomlásban Michael Douglas, magam előtt lepergetve Monty monológját tehetetlen dühében. És egyszerre rám tör minden elfojtott keserűség.
Epilógus: állványban fogad a Síp utca 8. Jövő héten felrobbantják.
Nem tartom magam olyan embernek, akinek nagy igénye van arra, hogy esténként rendszeresen otthon üljön, és 10-kor vagy legkésőbb 11-kor lefeküdjön aludni. Ha dolgozom, akkor sem kerülök éjfél előtt ágyba és ötkor kelek. Épp ezért bosszant, ha életem első – teljes időintervallumban, végig – Pesten eltöltött nyarában nem találok olyan programot, ami lekötne. Eddig minden évben minimum egy hónapot a nyárból nem Pesten töltöttem, s mikor visszajöttem, már nagyon hiányzott a város. Szóval, moziban semmi. Színház nincs. Kiállítások óne. A szórakozóhelyeket már unalomig ismerem, és ugyanazok az arcok mindenhol. Engem is beleértve. Megszokott helyeim (uszoda, könyvtár, kávéház) folyamatosan változtatják nyitva tartásukat, az épp aktuális helyzethez igazodva. Ha Sziget van, a helyzet fokozódik. Van, aki ki sem nyit ilyenkor vagy kiköltözik a Hajógyárira. Amíg júliusban minden délután felugrott valaki, ha csak egy kávéra is – most felszívódtak az emberek. Én nem szeretem a csendet túlságosan. Sok dologra visszavezethető ez, nyilván van ebben menekülés is – de alapvetően társaságban érzem jól magam. De, még egy kisebb társaságot sem lehet összerántani ilyenkor! Fokozza a helyzetet, hogy tanár vagyok, sok ráérő idővel – de, ilyenkor önkéntes munka sincs, hogy legalább hasznosnak érezném magam. Okés, elmehettem volna dolgozni – de, annyit szívtam az ELTÉ-n, hogy valóban elfáradtam a végére és meg akartam írni a szakdogát, amit persze nem tettem, majd most egy hét alatt max. összedobom.
Jó lenne, ha már szeptember lenne. Indulnának a színházak, lennének normális filmek a moziban, filmklub, kiállítások, rendezvények – és hadd érezzem már azt, hogy annyit kell szerveznem, hogy belepusztulok, amíg mindent belegyömiszkélek egy napba! Igen, jó dolgomban azt sem tudom, hogy mit csináljak, elismerem. Emberekkel szeretnék találkozni. Eszmét cserélni, ökörködni. Vagy pletykálni, politizálni. Vagy akármi. Veletek.
Ha valaki az olvasást ajánlja, sikítok. Ez komoly.
Vettem ismét egy festményt, tegnap Szentendrén. (Sajnos, jobb képet nem tudok róla csinálni.) Erősítem sznob imázsomat. Már csak a sommelier-lét és a bármixerség van hátra, és echte sznob leszek. Bár, ma éjjel álmomban fúziós jazz-t játszottam, így ki tudja….?:)
Aki kitalálja, vajon mi a kép címe: vendégem egy fagyira!:) Könnyítésképpen annyit, hogy számolni kell;)
Vannak ilyen napok. Mikor összeáll a cselekmény, megértjük a rejtett összefüggéseket. Ez a mai ilyen. Rádöbbentem végre a diákcsemege és az élet analógiájára. Én először mindig a kesudiót eszem ki belőle, a mazsolát meghagyom másnak. Mazsolázok, de mégsem. Talán nem mindegy a sorrend? Lehet, először azt kellene megenni, amit nem szeretek? De, akkor mi van az élvezettel?
Tulajdonképpen megtehetném. De választhatom azt is, hogy nem teszem. Sőt, hogy nem csinálok semmit.Tudom, hogy épp most tapasztalom meg a szabadság érzését. Mindenesetre hibátlanul kemény, éles, maradandó élmény – és ez után már semmi sem lesz ugyanaz. Beavatkozom a folyamatba. Az agy szinapszisai és neuronjai közötti lezajló elektroncserék mint diszkrét atomi jelenségek mindig alá vannak rendelve a kvantumfizikai kiszámíthatatlanságnak. Ugyanakkor a neuronok nagy számából és az elemi különbségek statisztikai kiegyenlítődéséből következően az emberi viselkedés – nagy vonalaiban és részleteiben is – ugyanolyan szigorúan meghatározott, mint minden más természeti rendszer. Márpedig, bizonyos, különlegesen ritka körülmények között: új összefüggéshullám jön létre és terjed szét az agy belsejében, új – átmeneti vagy végleges – viselkedésforma jelenik meg, amelyet az oszcillációtól teljesen elütő rendszer szabályoz, és ilyenkor figyelhetjük meg azt, amit hagyományosan szabad cselekedetnek hívunk.
Olvasói reagálás msn-en: Moni-DF üzenete: vazz, TE érted miről írsz?:DDD Moni-DF üzenete: lassan könyvet kéne írnoid:)) marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: minden viszonylagos:) Moni-DF üzenete: tudoimányost….:) marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: mi nem értehető?:) hogy bezöldültem?:D marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: hogy spenót vagyok:DD Moni-DF üzenete: odaig el sem jutottam:) Moni-DF üzenete: bezöldültél? marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: aham:) marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: ufó lettem:( Moni-DF üzenete: ja téllegéééne belegabalyodtam a szabadságba mint zeno a porazaba ma:) marlen (#)- vízitormát és angolnát keresek meg ibolyasalátát üzenete: szegény:)
Szép dolog az önirónia, naa. Értékeljétek, hogy égetem itt magam:)
Egy újabb veszteség filmes körökből: ma reggelre leégett az európai filmgyártás egyik jelképének számító Cinecitta stúdió. A lángok este tíz körül csaptak fel, mikor a Róma című szuperprodukciót forgatták, a Birodalom létrejöttéről. A “moziváros”- mely Róma belvárosától alig néhány kilométerre található – áprilisban ünnepelte 70. születésnapját. Olyan felejthetetlen remekműveket forgattak itt, mint pl. Federico Fellini Édes Élet-e és Amarcord-ja.
Leonardo di Caprio dokumentumfilmet forgatott – melynek ő a forgatókönyvírója is – Al Gore után szabadon a globális klímaváltozás okait, következményeit és a lehetséges megoldásokat bemutatva. A filmet, mely a szakemberek véleményeit foglalja össze – augusztus 17-én mutatják majd be. Kötelező!
Hát, nem! Annyi mindent hallgattam végig az elmúlt napokban, hogy elbizonytalanodtam. Egymásnak ellentmondó véleményeket, kizáró álláspontokat. Tényleg elbizonytalanodtam. De, mostanra elegem lett a suttogásokból és sikolyokból. Nem én vagyok az, akit befolyásolni lehet. Csak azt fogadom el, amivel azonosulni tudok. Nem vagyok feladós típus, túléltem már nehezebb helyzeteket is, megy minden tovább. Egy percre megállunk, de a világ nem. Ha ez az élet, akkor harc van. Ahogy thomas mondta annó: győztes lúzer vagyok, de megcsinálom. Vége a bizonytalankodásnak. Itt nem lesznek tovább drámák, ész lesz és józanság. Rendszer. Mert az vagyok én. És támasz, erő a bajban. Nekem kell erősnek lennem, ha számítanak rám.
MDM-nek mesélem megismerkedésünk történetét. Ilyenek ezek a kezdő filmrendezők, mindenben forgatókönyvet látnak:)
MDM üzenete: igazi 21. századi lávsztori MDM üzenete: ami menő volt anno veronával, rómeóval, júliával, és dühöngő családokkal, az most realitás bloggal, marlennal és lippijével
marlen üzenete: ez édes:) marlen üzenete: kiteszem a blogba:D MDM üzenete: igen, a mondat felénél ez számomra is világos lett, hogy ez lesz a sorsa
marlen üzenete: köszönöm szépen:) MDM üzenete: anytime marlen üzenete: szerződést írjunk?:D marlen üzenete: artisjus?:D MDM üzenete: nem szükséges, úgyis a következő kubrickkal beszélsz, egy emlékezetes mondat ide vagy oda….tök mindegy
Az előbb eszembe jutottak azok a régi szép idők, mikor hajnal négykor, részegen, a házibulik népe kollektíve leült a tv-k, videók elé és találván valami jó kis H-kategóriás német akciófilmet, hangot levéve: szinkronizálta. A pornós Bob és Bobekről már nem is beszélve. Vagy az alternatív Rumcájsz-fordításokról….Ja, és gondolom mindenki életében meghatározó volt – ha lakott kollégiumban – a péntek esti program: a fiúk Dallasra ivása. Mikor a Dallasban ittak, a srácok is töltöttek. S mivel, a Dallasban kb.egy percenként ivott valaki töményet, a film végére ők is használhatatlanná váltak:)
Nagyon hiányoznak ezek az évek. Nektek volt valami hasonló élményetek?:)
Most nagyon szeretnék az a lány lenni, aki annó minden tépelődés, mérlegelés nélkül habozás nélkül igennel felelt volna Meryl Streep helyében a rendkívül bugyuta filmben, a National Geographics fotósának kérdésére. Azt hiszem, átestem a ló túloldalára a racionalitással, optimalizációval. Hogy nekem mindig okosnak és józannak kell lennem. Mindenre tekintettel. Riszpekt a szabadgondolkodóknak.
Olyan vagyok, mint Julien Sorel a Vörös és feketé-ben. (mellesleg, most épp vörös és feketében írom e sorokat) Jól eltervezek mindent, végiggondolok hogyan s mint kellene – aztán az egészet áthúzom egy DEL-gombbal, dobom a fenébe, és hozok egy érzelmi döntést. Majd jól megokolom, hogy miért volt értelmi döntés az érzelmi.
(még mindig a szakdogaírásról van szó – legalább telnek az oldalak a nagy semmivel)
“Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
“Ne mesélj senkinek semmit, mert egy idő után mindenki hiányozni fog.” “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”
“Hozzám már hűtlen lettek a szavak…”
“A szavak csodálatos életéből”
Amint irodalommal kezdek foglalkozni, minden kétértelművé válik, kislisszan a kezemből, megfoghatatlan lesz. Mindig eljutok odáig, hogy a lényeg a hallgatásban van. De, akkor mivégre is az egész?
Nem kell messzemenő következtetéseket levonni a posztból. Csak szakdogát írok.
Mostanában sokat beszélgetünk arról, hogy vajon léteznek-e még klasszikus női szerepek társadalmunkban. Részemről a kérdés először a fejvadászcégnél eltöltött gyakorlatom idején merült fel, utána is néztem:összesen egyetlen tanulmányt találtam, mely a kérdéssel foglalkozott. Aztán, mikor közelebbi kapcsolatba kerültem a politikával, egy olyan pártban,ahol felülreprezentált a női politikusok aránya – ugyanezzel találkoztam. Majd saját életemben is így lett ez. Nem tartottam ugyan magam sem akkor, sem most olyan nőnek, aki férfiasviselkedésmintákat magára erőltetve érvényesülne – de, tény: ahhoz,hogy sikereket érjek el, hatékony legyen a munka, elfogadják adöntéseimet (amelyekben nagyon sok a női intuíció) – rá kellett magamszoktatnom az egyenes beszédre, a racionalitásra, a logikusgondolkodásmódra. Kea így írt erről:” Megérzések is léteznek, a nőit azért hangsúlyozzák jobban, mert általában a nők sokkal befogadóbbak, mint a férfiak, akik mindig a logikát és a racionalitást helyezik előtérbe nyugati társadalmunkban. Ránk erőltették a balagyféltekés “működést”, elszakítva ezzel az embereket a természettől, az univerzumtól és a teljességtől.”
Nos, ha figyelmesen olvassátok a fentebbieket: azonnal előbukkan az ellentmondás az én állításom és Kea véleménye között. És igen, nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is nehéz nőnek lenni ebben a férfi-női szerepek katyvaszában, megélni a nőiességet. És nemcsak a nőknek nehéz – a pasiknak is a saját szerepeikkel. Legyen egyszerre gyengéd és határozott, legyen megértő és ugyanakkor olyan, aki helyettünk is dönt néha, a mi akaratunk, habozásunk ellenében – és még számtalan elvárás fogalmazódik meg velük szemben.
Hogyan lehet megmaradni ebben a világban NŐ-nek és FÉRFI-nak? Össze lehet-e egyeztetni az elvárásokat? Mire vágynak ma a férfiak és nők: valójában?
