marlen

Nézem Al Gore filmjét a globális klímaváltozásról. Mindig bírtam a pasit, felháborítónak tartottam, hogy egy helytelen döntés következtében leállították a floridai szavazatok újraszámlálását. Úgy vélem, Bush a legrosszabb, ami Amerikával történhetett, és ennek káros következményeit sokáig fogja viselni a világ. Furcsa, hogy azzal az ígérettel nyert választást (a CO2 csökkentése radikális mértékben) melyet megválasztása utáni héten azonnal visszavont. Meggyőződésem, hogy bárki is a lesz következő elnök: új éra kezdődik. Ha afroamerikai, ha nő.

Szóval, nézem. Ha leszámítjuk, hogy egy ismertségét kihasználó, kivételes intelligenciával megáldott, kevésbé piár-képes, ám annál szerethetőbb tudós-politikus filmjét nézem – melyet akár reklámkampányt is fel lehet fogni – akkor is sokkoló. Pedig csak adatok, tények, grafikonok vannak egymás mellé illesztve, Al Gore nem igazán hatásvadászkodik.

Érdekes, hogy mostanában ezek a dolgok találnak meg. Mármint ökológia, genetika. A rám jelentősebb hatást gyakorló emberek nagy részének valamilyen módon köze van a biológiához. (most nem arra gondolok, hogy emberek:)) Vagy tanítja, vagy alkalmazza vagy tanulja.

Azt mondta egyikük, hogy harminc körül az ember személyisége, szokásai gyakran az ellentettjére fordulnak. Lehet, hogy ez is része a változásnak. Jöhet a gyógyulás utáni gyógyítás?

A mai nap túléléséhez egyetlen dologra koncentráltam masszívan: a tegnapi, hirtelen lezúduló meleg esőre a zsinagógánál. És arra a galambra, ahogyan küzdött az életéért. Mikor róttam a folyosókat, játszottam a vagány, kemény nőt, pókerarccal mosolyogva – azt képzeltem, hogy abban a meleg esőben járok és valahol Ausztráliában, zöld békák által kibocsátott oxigént szívok, melyek boldogságot hoznak.

Meglehetősen szürreális nap volt, miközben kőkemény agymunkával kontrolláltam minden szavamat, gesztusomat.

“Mindent látni és érteni akartam annak érdekében, hogy megtaláljam az emberben a jóságot és kiszűrjem a rosszindulatot, az antinómiák groteszk valóságát, tudtam, kinek mikor miért olyan és mit fejez ki a tekintete, elébe mentem minden megfogható emberi kapcsolatteremtés problémájának, egyvalamit keresve, a temészetességet. Ennek köszönhetően pedig el tudtam játszani mindent, mert szinte fizikálisan átlényegülve másztam fel lelkek és a rájuk gyakorolt hatások hegycsúcsaira. Biztosan éreztem, legtöbbször már első szemkontaktus alkalmával, hogy milyen emberrel állok szenben, és amit mindig kiszűrtem, és teljes erőmből destruálására törtem, az a becsvágy, önzés, a tudatlan önimádat, álmagabiztosság, burzsuj, városi elkényeztettség ismeretlent degradáló volta, az egész aurájában szétfolyó érthetetlen magabiztosság, az őszinte szeretni tudás hiánya, barátságban a számítás, kihasználni akarás, őszintétlen, valamire játszó álszeretet (….) Ez volt a helyzet, amiről úgy éreztem, felőrli energiámat.”

Erzsébetvárosban nincsenek fák. Ennek azért van jelentősége, mert nincs semmi, ami elvonná az ember gondolatait. Nincsen madárcsicsergés, lombosodó zöld ágak – az ember tökéletesen magara hagyatott reggel, hatkor,uszodába menet. Körülbelül negyed óra míg kiérek az Oktogonhoz, átvágok a zsidónegyeden. Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy szombaton itt minden zárva és az élet vasárnap reggel hatkor indul meg:nyitnak a boltok, kezdődik a hét. Hozzájuk kellett igazítanom életem olyan lényeges momentumait, mint például a vásárlás. Asszimilálódtam. Muszájból.

Ma már szeretek itt élni. Amikor átvágok, ismerős minden, lépéseimet önkéntelenül is a régi, kopott macskakövekhez igazítom. A szépség még pusztulásában, dekadenciájában is nagyon vonzó. Oktogonon felszállva, Budára megérkezve, elvész a hangulat. Budán vannak fák, de nincsenek emlékeim.