és hogy én mikor haltam meg, hogy haltam-e meg egyáltalán, nem tudom. Valóság, álom, túlvilág, képzelet, Menny és Pokol már régóta egybemosódott az életemben. A lények, akikkel társultam – démonok vagy angyalok – meggyőztek arról, hogy mindenhol vagyok és mindenhol én vagyok. Mindegyik világban van múltam és van jövőm, és időnként úgy érzem, a megfoghatatlan jelent is sikerül megragadnom és lebegtetnem múlt és jövő között. És csak annak engedelmeskedem, akit a legjobban szeretek – és akitől a leginkább félek: önmagamnak önmagamtól.
…én nem tudtam, csak reméltem, hogy az idő majd enyhít azon a szűkölő félelmen, ami sarokba szorít és ki lehet térni az ütésre lendülő kéz elől…és azt sem tudtam, hogy mikor az utolsó egy hónapot végighazudtuk neked a rák legutolsó stádiumában, letagadva unokaöcsém halálát, hogy legalább az már ne fájjon neked, színes ruhákba öltözötten, mikor inkább a csöveket kellett volna kitépnünk belőled….szóval nem tudtam, hogy te leszel a veszteségek sorában az első, majd követ a férjed is…majd elhagy az én férjem is..nem tudom, minden fájdalom összemosódik…és ott vagyok megint abban a szobában, és akkor már századszorra kérdezed és igen, bevallom, hogy megtenném, ha tehetném és gondolatban már megtettem és …és hogy van feloldozás, de azt csak én adhatom meg magamnak
