“Lehet húsz centivel kevesebb?” – alkudoztam, s közben éreztem, hogyan támad fel benne a rombolás ősi szenvedélye, láttam, hogyan csillan meg a szeme – de, egyelőre féken tartotta magát. Tudta jól; ahhoz, hogy szabad kezet kapjon, előbb játszadoznia kell egy kicsit. Igy dicsérte a szinét, a dússágát, a hosszát, emlékeztett az elmúlt sok-sok időre mikor türelmetlenül vártam, hogy megnőjjön. De hamar feladta, látta, hasztalan az erőfeszités, ma én is pusztitani és rombolni jöttem. “Lehet akkor húsz centivel kevesebb?” – kérdeztem újra, s bólintott. Két órán keresztül folyt a harc, villogtak a fegyverek, táncot járt olló és borotva. Mosolyogva néztem, hogyan dolgozik, hogyan éli magát egyre jobban bele, már nem rombol, hanem alkot, fontos esemény lett mindez: új személyiséget teremt, akinek együtt kell élnie az ő általa hagyott emlékekkel még sokáig. “Lehet még pár centivel kevesebb” – kérdezte, csak hogy az iv jobban látszódjon?” – s nevet, mert tudja ő is, hogy jó lett, egyik remekműve, szereti ő is, én is.
S tudja azt is, hogy a változtatás vágya mellett a bátorság muszáj szülte. Kényszer, mely pokollá tette az elmúlt hónapokat, a kiütések fejbőrön, nyakon, arcon. Mind-mind egy dologra mutatott: allergiás vagyok a hajlakkokra.Emiatt is kell a rövid haj.
Garantált sikerélmény:)
én meg mindig csodálkoztam, hogy mennyire jól birja a kiképzést itt nálunk… 
Á, nők, mit értetek a kocsikhoz …...