marlen

Azt hittem, rosszabb lesz K. nélkül, de az iránta érzett dühömbe már sokszor a felszabadultság érzése is keveredik, melyért  persze lelkiismeret-furdalást érzek. Hiányzik persze, és kudarcként fogom fel barátságunk megromlását, de úgy gondolom, annyi sok hülyeségének elviselése, annyi engedmény után, melyet neki és érte tettem/tettünk – nem ezt a zárlatot érdemeltem. Olyat, hogy búcsú nélkül kizár valakit az életéből, leveleire nem válaszol,  csak egy végletekig önző, udvariatlan és gyerekes ember képes. Ha pedig így viselkedik, akkor tényleg nincs egymás mellett semmi keresnivalónk. 

Én is fenn akarok állni a színpadon, és táncolni!

Tudom, hogy igénytelenség és öregszem is,  de én legjobban már esténként a szobában, félhomályban és teljes csöndben érzem jól magam. Jó, a rádió halkan szólhat a háttérben. 

Azon gondolkodom, hogy a saját bevallásuk szerint a konzervativ ideológiában hivő ismerőseim közül miért nincs egyiknek sem családja? Pedig az ő értékrendjük szerint is a társadalom alapegysége a család, ezt követi a haza/nemzet, melynek összekötését a nyelv biztositja. “Nyelvében él a nemzet.”

Lehet, hogy nekik a haza a család? Vagy ma már nem kell ilyen szigorúan venni ezeket a kategóriákat? 
Nem merem megkérdezni tőlük.  

A remekműveknek az a sorsuk, hogy mindig van olyan idő, mikor ismét aktuálisak. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, mikor egy Tartuffe, A walesi bárdok, vagy egy Respublika nemcsak image mort, hanem mély medrű, bővízű szemantikai folyó lesz.

Az a pluszmunka, melyet anyagi jobblétünk érdekében végeztem körülbelül egy féléven keresztül, most belegondolva, csak arra volt jó, hogy legyen miből finanszíroznom a pluszmunka miatt legyöngült immunrendszerem okozta betegségek anyagi hátterét.

Nem tudom, hogy megérte-e. Ráadásul feleannyit kaptam, mint amire számítottam. Pont annyit, amennyi a gyógyszerekre és az orvosra elég volt.

Öt nap után az első, hogy meg tudom inni a kávét, és még az ízét is érzem, csodás! Öt nap kegyetlen szenvedés után az első, amikor nem ébredek hajnali háromkor a fájdalomra, illetve mikor el tudok aludni, és nem virrasztok kettőig, hogy háromkor ismét ébredhessek az előző fájdalomra. Öt nap hosszú idő, sok minden is történt közben.

Ott tartottam ugye, hogy a zoknikkal együtt kidobtam a szemüvegemet is, illetve tüszős mandullagyulladásom lett. Ha lelki síkon értelmezem a két jelenséget, azt kell megállapítanom, hogy a) elveszítettem a tisztánlátásomat, b) annyi ki nem mondott szó, szorongás, elfojtás gyűlt össze bennem az elmúlt időszakban, hogy ezek érzelmi, energetikai gátat képezve testi tünetekbe fordultak.

Poénkodhatnék ezzel persze, és a józan eszemre  hallgatva a streptococcus-fertőzés a dominánsabb tényező, de ha jobban  belegondolok, tényleg így van, nem véletlenül ezen a két területen sérültem.

Tényleg elvesztettem a tisztánlátásomat, viszonylagos arányérzékemet, az elmúlt hetek gyors közéleti változásai közben , melyek reagálást kívántak, s engem sem kíméltek. Ennek következtében elvesztettem azt a személyt, akiről írtam. Valószínűleg régen érett már ez, természetünk különbözősége miatt, mégis fáj. Az is ahogyan tette. Egyetlen szó, elköszönés nélkül, suttyomban. Talán ez fáj a legjobban. Hogy szóra sem méltatott, meg sem próbálta. A tette önmagában logikus volt, de a módszer, ez a stílustalanság nem vallott rá. A nagy paradoxon az egészben az, hogy velem együtt a férjemet is törölte az életéből, azt az embert, aki az első szóra ugrott – saját munkáit félretéve – ha neki segítségre volt szüksége, s aki állandóan engem korholt, hogy ne mondjak ellent neki, nem kell nekem mindig mindenre rámutatni vele kapcsolatban,  ennyit nem ér a barátságunk, s egy idő után meg fogja unni, és megszakítja ezt a kapcsolatot. Neki lett igaza, mégis nehezen térek fölötte nyugvópontra. 

Főleg, hogy gyakorlatilag ez a minta másol egy kb. tíz évvel ezelőttit. Akkor is ellenkező oldalon álltunk, ott is volt ezotéria, vallás is, s ugyanilyen hirtelen lett vége. Azóta sem voltak velem hajlandók leülni, tíz éve nem beszéltünk, hagyják, hogy hordozzam magamban a sok keserűséget, a sok feldolgozatlan, meg nem értett dolgot, mely megmérgez mindent előre. 

Az fáj még ebben, hogy tucattörténet lettünk. Egy a sok közül, ahol emberek közé állt a politika. 

Nem tudok ezzel mit kezdeni. Következtetésként annyit vonok le, hogy soha többé egyetlen baráttal sem fogok politizálni, s nem próbálok rámutatni senki “fogyatékosságára”. Mindenki legyen boldog úgy, ahogyan tud.

Innen folytatom majd, csak most nagyon elszomorodtam.

Rég volt már, hogy tüszős mandullagyulladásom volt, nem emlékeztem, hogy ez ilyen magas lázzal és ekkora fájdalommal jár együtt. Tegnap a lázam nem tudtuk lehúzni 39,5-ről, (furi nem, hogy csupán három foknyi eltérés a normálistól milyen nagy bajt tud csinálni) az előbb pedig a C-vitamin akadt fenn a mandulámon úgy, hogy majdnem megfulladtam. Ez kegyetlen, amennyire tud fájni, basszus…

A múlt heti nagy zokniselejtezés óta hiába keresem a kedvenc, vagány, kisvirágos szemüvegemet. Valószínűleg kidobásra került ő is, a zoknikkal együtt. Ó, hogy az a ….!

Egyébként pedig a tegnapi, újabb magánnyugdíj-pénztári  döntés óta ismét úgy érzem magam, mint a híres nyuszika a sapkájával. 

Vajon meddig maradhat meg két ember barátsága, akik teljesen eltérő politikai-és világnézettel rendelkeznek, kiélezett közéleti és gazdasági helyzetben? 
S vajon érdemes-e egyáltalán egy olyan barátságot megtartani, ahol már inkább a különbségek s a viták dominálnak? 

Ahogy ott sétáltunk a Dunaparton, hirtelen bevillant egy kép. Nyár volt, vihar előtti a csend, fülledt a levegő, s mi a város felett hasalunk félmeztelenül a Lukács fürdő tetőteraszán. Hétköznap van, talán szerda, délután, s rajtunk kívül szinte senki sincs fönn. Nincs nap, mégis leég a bőrünk, de ez már csak este derül ki, akkor meg már hiába is kennénk, nem használ semmi. Így piros orral, leégett fejjel mosok gyorsan hajat, készülök az esti randevúra – akkor még nem tudom ugyan – leendő férjemmel. De, messze még az este, egyelőre ott vagyunk a tetőteraszon. Szinte alig beszélünk, újságot olvasunk, röhögünk az Elle hülyeségein, én időnként úszok. Te nem mész be a vízbe, amit én nagyon furcsállok, de nem teszem szóvá. Annyira azért nem érdekes, és nem is akarlak megbántani. Jó így. Nem akarok onnét továbbmenni.  Ott állítanám meg az időt, abban a pillanatban. Mégis, csak három óra jár ebből a tökéletes nyugalomból. 

Ha tehetném, most is két kézzel ragadnám meg az óra mutatóit, csakhogy késleltessem az új évet. Ha tehetném, megállítanám az időt.  Aki még tud hinni és reménykedni, annak boldog új esztendőt kívánok. Aki marad a racionalitás szintjén, annak azt, hogy éljük túl 2012-őt, és jövő ilyenkor legyünk itt együtt, ismét!

Lángoló ajtók
Izzadó falak
Egy perc és a hajtók
Ránk rontanak
Ők nem alszanak

Ébredj fel, kedves
Már közel járnak
Azt hittük nem lesz
Vége a világnak
Van hátra pár nap

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

Ameddig látok
Felborult bábok
A sakktábla szélén
Az Idő végén
Fekszenek békén

Testek a járdán
Mint arcok a párnán
Tükröződve szépen
Hajnali fényben
A kiontott véren

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény

(Minden most kezdődik el
Minden most kezdődik el)

Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá…
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény…

Minden – az élet minőségének javítását maga elé tűző – gazdasági könyv azzal kezdődik, hogy életünk legelső keresetétől fogva tegyünk félre egy minimális összeget nyugdíjas éveinkre. 

Többnyire ekkor abba is hagyom az olvasásukat, és nem gondolkodom inkább tovább.