Ha valaki meghal, sosem tudjuk felidézni a teljes embert emlékezetünkben. Nem az jut először eszünkbe róla, hogy milyen jó ember volt, hogy szerette a családját, hanem csupán az elhunythoz  - s igy a tőlünk már dicsőbbhöz – méltatlan dolgok. Mint például mennyire szeretett monokinizni a nyári, forró délutánokon a kertben, a virágok rejtekében, vagy éppen az, hogy egy teljes nyáron keresztül próbálta lefogyasztani  gyerekét, nehogy csúfolják a többiek, tojással tömte, pedig az utálta, s igy a gyermek rendszeresen a harmadik szomszédhoz járt kajáért, ha megéhezett. 

Szóval, az élete értelmének szempontjából teljesen érdektelen tények. Mégis, ha felidézzük alakját, agyunk ezekkel azonositja be az illetőt, teszi őt egyedivé s ezzel megismételhetlenné számunkra. S ezen egyedisége miatt immáron örökké hiányzóvá. Még akkor is, ha nem is kedveltük igazán. De közünk volt hozzá valamikor.

A romantika óta nem sokat fejlődtünk természettel való kapcsolatunkban: akkor is az időjárás befolyásolta hangulatunkat, most is. Maximum egyre többen leszünk angolok, mivel ez  határozza meg beszélgetésünk jelentős részét. Tragédiaelméletben is a romantikusokat követjük, hiszen nem jó és rossz időjárás között, hanem csak rossz és még rosszabb között választhatunk. Illetve visszafejlődés tapasztalható ezen a téren, mivel választásunk sincs. 

Elég gáz, hogy az emberi létet meghatározó alapvető dolgokban – s gondolok itt a természeti elemi károkra például – még mindig nem találtunk megoldást. 

Sóskakrémleves, patisszon fasírt, tzatziki-saláta, főtt kukorica. Azért jóból is megárt a sok.

De, legalább feldolgoztam az otthonról hozott finom zöldségeket.

Mozi előtt még volt egy negyed óránk, így beszaladtunk nézelődni a szomszédos könyvesboltba. Az ajtónál rögtön a könyv eladási sikerlista fogadott, és azonnal el is keseredtem. A felnőtt kategóriában Coelho, Vass Virág, Fejős Éva, Leslie L. Lawrence-k, Dan Brown, Vavian Fable, csupa szennyirodalom, csupa lektűr, közhelygyűjtemények; míg a gyerekeknél a tízből az első nyolc vámpíroskönyv volt.

Borzasztó. Én nem mondom, hogy olvasson mindenki kortárs magyar szépirodalmat vagy verseket, de azért mégis, legyen már valami minimális mérce. Nem hiszem el, hogy ennyire igénytelenek vagyunk, ez hihetetlen. 

Ja, és akkor az Ulpius Kiadó Barbibébijéről még nem is beszéltünk… nem tudom, hogy ennél az erőszakos reklámkampánynál és a “gossip-újságíró első, arcpirítóan szókimondó” regényénél van-e lejjebb….

Valószínűleg A nő kétszer című film kellemes emléke hagyott annyira mély nyomot bennem, hogy tegnap estére A nő ötször című filmet választottam “kikapcsolódásként”. Hiba volt. Az a 106 perc, ameddig a film tartott, maga volt a tömény unalom és szenvedés. Az öt lazán egymáshoz kapcsolódó történet mindegyike annyira nyomasztó volt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, akarok-e még valaha művészfilmet nézni. 

Nem hiszem el, hogy csak ilyen lehet az élet.

Nézni és állni a háztetőket. Nézni és állni. Alattam. A város. Holnap. Hétfő.

(ma is rá kellett jönnöm, ha valaki valaha írt blogot, mindig újrakezdi/folytatja valahol. tajtékos napok)

…belemerültem Christopher Nolan filmjébe, olyannyira összemosódott a valóság és az álom síkja, oly gyorsan történt minden, hogy azonnal lezuhantam a film végén, a dobogóról, a volt tanítvány s a MOM Park teljes nézőközönségének szeme láttára – majd pedig a fal adta a másikat. Jelen pillanatban minden porcikám sajog, s lassan tényleg elhiszem, hogy baj van a mélységérzékelésemmel, beszűkűlt a térlátásom és félrehallok dolgokat. 

A film egyébként kötelező, kiváló, minden pontosan kidolgozott benne, Nolan ismét nagyot alkotott.

Beszédhelyzetünk, hogy új cukrászda nyílt a szomszéd utcában, olvasom lippinek a nyitva tartási idejét. 

m: -Tökjó, minden nap nyitva vannak reggel tíztől este nyolcig!

lippi: – Hétvégén is???

Hadd mutassam be páromat, a “szőke” férfit!

Hajnali fél ötkor még ébren forgolódtunk a hőségtől, majd fél nyolckor arra ébredtem, hogy megérkezett végre az enyhülést adó hidegfront. Hosszú percekig álltam a teraszra beáramló szélben, majd pedig a szoba közepén, lábamnál a kutyával, aki a földön hasalva tartotta fejét és végre két hét után nem úgy vett levegőt, mintha meg akarna fulladni. 

Én hihetetlenül élvezem ezt az időt.